Különböző emberek Alizka nem volt egyszerű kislány. Szemők, az édesapja, és Marcsi, az anyukája, tu…

Különböző emberek

Annácska kicsi kora óta nem volt egyszerű gyerek. Sándor és Mária tudták, hogy erről ők maguk is tehetnek. Túlságosan elkényeztették a lányukat. De hát hogy tudták volna nem kényeztetni? Olyan szépséges volt, olyan törékeny, s ráadásul milyen nehezen jött világra! Mária hosszú évekig nem tudott teherbe esni. Minden orvost végigjártak, még Budapestre is elmentek. De minden orvos csak a fejét csóválta, hogy semmi baja egyiküknek sem.

Ha semmi baj, akkor miért nincs gyermekünk? gondolták. Egy régi orvos tanácsolta, hogy próbáljanak ki népi gyógymódot. Végül találtak egy öregasszonyt a faluban, aki Máriának büdös, fanyar főzetet adott. Azt mondta, minden nap pár cseppet igyon belőle. Mária undorodva, de szófogadóan itta, s rövidesen csoda történt teherbe esett. Sándor boldogsága olyan határtalan volt, hogy még a szomszédok is hallották.

A terhesség azonban nagyon nehéz volt. Volt, hogy Sándor attól félt, Mária nem tudja kihordani a gyermeküket. Minden nap rosszul volt, enni sem bírt, a szagok is iszonyúan gyötörték, a keze-lába bedagadt, mintha tuskók lettek volna. Éjjel rosszul aludt, alig mozdult ki a házból. Amikor beindultak a fájások, Sándor fellélegzett, de csak most kezdődtek az igazi nehézségek. Több mint 10 órát vajúdott, mire az orvosok császármetszést javasoltak. Kislányuk gyengén, meggyötörten született, Mária pedig annyi vért vesztett, hogy napokig élet-halál között lebegett. De szerencsére helyrejött. Miután Mária és az újszülött Annácska majd egy hónapot töltöttek a gyerekosztályon, végre hazatértek. Sándor úgy hiányolta Máriát és a kicsit, annyira vágyott már rá, hogy ölelhesse a lányát, hogy nem volt boldogabb ember nála.

Most végre boldog lehet a családi életük, erős család lettek ők hárman. Minden úgy alakult, ahogy Sándor álmodta.

Amikor Annácska betöltötte az ötödik évét, Sándor hazajött, leült Mária elé, és azt mondta:
Mária, kell egy ház. Nem maradhatunk tovább ebben az egyszobás panelban! Most még pici Annácska, de ha nagyobb lesz? Se ő, se mi nem férünk el, és minden rendes lánynak kell saját szoba.

Mária mindig támogatta a férjét, de most elbizonytalanodott. Miből lesz erre pénz?
Már mindent átgondoltam! Nem kell egyszerre felépíteni. Lassacskán, ahogy tudjuk. Nem kell kapkodni, és akkor sikerülni fog!

Sándor logikája meggyőző volt. Saját tágas otthon minden család álma.

Csakhogy a sors másként akarta. Fél év múlva Annácska megbetegedett. Először sima nátha, kezdetben fülgyulladás, aztán újabb komplikációk Anyja és lánya szinte állandóan kórházban voltak, egyikből vitték a másikba. A család iszonyú adósságba keveredett. De Annácska meggyógyult. Hosszú évek, rengeteg kórházi kezelés árán. Három évig tartott, mire újra talpra állt.

Sándor úgy döntött, többé nem beszél a házépítésről. Először fizessük ki, amit csak lehet, a többit majd meglátjuk gondolta. Mária tudta, hogy Sándor soha, mélyen magában, nem hanyagolta el a ház álmát, csak nem beszélt róla.

Ahogy Annácska nagyobb lett, Mária úgy határozott, beáll a gyárba dolgozni. Ott többet kereshetett, együtt így már hátha összegyűl valami Évekig fizettek vissza mindent. Még Annácska 14 éves korára sem sikerült minden adósságot letudni. Ráadásul ahogy nőtt, nőtt az igénye is: új ruhát akart, szép kabátot, akárhogy is, egy kamaszlány minden vágyával. A ballagás a nyakukon volt. Sándor és Mária kicsit félretettek. Azt hitték, amint a lány elmegy egyetemre, belefoghatnak végre a házban.

