Hogyhogy én lennék egyedül? Ugyan már, ne tréfáljanak, nekem hatalmas családom van! nevetett fel Ilka, a hangjába fájdalmas irónia vegyült.
A faluban mindenki tudta, ő már évek óta magányosan él egy takaros, öreg parasztházban a falu szélén. Mégis, ha szóba került, hogy mennyire magára maradt, elnevette magát:
Hát egyedül én? Ne vicceljenek, az én családom hatalmas!
A falusi asszonyok félmosollyal, huncut szemmel bólintgattak, aztán Ilka háta mögött összenéztek, és az ujjukkal a homlokukhoz érintettek: Ennek aztán tényleg bolondos családja van Se férj, se gyerek, egyedül él, mint valami állat
Mert bizony, Ilka állatokat tartott, s őket nevezte családjának. Egyáltalán nem érdekelte a falusiak véleménye, akik szerint az állatok vagy haszonért, vagy legfeljebb egy kutya az őrzésre, egy macska az egerek ellen való minden más felesleges hóbort.
Ilka azonban öt macskával és négy kutyával élt együtt, és minden állata bent, a házban lakott! A szomszédok meg csak csóválták a fejüket: Ez kész őrültség!
Lám, kimondani nem merték neki, mert tudták, ő csak nevetne rajtuk:
Hagyjanak, az utcán eleget átfáztak már, itthon mindenkinek jó!
Öt évvel korábban egy tragédia forgatta fel Ilka életét: egy napon veszítette el a férjét és a fiát egy baleset után, hazafelé a Balatonról.
Sokáig csak a gyámoltalan csendben élt. Minden bútor, minden utca, még az élelmiszerbolt is az elvesztett szeretteiről suttogott. Akármerre ment, csak az emlékek kerülgették. Meg a részvéttel teli tekintetek.
Fél év múltán, egy napon eladta a pesti lakást, s a macskájával, Borbálával együtt elköltözött egy kis bakonyi faluba, ott vett egy szélső házat. Nyáron a kertben dolgozott, télen pedig a körzeti iskola menzájánál volt beosztott.
Az összes későbbi kedvencét ott, a környéken talált meg. Valamelyik a buszmegálló körül kóborolt, másik a menzánál dörzsölődött a lábához egy kis étel reményében.
Így lett a magára maradt asszonynak egy igazi, lelkekből fonódó nagy családja: mind olyan, akit már elhagytak vagy megtört az élet. Ilka jóságos, törődő szíve lassan begyógyította mindannyiuk sebeit, s ők cserébe az egész házat megtöltötték melegséggel és hálával.
Sosem volt sok, de mindig jutott mindenkinek: szeretet is, falat is. Ilka jól tudta, nem vihet haza vég nélkül újabb jószágot, és minden alkalommal megígérte magának most már tényleg senki többet
A március hirtelen arcot váltott. A langyos napsütés után jeges, szúrós szél söpörte végig az utcákat, éjjel a hó úgy kanyargott az ablak alatt, hogy ember nem szívesen maradt volna odakint.
Ilka sietett a hétórás utolsó buszhoz, kezében két nehéz szatyor: benne macska-konzerv, némi hús, s az iskolai menzáról pár maradék, hogy a család ne maradjon éhes.
Közben, magában ismételte a fogadalmát: nem, ma sem hozok haza új állatot és olyan jó lesz otthon, a kandalló mellett!
De s ahogy a magyar mondja: A szív szeme többet lát, mint a fejé nem volt tíz méterre a busztól, amikor akaratlanul megállt és oldalra nézett.
Egy sovány kutya feküdt a pad alatt. Szemét Ilkára szegezte, de tekintete üres volt, mintha már régen feladta volna. Oldalán lassan halmozódott a hó.
Jöttek-mentek az emberek, sálba burkolózva siettek tovább. Ilka szíve összeszorult, s mindegy lett busz, ígéret, minden. Odarohant, letette a szatyrokat, és kinyújtotta a kezét.
Az állat megrebbent a simogatásra, de nem volt ereje tiltakozni.
Teremtőm, életben vagy! suttogta Ilka. Gyerünk, kicsi, kelj fel, én haza viszlek!
