Anya, elhoztam a Lilit, hallatszott Tamara hangja az előszobából, mire Nóra felnézett a jegyzeteiből. Este elviszem, most sietek.
Becsukódott a bejárati ajtó. Nóra hátradőlt a széken és megdörgölte az orrnyergét. Egy perc múlva lépett be az anyja, karján a kislánnyal. A hároméves Lili álmosan pislogott.
Már megint? kérdezte Nóra.
Valéria csak bólintott, letette a kislányt a földre. Lili rögtön a megszokott mozdulattal az ágyhoz ment, felmászott rá, kihúzott a fiókból egy agyonhasznált kifestőt, elővette a zsírkrétás dobozt, és kényelmesen helyet foglalt, lábait maga alá húzta. Mindezt szó nélkül, mint egy ismert, bejáratott szertartást.
Nóra felállt, és követte az anyját a nappaliba. Valéria éppen munkatáskáját ellenőrizte, hogy mindene megvan-e.
Anya, kezdte Nóra. Végzős vagyok, három hónap múlva szakdolgozat-védés. Tanulnom kéne, nem pedig…
Tamarinak szüksége van a segítségre, vágott közbe Valéria. Tudod, milyen rossz házassága volt. Próbálja rendbe tenni a magánéletét. Ezt meg kell értened.
Hát tegye rendbe, ha akarja! hadarta Nóra, de a hangját visszafogta, hogy Lili ne hallja az ajtón túl. De miért kell az ő felelősségét másokra hárítani? Ez a saját gyereke, anya. Az övé!
Valéria végre felnézett.
Elég a szónoklatból! Indulnom kell, mondta, és becipzározta a táskát. A kislány rád van bízva.
Nóra vissza akart vágni. Mondani, hogy nem igazságos, hogy így nem lehet; hogy makroökonómiából holnapután zárthelyi van, a szakdolgozata meg nincs kész, csak vázlatban. De belenézett az anyja arcába, és tudta: teljesen hiábavaló.
Csak bólintott.
Valéria elment, Nóra visszalépett a szobába. Lili serényen színezte lila zsírkrétával az egyszarvút, közben a nyelvét kidugta.
Nézd, Nóri néni, mutatta a kifestőt Szép lett?
Nagyon szép, Lilike, szólt mellé ülve Nóra, és félretolta a jegyzeteket az asztal szélére.
A nap komótosan, nehezen telt. Színeztek, aztán mesét néztek a laptopon, utána Lili éhes lett, ezért Nóra kifőzte neki a tésztát, miközben próbált a konyhaasztalnál tanulni; a betűk azonban folyamatosan elfolytak előtte, nem alakultak értelmes mondatokká. Lili a kompótot ráborította a terítőre, később fáradt és nyűgös lett, aludni nem akart, de játszani sem; Nóra ölben hurcolta, dúdolgatott neki mindent, amit csak tudott, amíg végre el nem szenderedett a vállán.
Estére Nóra minden erejét elveszítette. A jegyzet az asztalon ugyanott nyílt, ahol reggel hagyta.
Tamara kicsivel hét után jött. Nóra nyitott ajtót, Lilit a karjában tartotta, félálomban.
Gyere, bogaram, vette át Tamara a lányát. Nekünk most mennünk kell.
És elmentek. Egy köszönöm sem hangzott el, egy milyen volt? sem. Nóra belefáradt ebbe a játszmába.
Két hónap ugyanígy telt: Lili minden figyelmeztetés nélkül újra megjelent, Tamara elment a maga dolgára, Nóra próbálta tanulással összeegyeztetni a gyerekfelügyeletet. A diplomamunkát végül megvédte, de rendszeresen éjszakákat töltött vele, amikor Lili a szomszéd szobában aludt.
Aztán Tamara megismerkedett Gáborral. Felpörgött az élet, három hónap múlva már az anyakönyvi hivatalban álltak, Tamara ragyogóan, hófehér ruhában, mellette az erős vállú férfi, aki csodálattal nézett rá. Valéria örömkönnyeket törölgetett, Lili rózsaszín ruhában forgolódott a felnőttek közt. Nóra együtt tapsolt a családdal, és remélte, hogy végre helyreáll minden, Tamara lenyugszik és a saját családjára koncentrál.
Hamarosan Tamara fiút szült, Balázs lett a neve. Nóra virággal és kék lufival látogatott a kórházba, tartotta a pici csomagot, és arra gondolt, Tamara végre megtalálta a boldogságot. Gábor valódi apának tűnt, Lili büszkén hirdette mindenhol, hogy ő most már nővér. Az idill nyolc hónapig tartott.