De megint nem úgy alakult. Annácska valóban felvételt nyert az egyetemre, el is költözött, a szülők büszkék voltak rá. Két év alatt Sándor felhúzta a ház falait. Igaz, ablak és ajtó helyett csak deszkalap volt, de már ház formája volt. Még két év eltelt s akkor történt.

Egy vasárnap este volt. Mária és Sándor épp hazaértek a telkükre építkezésről, kimerülten, de elégedetten ma sikerült beszerelni két új ablakot. Csöngettek. Mária nyitotta az ajtót, s elakadt a szava: ott állt Annácska, hatalmas terhes hassal, mellette egy hosszú hajú, bizonytalan, fiatal fiú.

Annácska mi ez? kérdezte döbbenten az anyja.
Anya, ne csináld már! Hát látod, baba lesz, itt van velünk Ricsi is. Mostantól ő is velünk lakik, összekötjük az életünket.

Ricsi csak bólogatott, s közben tovább rágta a rágóját.

Hamarosan apja is a folyosóra ért. Átadták a helyet a fiataloknak, mindenki leült a konyhában, Mária rétest, Sándor fröccsöt kínált. A csendet Sándor törte meg:
Anna, miért nem szóltál?
Miért, hogy hallgassam a papolástokat?
És a tanulmányaid?
Hát, az nem olyan fontos Ricsi is otthagyta az egyetemet az első félév után, és vígan van.

Sándor ránézett a fiúra, aki csak bólogatott és közben lassan rágott tovább.
És a munka, Ricsikém? Miből akarsz családot eltartani, dolgozol valamit?
Még keresem a helyem, de majd találok valamit szólt Anna helyett ő.

Sándor elment a konyhába, nem akart összeveszni. Hamarosan Mária követte. Később csendben, néma tekintettel feküdtek le. Másnap reggel Sándor úgy szólt Máriának:
Költözzünk ki az új házba. Egy szobát rendbe teszünk, és szépen lakunk ott kettesben. A lakás pedig maradjon a fiataloknak, legyen esküvői ajándék.

Mária rövid gondolkodás után beleegyezett. Csak a legalapvetőbb bútoraikat vitték el, hogy ne hagyjanak a fiatalokra üres falakat. Amikor költöztek, Sándor még odaszólt:
Hát, lányom, mostantól tiétek a lakás. Légy jó gazdasszony!

Máriával elmentek. Az új házban még semmi sem volt kész, de Mária nem panaszkodott. Munka után etette Sándort, mosott lavórban, kézben hordta a vizet a közkútról, 300 méterről, rendezgette otthonukat, estére meg segített Sándornak. Köveket cipeltek, betont kevertek. Sándor próbálta Máriát kímélni, de ő nem akart egyedül hagyni mindent a férjére.

Egyszer-egyszer meglátogatta őket Annácska is, pénzt kért. Mivel az építkezés minden pénzüket elvitte, csak keveset tudtak adni.

Egy alkalommal Sándor nem bírta tovább, elmentek Annácskáékhoz.
Hát Ricsi még mindig nem dolgozik?
Apa, nincs hozzá való munka. Nem fog ő építkezésen gürcölni bagóért!
És akkor miből tartod el a családot?
Anna próbált közbe szólni, Sándor azonban leintette.
Szeretném Ricsi véleményét hallani.
A fiú csak meghajolt:
Nem gondoltam, hogy téglát kell hordani meg cementet keverni
És mit gondoltál? Megházasodsz, gyereked lesz, és minden az öledbe pottyan? Felelős vagy a családodért. Mi nem leszünk örökké itt.
Amikor hazafelé indultak, Annácska kikísérte őket:
Apa, anya, miért kellene Ricsinek nektek segítenie az építkezésen? Ti kezdtétek, ti fejezzétek is be!
Sándor nem szólt többet, csendben szállt be az autóba. Mária még a lánya markába csúsztatott pár tízezrest. Sándor úgy tett, mintha nem látta volna. Hiszen a lányuk, rossz nézni őt így.

