Mi is csak a jót akartuk
Mégis milyen zeneiskola? anyám ledobta az asztalra a színes prospektust, amit én, Anikó, az iskolából hoztam haza. Szó sem lehet róla. Ki ne találd!
Ott álltam a konyhaajtóban, táskámat a mellkasomhoz szorítva. Gombóc volt a torkomban, nem bírtam lenyelni.
Anya, de én szeretném
Szeretné ő! utánozta gúnyosan. Azt se tudod, mi kell neked! Majd tanulsz valami rendeset, könyvelőnek mész. Az becsületes, van benne jövő, mindig lesz pénzed.
Apám az asztalnál ült, hallgatott, de tudtam: a hallgatása mindig egyet jelentett anyám véleményével.
Apa fordultam hozzá, reménykedve. Apa, hát te is mondtad néha, hogy van bennem valami tehetség.
Apám rám nézett, majd édesanyámra, végül ismét a levesébe merült.
Anyád jól beszél, Anikó. A zene nem kenyérkereső pálya. Hóbort, időtöltés, semmi több.
A könnyeim maguktól folytak, forrón és dühösen. Ingerülten töröltem le az arcomról az iskolai blúzom ujjával, csak összekentem.
Látod, megint sír húzta össze a száját anyám. Nézd meg Zsókát, az unokatestvéredet. Ő könyvelő, rendes lakása van, férjhez ment, élnek, mint az emberek. Te miben vagy rosszabb nála? Talán örökké a folyosón akarsz gitározni?
Zsóka. Mindig csak Zsóka. A nagynéném lánya, anyám kedvence, örök példakép. Ő húszévesen már férjnél volt, nekem meg a mosogatás se ment rendesen.
Én nem akarok Zsóka lenni suttogtam. Én zenélni akarok.
Elég! tolta el apám a tányért, felállt. Meg van beszélve. Gazdaságira mész tovább, pont. Nem akarunk neked rosszat.
Ránéztem mindkettőjükre anyám feszült, dorgáló arcára, apám hátára, ahogy épp elhagyta a konyhát. Egységes frontot alkottak, és én esélytelen voltam. Sem pénzem, sem jogom, csak egy reményem, amit most, ott, a konyhakövön áldoztak fel, a gyűrött prospektussal együtt.
Bólintottam. Felvettem a földről a kicsavart lapú prospektust, kisimítottam, majd a kukába dobtam.
Az öt év egyetemen egy szürke massza lett. Lecsücsültem az előadásokon, magoltam a könyvelést, vizsgáztam, de egyetlen óra sem érdekelt, nem értettem, nem villanyozott fel. Tartozik, követel, főkönyv csak terhelte az elmém, lehúzott.
A diplomaosztón anyám sugárzott, mintha ő kapta volna a diplomát. Fotózott a hatalmas egyetemi oszlopok előtt, hívta a nagynénémet, dicsekedett.
És munkahely már van? érdeklődött telefonon a nagynéném, anyám arca ragyogott.
Már mindent elintéztünk. Jó helyre veszik fel. Látjátok majd, a mi kis Anikónk mindenkit lepipál még!
A mi Anikónk. Mint egy családi projekt.
Az első munkanap pont olyan lett, amilyennek elképzeltem. Ablaktalan szűk iroda, monitor, irathegy, olcsó Nescafé szaga. Két középkorú kolléga, akik bolt-akciókról és válásokról beszélgettek.
Nyolc órát bámultam a táblázatokat. A számok összefolytak, jelentéktelen katyvasz lett minden. A nap végére lüktetett a fejem, sírhatnékom volt.
Az első fizetésem huszonharmadikán jött. Ránéztem a telefonomra, forintra átszámoltam. Elég. Ha az peremvárosban bérelek szobát, spórolok ételen, nem veszek semmit kihúzom.
Este szó nélkül összecsomagoltam mindent a régi bőröndbe. Anyám bukkant be, épp a cipzárt húztam be.