Valéria telefonhívása váratlanul érte Nórát a munkahelyén, épp negyedéves kimutatást készített. Anyja összefüggéstelenül beszélt: Gábor megcsalta Tamarinát, Tamara megtalálta az üzeneteket. Vita. Válás.
Nóra a munkaasztalánál ült, szorította a telefont, és a halántékát masszírozta. A történelem megismételte önmagát, most már két kisgyerekkel. Tamara még rosszabbul viselkedett, mint első alkalommal; sírva jelent meg az anyjánál, a két gyereket ott hagyta, hogy magához térjen, néha csak órák, néha egy teljes nap múltán tért vissza.
Nóra csak egy dolgot élt meg biztosan: a saját élete egyre kevésbé tartozik már hozzá.
Eltelt egy év. Nóra előléptetést kapott, de alig maradt ideje örülni neki. Tamara újra ismerkedni kezdett most Andrással. Virág, étterem, lelkes dicséretek, hogy mennyire más, mennyivel különb. A harmadik esküvő szerényebb volt, csak szűk családi körben. Nóra pezsgőzött, nézte az arcokat, és azon kapta magát, hogy mindjárt súlyosabb lesz minden.
Valéria ebédidőben hívta azon a napon. Nóra a munkahelye közelében, egy kis étkezdében turkálta a salátát, és azon járt az esze, este bevásárolni is el kell mennie.
Nóra, szólt az anya hangja, különös izgatottsággal, kissé aggódva. Ülsz?
Igen, ülök, letette a villát Nóra. Mi történt?
Tamara babát vár.
A hír csöndet ragasztott a kicsi asztal fölé, a kávé illata elvegyült az idegen társalgás zajaival.
Ikrek lesznek, folytatta Valéria. Két kislány.
Nóra csak nézte a salátát, ahogy a rukkola sötétzöldje egy örök folttá olvadt előtte. Négy gyerek. Tamarinak három különböző férfitól négy gyereke lesz. És ha megint szétmegy a házassága márpedig miért ne menne, hiszen ezek mindig így végződnek , mind megint az ő, meg az anyja nyakába szakad.
Hallasz, Nóra? sürgette Valéria.
Hallak, anya, mondta Nóra, és hüvelyk- valamint mutatóujjával megdörzsölte az orrnyergét. Mondd meg Tamarinak, gratulálok.
Kinyomta a telefont, mielőtt Valéria még válaszolhatott volna, és sokáig csak ült, bámulta a képernyőn halványodó háttérképet. Az étvágya végleg elment, mintha korábban sem lett volna.
Este nyolc körül ért haza, kimerülten és üresen. Valéria a konyhaasztalnál ült, kihűlt tea fölött kuporgott, ahogy meglátta a lányát, gejzírként szakadt ki belőle a szó, sietősen, mintha félt volna, hogy valaki közbevág.
Nóra, teljesen kikészültem, hogy lesz ebből négy gyerek, és ha megint nem jön össze Tamarinak, láthatod, fontosabbak neki a férfiak, mint a saját gyerekek, és akkor mi lesz? Nem fogjuk bírni, én már nem vagyok fiatal, magas a vérnyomásom, te is dolgozol hogy bírjuk ezt?
Nóra csendben akasztotta a táskát az előszobában lévő kampóra, a konyhaasztalhoz lépett, de nem ült le. Csak állt és nézte az anyját felülről: kócos, őszülő haj, karikás szem, remegő, fáradt ujjak a csésze karimáján.
Anya, szólalt meg halkan, mire Valéria elhallgatott. El akarok költözni. Máshova, másik városba.
Valériát mintha földbe gyökerezte volna a lába. Tágra nyílt szemekkel nézett, mintha idegen nyelven szólalt volna meg a lánya.
Nem bírom tovább, mondta Nóra kimerülten. Nem tudok úgy élni, hogy folyamatosan Tamara problémáihoz kell magam igazítanom. Már így is nagyon sokat, túl sokat áldoztam fel neki: időt, tanulást, kapcsolatokat, karriert. Elég volt.
Valéria próbált valamit mondani, de Nóra felemelte a kezét, jelezve, elég.
Veled megyek, ha szeretnél szabadulni ebből az örök körforgásból. Elköltözhetünk együtt, új életet kezdünk, neked is jár ez. Ha nem szeretnéd, azt is elfogadom, de én akkor is megyek. Elegem van abból, hogy a húgom gyerekeit neveljem. Igen, a rokonaim, nagyon szeretem őket. De nem az én gyerekeim. Nem az én felelősségem.