Nem telt bele sok idő, Ricsi is talált valami munkát, igaz, csak egy irodában hozom-viszem fiú lett, kevesebb pénzért, mint egy építőmunkás, de legalább dolgozott.

Amikor Mária és Sándor odakint dolgoztak, gyakran figyelte őket a szomszéd, egy tíz-tizenegy éves fiú. Sokszor segíteni akart, de szégyenlőssége mindig visszatartotta. A nagymamájával lakott egy omladozó kis házban, amit eltakartak az almafák. Sándor és Mária estefelé teáztak a kertben, kicsit pihenve a nap végén.

Egy este Sándor intett a bámészkodó fiúnak, hogy jöjjön közelebb, Mária készített neki is teát, és kitett egy tálca keksszel teli sütit.
Na, gyere csak! Hogy hívnak?
Szép estét, Antinak hívnak felelte a srác félénken.

Kiderült, hogy nincsenek szülei, alig emlékszik rájuk, nagymamája öreg, beteg, de nagyon szereti, mindenben segíti.

Amikor Anti indulni készült, mondta:
Segíthetek néha maguknak? Úgysem kell iskolába járni nyáron, unatkozom.

Összenéztek Máriával.
Hát persze, minden kéz jól jön! Nagymama nem haragszik meg?
Dehogy, örül is majd.

Másnap már várta is Anti Sándort a kapuban. Nem volt rest, minden munkát örömmel végzett, tanulta a szakmát Sándortól, aki gyorsan el is zavarta Máriát a házba:
Innentől Antival dolgozom, női segítségre már nincs szükség!

Mária nevetett, de hamarosan meglátta az öregasszonyt a háza előtt ülni egy padon. Elindult hozzá, szóba elegyedtek Erzsébet néni végtelenül okos, jószívű, kedves volt.
Jaj, hogy lennék én ellene, hogy egy ember segít másnak? mondta. Különben is, jó, ha a fiú a munkából tanul.

Attól fogva Erzsébet néni esténként leült csatlakozni a teázáshoz. A házban napról napra szebb lett minden, a kertben rengeteg virág. Sándor és Anti tervezték a vízvezetéket, az asszonyok csacsogtak.

Nemsokára Annácska megszülte gyermekét. Sándorék csomaggal mentek be a kórházba, vittek pelenkát, ennivalót, még Ricsit is ott találták, döbbenetükre virággal a kézben.

Mária az első hetekben sokat járt segíteni, de egy nap véletlenül meghallotta, amint Ricsi mondta Annának:
Minek jön annyiszor? Nem tudod ellátni magad a gyerekkel? Saját családunk van, ne mutogassa már, hogyan kéne élnünk!

Mária szíve belesajdult. Otthon mindent elmesélt Sándornak, aki azt tanácsolta, ne menjen többé, majd szólnak, ha kell valami.

Sándor és Anti egyre közelebb kerültek egymáshoz, ahogy Erzsébet néni és Mária is. Előfordult, hogy Sándor saját pénzén vitt Antinak iskolatáskákat, öltönyt, mert a fiú maga maradt. Erzsébet néni meghatódott könnyekig.

Teltek az évek. Egy téli estén Anti lélekszakadva rohant át Máriához, Erzsébet néni meghalt. Temetés, gyász, Anti náluk maradt. Sándor elintézte, hogy ő legyen a nevelőapja, így Antal náluk maradhatott, a hivatal még néhány forint támogatást is megígért. Annácskáéknál viszont újabb gyerek született, Ricsi húga is odaköltözött, a pici lakásban nagy lett a zsúfoltság.

Anti teljesen családtagnak érezte magát. Mindig segített, vásárolt, cipekedett, házimunkát vállalt igazi öröm volt számukra. Mindketten, Sándor és Mária úgy döntöttek, hogy mindent megtesznek azért, hogy a fiú tisztességes tanulást kapjon. De Anti önálló lett, tanulmányok mellett dolgozni kezdett, fizetéséből, ösztöndíjából élt, hétvégente hazajárt, és mindig ajándékot vitt.