A kutya nem mozdult, de az asszony óvatosan kiemelte őt a pad alól.
Azt mondják, Ilka utólag sem emlékszik, hogyan cipelte be az állomásra a két nehéz szatyrot meg egy ájult kutyát.
Bement a váróba, leült, a védettebb sarokba, s a szerencsétlen állat mind a négy lábát dörzsölni kezdte, lélekmelengető szeretettel:
Na, gyere vissza közénk! Haza kell érnünk, tudod, te leszel az ötödik kutya a csapatban, olyan szép, kereken hangzik!
Elővett egy fasírtot, kezébe adta. Először az állat elfordult, de aztán, ahogy felmelegedett a kezek között, mintha meggondolta volna magát. Az éhség végül győzött elfogadta.
Egy órával később Ilka már az út szélén intett le egy kocsit, hiszen a busz rég elment. Az övét leoldotta, abból rögtönzött pórázt, de a kutya akit Mancinak nevezett el úgy húzódott hozzá, hogy szinte lábára tapadt.
Tíz perc múlva csodával határos módon egy autó fékezett mellettük.
Ó, ezerszer köszönöm! mondta Ilka, amikor beültek. Ne aggódjon, a kutya az ölemben marad, nem piszkol össze semmit!
Ugyan, legyintett a sofőr, üljön csak mellé, hadd pihenjen, szegényke nagyobb, mint gondoltam.
Manci Ilkához bújt, remegve, és valahogy mégis belefért az ölébe.
Tudja így, együtt még melegebb mosolygott Ilka, s a férfi csak bólintott, halk zenét indítva és feljebb tekerve a fűtést.
Csendben tették meg az utat; Ilka Manciát szorította magához, és bámulta a fényszórók előtt kergetőző apró hópelyheket.
A sofőr közben lopva oldalpillantást vetett az asszonyra, akin látszott: fáradtan, de boldogan ölelte az új kis családtagot. Sejtette, mit tett hogyan mentette meg, s most viszi haza. A nő összességében békés volt, elégedett.
A férfi egészen a házig vitte őket, sőt, még segített is bevinni a szatyrokat a mélyre havazott kapun. Vállal lökött rá egy nagyot, mire a régi, rozzant zár végleg megadta magát, és a kapu kis híján kidőlt.
Ne is törődjön vele, sóhajtott Ilka, már rég fel kellett volna újítani.
A házból sokhangú vakkantás és nyávogás szűrődött ki. Az asszony sietett, ajtót nyitott, s a kis nagycsalád kicsődült a hóba.
Hát hol voltam, elvesztettetek? No, na, most már itthon vagyok. Ismerkedjetek, gyarapodtunk!
Manci félénken kukucskált ki a megmentője mögül. A többi kutya farkcsóválva, kíváncsian szimatolta az új jövevényt, a macskák a szatyrokat fürkészték, amiket még mindig a férfi tartott.
Hát ne álljunk itt, Ilka megrázta magát, jöjjön be, ha nem ijedezik a társaságtól, van meleg teám is!
A férfi azonban mosolyogva nemet intett:
Késő van már, megyek. Önnel viszont újabb családtagot vártak haza, jóllakjanak, örüljenek egymásnak!
Másnap déltájban hirtelen kopogás hallatszott az udvarból. Ilka, kabátba bújva, kiment, s ott találta a tegnapi sofőrt, Gábort, aki szerszámokkal, új pántokat szerelt a kapura. Felpillantva mosolygott:
Szép napot! Tegnap sikerült levernem a kaput, gondoltam, kijavítom Én Gábor vagyok, és ön?
Ilka
A kis család ismerősként sündörgött a férfi körül, ő pedig megsimogatta őket, mosolyogva leguggolt hozzájuk.
Ilka, ne dideregjen, menjen csak vissza a házba. Nemsokára kész vagyok, egy forró teára magam is örömmel bejövök. Van a kocsiban egy kis torta is és némi finomság a jószágoknak!
A házban pedig új élet kezdődött. Kívül hó, belül melegség s a család minden tagja tudta: Ilka szíve óriási, s benne mindnyájuknak helye van.