Ez meg mi?
Elköltözöm.
Pár pillanatig csak nézett, értetlenül. Arcán hirtelen átfutott az indulat.
Hová költözöl? Megőrültél?
Nem emeltem fel a bőröndöt. Én így döntöttem.
És a lakás? És a kocsi? a félfához kapaszkodott, mintha el akarna ájulni. Mi mindent szépen elterveztünk! Összesporolsz, veszel egy lakást, majd férjhez mész rendeshez
Ti terveztétek, anyu, nem én kikerültem, kimentem a folyosóra. De az én életem, nem a tiétek.
Apám akkor szólt bele.
Anikó, ne légy buta. Hová mész?
Valahová.
Kinyitottam a bejárati ajtót. Átléptem a küszöböt, az ajtó mögöttem becsapódott huzat volt.
A bőrönd verte a lábam, miközben lementem a lépcsőn. Lent valahol ugatott egy kutya, az ötödiken szólt a rádió. Egy szokványos este egy szokványos házban.
Kiléptem az udvarra. Mélyet lélegeztem, elindultam a buszmegálló felé. A zsebemben az első fizetésem, a bőröndben a ruháim, előttem egy üres, ismeretlen, de végre csak az enyém élet
Az első hónapokban csörgött a telefonom éjjel-nappal. Anyám hosszan írt: fenyegetések és könyörgések váltották egymást. Apám esténként hívott; én az egyablakos, apró albérembe értem haza, kezemben a kulccsal.
Gyere haza mondta halkan. Elég volt már. Mi család vagyunk.
Hallgattam a rekedtes hangját, ráztam a fejem ő nem látta.
Nem, apa. Nem megyek vissza.
Akkor már nem vagy a lányunk szólt bele anyám hangja, ahogy apától átvette a telefont. Megértetted? Felejtsd el az utat haza. Nekünk nincs többé gyerekünk.
A vonal megszakadt. Néztem a képernyőt, az ablakpárkányra tettem a telefont, hosszasan ültem a sötétben, bámultam a távoli fényeket. Nem sírtam, nem fájt. Csak tompa, éles üresség volt bennem, ami idővel elcsitult.
Tíz év gyorsan elillant. Három albérlet, öt munkahely, álmatlan éjszakák hangjegyek és szoftverek felett. Magamtól tanultam, amikor a város már aludt. Elvállaltam filléres megbízásokat, írtam zenét reklámhoz, diákfilmekhez, ami csak akadt. Lépésről lépésre előrébb jutottam.
Ma már a nevem ott van három mozifilm és két tévésorozat stáblistáján, amiket országos csatornák adnak. Egy szoba otthonomban házi stúdióként szolgál, és három hónapja karikagyűrű csillog a gyűrűsujjamon.
Dénes éppen akkor lépett be a stúdióba, mikor egy új számot kevertem. Letette mellém a kávét.
Valaki csönget a kaputelefonon bújt hozzám, megsimogatta a fejem.
Nem várunk senkit. Biztos csak tévedésből keresnek minket.
De a csengő újra szólt. Majd ismét. Makacsul, követelőzően, mintha nagyon is tudta volna, itt bizony lakik valaki.
Levettem a fejhallgatót, odamentem a kaputelfonhoz. A kijelzőn két idősödő alak: nő régi kabátban, férfi kopott dzsekiben. Egy pillanatig kellett csak rögtön felismertem őket. Anyám megrogyott, ősz hajszálak, apám is öreg lett.
Megnyomtam a gombot.
Mit akartok?
Anikó, hajolt közelebb anyám. Lányom, mi vagyunk. Engedj be, kérlek.
Nem mozdultam. Dénes közelebb jött, vállamra tette kezét.
Ők a szüleid? kérdezte halkan.
Igen.
Megint szóltam a kaputelefonba.
Honnan tudtátok a címem?
Ismerősökön keresztül, sietve válaszolt anyám. Zsóka látta az esküvődet a neten, ott írták, melyik környéken laktok, aztán
Értem.