Az élet azonban könyörtelen: Mária súlyosan megbetegedett. Sándor kétségbeesetten könyörgött, hogy menjen kórházba. Az orvos közölte: tüdőrák, előrehaladott, alig fél év van hátra. Sándor világa összeomlott. Felhívta Annácskát.
Anna, édesanyád beteg…
És mit tegyek? felelte kedvetlenül a lánya.
Rákja van, fél éve maradt

Anna egyszer látogatta meg az anyját a kórházban. Amikor hazahozták, az orvos mondta, Mária teljes ellátásra szorul majd. Sándor vállalta, de amikor mosdatni kellett volna, képtelen volt egyedül. Felhívta Annácskát:
Kislányom, tudnál jönni? Egyedül nem boldogulok.
Apa, minden nap oda-vissza menjek? Meglátom, hogyan tudom megoldani. Nem ígérek semmit.

Sándor egész nap várta a lányát, de nem jött. Egyedül küzdött, kínlódott, éjszakába nyúlóan. Mária sírva fakadt:
Miért bűnhődünk így, Sándor? Csak el kellene már menni…

Ne beszélj butaságot, amíg vagy, én is vagyok.

Egy hónap múlva Mária meghalt. Anti zokogott, mint egy kisgyerek anyja sírjánál, 22 éves volt, épp akkor végzett az iskolával. Sándor nem beszélt neki sokáig a betegségről, de a fiú gyakran járt le, így előbb-utóbb mindenre rájött.

Anti visszaköltözött a városba, albérletet keresett, dolgozni kezdett. Sándor tudta, hogy jó elöljárói vannak, biztos jövője lesz a fiúnak. A ház, amit ketten, hárman annyi munkával építettek, gyönyörűvé vált, mindig tiszta volt, tele virággal. Anti rendszeresen járt haza meglátogatni Sándort, teával, ajándékokkal, barátsággal.

Anna is néha megfordult. Vagy pénzt kért, vagy valamit elhozott a házból. Mindig méricskélte a szobákat, mikor költözhetnek már? De férje Sándorral soha nem jött jól ki, így a család szűk egyszobás panellakásban húzta meg magát.

Sándor idősödött, Mária halála után is kezdődtek a bajok egyre fájt a szíve, fulladt, gyógyszereket szedett vaktában. Anti mindig kérte:
Menj el kivizsgálásra!
Minek? Ez már csak az öregség!

Egy este, mikor elviselhetetlenül szúrt a mellkasa, felhívta Annácskát:
Kislányom, nagyon rosszul vagyok…
Apám, vegyél be gyógyszert, vagy hívj mentőt. Még az kéne, hogy most rohanjak a város másik végébe!
Anna letette, Sándor egyedül maradt. Nem volt kiút, felhívta Antit is.
Fiam, ne haragudj, valahogy nagyon rosszul érzem magam
Most indulok, tartson ki, jövök.

Anti nem jött egyedül: vele volt a kedvese, Alíz, aki mentős volt. Megvizsgálta Sándort: hívni kell a mentőt. Anti és Alíz be is vitték Sándort, segítettek neki mindenben, naponta látogatták, ügyeltek rá.

Amikor hazaengedték, újra Alíz és Anti jöttek érte. Anna csak annyit tanácsolt, rendeljen taxit. Alíz főzött, pakolt, mindent előkészített:
Két napra elég ebédet hagyok, csak melegítse meg!

Sándor meghatódott, hogy így gondoskodnak róla. Még aznap Anna is megjelent, körbejárta a házat, kérdezte, hogy van, s akkor Sándor nem bírta:
Lányom, a kórházban sem jöttél meglátogatni…
Tele voltál orvosokkal, minek szabadnapot kérnem?
Könnyebb lett volna, ha itt vagy. Te vagy a lányom.
Hagyd már a panaszkodást! Mindig csak ezt hallom, elég volt!

Vitatkoztak. Sándor először kiabált:
Anyád ágyban feküdt, te egyszer sem jöttél, most engem sem látogatsz. Néha azt gondolom, a vérünkben van-e egyáltalán az összetartás…

Anna hirtelen kiabált rá:
Torkig vagyok veled! Mikor pusztulsz már el? Egyedül ülsz ebben a nagy házban, mi meg egyszobában nyomorgunk. Nem szégyelled magad? Magadtól megvontad az életed, még most sem segítesz a családodnak!