Mélyen sóhajtott, mintha hatalmas teher hullott volna le róla. Valéria némán nézett valahova a lány mögé, arca kifejezéstelen maradt, nem lehetett tudni, mi jár a fejében.
Nóra még várt egy percet, de az anyja továbbra is hallgatott. Akkor hátat fordított, bement a szobájába, rávetette magát az ágyra, és a plafont bámulta. A szíve a torkában dobogott, tenyere izzadt. Kimondta. Végre igazán kimondta.
Csak hajnalban aludt el.
Másnap reggel a konyhaasztalon egy mappa várta. Nóra felismerte, ez volt az a dosszié, amiben az anyja a lakás papírjait tartotta, amit még a nagymamától örököltek, régen, tinédzserkorában.
Eladjuk, szólalt meg az ajtóból Valéria, Nóra megijedt.
Az anyja sápadt volt az átdolgozott, álmatlan éjszaka után, de eltökéltnek látszott, mint aki fontos döntést hozott meg és ehhez most már ragaszkodik.
Egyharmadot oda kell adni Tamarinak, az övé, törvény szerint, folytatta, az asztalhoz lépve. A többi pénzből veszünk valamit egy másik városban. Pici lakás, többre nincs szükség.
Nóra nézte az anyját: nem akart hinni a fülének. Újra akarta kérdezni, jól hallotta-e, de Valéria a szemébe nézett, és abban ugyanaz a fáradtság csillant, mint ami őt magát őrlötte évek óta. Valéria csak jobban el tudta rejteni. Vagy Nóra nem akarta észrevenni eddig.
Erősen átölelte az anyját, arcát a vállába temette. Valéria is viszonozta az ölelést, mintha kislány lenne, megsimogatta a haját.
Elmegyünk innen, kislányom, suttogta. Elég volt.
Két hónap alatt mindent elintéztek, szinte észrevétlenül. Meglett a vevő, vettek egy kis panel lakást Szekszárdon, négyszáz kilométerrel odébb, semmi különleges, de otthonos volt. Nóra már előre lebeszélte, hogy átveszik az új városban a munkahelyén. Egész idő alatt nem szóltak egy szót sem Tamarinak.
Az utolsó napon, amikor a csomagok már a folyosókon sorakoztak, a vonatjegyek a táskában lapultak, értesítették. Tamara fél óra alatt ott termett, már nagy pocakkal, a hetedik hónapban, arca dühtől eltorzulva.
Ti normálisak vagytok? kiabált be, még a cipőjét sem vette le. Most hagytok magamra, mikor mindjárt szülni fogok ikreket?
Nóra odanyújtotta neki a pénzt, ami az örökségéből járt. Tamara felkapta a borítékot, belenézett, arca még jobban eltorzult.
És ezzel mit kezdjek? a földre hajította a borítékot, a forintok szétcsúsztak a linóleumon. Segítséget akarok, nem alamizsnát! Most van szükségem rátok, nem értitek?
Nehéz időszakod már öt éve tart, Tami, felelte Nóra. Elfáradtunk.
Elfáradtatok? Tamara fuldoklott a felháborodástól. És szerintetek én nyaralok? Két gyerekkel, ikrekkel a hasamban?
Te választottad ezt az utat, Tami, zárta le Nóra. Most mi jövünk.
Tamara kétségbeesetten nézett anyjukra, de Valéria félrenézett.
Ti már nem vagytok a családom, suttogta Tamara reszkető hangon, miközben összeszedte a borítékot. Mindkettő.
Kirohant a lakásból, Nóra és Valéria csak egymásra néztek. Egy szó sem hangzott el köztük. Nóra felvette a táskáját, Valéria felemelte a bőröndöt. Kilengettek, utoljára zárták be ezt az ajtót, majd lesiettek a lépcsőházban.
A vonat egy órán belül indult. Nóra az ablakból nézte, ahogy a peron és aztán az egész város eltávolodik; elszállnak a lámpák, garázsok, panelházak mindazzal, amit az elmúlt évek jelentettek: veszekedések, vállán cipelgetett gyerekek, a bűntudat és a sosem teljesíthető kötelesség. Valéria Nóra vállán szundított, kimerülten, utolsó beszélgetésüktől megtört szívvel.
A város elmaradt, mintha maga mögött hagyná a múltat. Nóra először hosszú évek óta nagyot lélegzett.
Nem mindig tudjuk mások életét rendbe tenni. Saját boldogságunkért is felelősek vagyunk, hiszen néha csak úgy segíthetünk igazán, ha először magunkat mentjük meg.