Megszakítottam. Hosszú percekig csak néztem őket a kijelzőn, ahogy a lábukról lábukra állnak. Tíz év hallgatás. Tíz év, hogy egyszer sem érdeklődtek, élek-e. Most meg, hogy kiderült, boldogulok, itt toporognak.
Lemenjek hozzájuk szóltam Dénesnek. Várj rám.
A földszinten pár pillanatig gyűjtöttem az erőt a lépcsőház ajtajában. Aztán kinyitottam, de nem engedtem belépni őket.
Anikó, csapta össze a kezét anyám. Gyönyörű vagy! Olyan büszkék vagyunk rád! Csodás esküvőd volt, láttuk a képeket, férjed milyen jóvágású, hallottuk, hogy rendes családból való
Miért jöttetek?
Anyám elharapta a mondatot, apám kotorászott a zsebében, torkát köszörülte.
Anikó, szólalt meg végül, mi vagyunk a szüleid. Ami régen volt, lezártuk. Most, hogy ilyen szépen rendbe jött az életed Segíthetnél.
Segíteni?
Igen, vonta meg a vállát. Fel kéne újítani a fürdőt, már régóta. Meg egyszer elutaznánk, tengerhez vagy valami most már van pénzed, jó a férjed…
Anyám rántott egyet apám kabátján, halkan sziszegve dorgált, de apám csak legyintett.
Mi van ebben? Nekünk vagy a lányunk, kötelességed segíteni.
Nekidőltem az ajtófélfának, karba fontam a kezem. Ironikus félmosoly jelent meg arcomon, inkább gúnyos volt, mint jókedvű.
Kötelességem, mi? ismételtem el nyugodtan. Tíz éve szó szerint kitagadtatok. Most, hogy sikerültek a dolgaim, újra lányotok vagyok?
Csak azt akartuk, hogy belásd a hibád, hadarta anyám. Érted aggódtunk, a javadat akartuk
A javamat, bólintottam. Tudjátok, pont azért sikerült mindent elérnem, mert nem hagytam annyiban, és nem lettem könyvelő. Nem pazaroltam el az életem egy ablaktalan szobában, debit és kredit közepette. A magam útján jártam, ez lett belőle.
Mutattam a mögöttem sárgálló, világos előszobára.
Hát most mit vártok tőlem? Pénzt a fürdőre? Nyaralásra? Tényleg tíz év elteltével erre jöttetek vissza?
Elég már morogta apám. Hagyjuk a régi dolgokat.
Nem régi, csak tény. Ti kitöröltetek az életetekből, amikor nem voltam hajlandó szerintetek élni. Most, hogy sikeresebb vagyok, kényelmes lenne visszafogadni.
Anyám szipogott, megcsillant a könnye.
A lányunk vagy, Anikóka, szerettünk, felneveltünk
Mindig csak a legjobbat akartátok? félbeszakítottam. Hát akkor most menjetek. Felejtsetek el. Éljetek úgy, ahogy tíz éve mondtátok: nincs lányotok.
Hátrébb léptem, elkezdtem behúzni az ajtót. Apám előrenyúlt, de halálos pillantásom megállította.
Anikó
Viszontlátásra.
Halkan csukódott be az ajtó.
Felmentem a lakásba, beléptem az előszobába. Dénes ott állt, aggódva nézett rám.
Minden rendben?
Most már igen, sóhajtottam, hozzábújtam, fejem a vállára ejtettem.
Átkarolt, simogatott, nem kérdezett. És én arra gondoltam: valóban, jobb vagyok most, mint Zsóka valaha volt. Lakásom, férjem, hivatásom, amire büszke lehetek. De soha nem is erről volt szó.
Tíz évig mentem felé. Elestem, felálltam, dolgoztam, míg a csillagok táncoltak a szemem előtt. És most tényleg boldog vagyok. Igazán, szívből, egészen. Ez többet ér, mint minden más.