Sándor csak annyit mondott:
Nem a ház miatt fáj, hogy nem kell apád! Amikor építőttük, hol voltatok? Akkor nem számított?

Anna kiviharzott, ajtót bevágta. Sándor már nem is fájdult bele, érezte, hogy dönteni kell. Már megszületett benne a döntés, de szeretett volna Máriát is meghallgatni. Mindig álmaiban jött hozzá, talán ma is eljön.

Reggel Anti hívta:
Sándor bácsi, hogy van?
Jól, fiam. Rá se ismerek magamra! Alíz nagyon jó háziasszony!
Köszönöm, tudom, nagyszerű.
Volna egy kérésem, tudsz szerezni olyan közjegyzőt, aki kijön házhoz?
Természetesen, mindjárt utánanézek.

Pár órával később jött a közjegyző is. Meglepte, de nem vitatkozott, Sándor a házát Antalra hagyta. A papírok elintézése után Sándor leült, levelet írt:

Kedves Anti! Ha ezt olvasod, én már Marikámmal vagyok együtt. Szeresd nagyon Alízt, legyetek boldogok. A házat ne utasítsd vissza, rátok hagyom, ezt úgy egyeztük meg anyáddal. Megérdemlitek, hisz minden munkát szívvel-lélekkel tettetek bele. Legyetek igazi család!

Miután előkészített mindent, leült a régi kanapéra, kezében Marika fotója. Simogatta a fényképet, visszaemlékezett, hogyan ismerkedtek meg, hogyan éltek.

Anti és Alíz jöttek látogatóba, csomaggal, gyümölccsel. Csend volt a házban, Sándor nem várta őket a kapuban, ahogy szokta. Anti érezte, valami nincs rendben. Benyitottak, s a kanapén ott feküdt Sándor, Marika fotóját szorította a kezében. Anti térdre rogyott, sírt, az almák, narancsok szétgurultak a padlón.

Apa suttogta.
Alíz csak rázta a fejét, hogy már késő.

Később Anna is megjelent, férjével. Anti megtalálta a levelet, felolvasta Alíznak, aki odamutatta Annának is:
Apád neked is írt…

Anna beleolvasott, elvörösödött, majd kiabálni kezdett:
Az öreg teljesen elment eszével! Jobb lett volna, ha előbb hal meg, amíg még gondolkodni tudott! De ezt nem hagyom annyiban!

Dühödten kiviharzott a házból, gyűlölködve, magában szitkozódva
Anti csendben nézte, ahogy Anna dühösen kiviharzik, majd Alíz megfogta a kezét. Hosszú, néma percekig ültek Sándor mellett, amíg a nap lassan besütött az ablakon. Az asztalon ott állt két csésze, Sándor még reggel készítette elő talán sejtette, hogy vendégei lesznek. Anti magához ölelte a házat: az udvart a virágokkal, a szobákat a régi bútorral, a konyha szekrényét Mária hímzett terítőjével. Mintha Sándor és Marika valahol a kert végében mosolyogva beszélgetnének.

A temetésen sokan jöttek: a szomszédok, Anti egyetemi barátai, Alíz családja. Anna és Ricsi a sor végén álltak, zavartan, idegenül. Anti végül a sírhoz lépett, pár szál virágot ejtett rá. Hangja tisztán csendült:
Köszönöm, amiért mindig családot adtál annak is, aki nem a véred volt. Megígérem, hogy vigyázok erre az otthonra, és továbbadom mindazt, amit tőletek kaptam.

Az emberek egyenként elmentek. Alíz megszorította Anti vállát. A csend súlya édes, békés lett; mintha Mária és Sándor kacagása a kertben újra visszhangozna.

Később, amikor már csak ők maradtak a házban, Anti fellépett a verandára, körbenézett a régi gyümölcsfák, a muskátlik, a napfény s tudta: itt, ebben a házban minden generáció, minden szeretet, minden hiba és megbocsátás tovább él. Még a különböző emberek is újra család lehetnek.

Este Anti és Alíz teát főztek, és a verandán ülve hallgatták a tücsökzenét, a fák susogását. Az ablakban Mária terítője, fotó a falon: Sándor, Marika, fiatalon. Anti érezte, nincs már egyedül, és a régi nevetések most őket védik.

A házban ekkor apró fény gyúlt, s odakint, a gyümölcsfák alatt, mintha Sándor és Marika sétálnának kéz a kézben s Anti belesuttogta a nyári éjszakába:
Köszönöm, hogy család lehettünk.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five × 4 =

Különböző emberek Alizka nem volt egyszerű kislány. Szemők, az édesapja, és Marcsi, az anyukája, tu…
A férjem rokonsága beállított a hétvégi házamba pihenni, én meg lapátot és gereblyét adtam a kezükbe – Na, mit tökölsz még? Nyisd már a kaput, vendégek állnak az ajtóban! – harsogta anyósom éles, követelő hangja, amit még a szomszéd benzines fűnyírójának zúgása sem tudott elnyomni. – Hoztunk ajándékot, jókedvet, ti meg úgy bezárkóztatok, mint egy bunkerban! Olga épp a szamócásban állt, izzadságot törölve a homlokáról, miközben földes kesztyű nyoma maszatos csíkot húzott az arcára. Nem a szépség volt most a lényeg. Lassan kiegyenesedett, ahogy dereka fájdalmasan belenyilallt, és a magas, fémszínű kerítés felé nézett. Ez a látogatás egyáltalán nem volt betervezve. Pillantása férjére, Andrásra szegeződött, aki a fészer mellett, kalapáccsal a kezében ugyanúgy tanácstalannak tűnt. Vállat vont, némán formázva: „Én nem hívtam őket”. – Andriskám! – érkezett kintről már sértett felhanggal. – Elaludtál vagy mi? Anyád itt van, húgod is, ti meg elbújtok! Olga mélyet sóhajtott, levette a kesztyűt, a vödörbe hajította. A csodás hétvégét, amit megfeszített munkára szánt volna szeretett telkén, pillanatok alatt elsodorta ez a váratlan invázió. Bólintott férjének: „Nyisd csak, már mindegy.” A kapu feltárult, és az udvarba bekúszott a csillogó, ezüst terepjáró. Mint egy partraszálló egység, kiszállt belőle a rokonság. Az élen természetesen Valentina néni, robusztus, harsány, tarka otthonkában, széles karimájú kalapban. Utána jött András húga, Szilvi, fehér rövidnadrágban és topban, friss manikűrëvel. Végül Szilvi férje, Gábor, lustán nyújtózva, hunyorogva a napba. A csomagtartóból előkerültek a szénnel teli zacskók, sörös dobozok és előre pácolt húsok műanyag vödrökben. – Hú, de hőség van! – legyezte magát Valentina néni. – Olga, miért vagy ilyen maszatos? Gondoltuk, meglepünk titeket. Hívtam Andrást, de nem vette fel, hát gondoltuk, elugrunk! Az idő szuper, grillezünk egyet, napozunk. Azt mondják, itt a közelben folyó is akad? Olga csak bámulta a hirtelen jött életörömöt. Belül egyre dagadt a néma bosszúság. Ez a telek az ő öröksége, amit nagymamájától kapott. Minden centijét ismerte, a házasságuk előtt már évek óta csak ő gondozta, minden szabad percét, pénzét beletette. András persze segített, de inkább kötelességből. A férje családja csak akkor jelent meg, amikor minden virágzott és termett – ilyenkor ettek a bogyókból, függőágyban henyéltek. – Jó napot, Valentina néni – próbált Olga egyenletes hangon. – Szép kis meglepetés. Mi épp dolgoztunk. – A munka nem kutya! – röhögött Gábor, emelve a sörös rekeszt. – Megvárja, amíg ráértek. A hétvége pihenésre való. András, hozd ki a grillt, most lazítunk! Szilvi már rég vizslatta a kertet. – Olga, merre vannak a napozóágyak? Szeretnék kicsit lebarnulni. Ja, és a málna? Eltök rendezett, lehet szedni? – Zöld még a málna – vágta rá Olga. – A napozóágyak a fészerben, porosak. – Na, hát András majd előhozza és letörli! – döntött anyós, és már indult is a verandára. – Olga, frissítsd fel magad, a háziasszonynak mégse illik ilyen melósan kinézni! Teríts asztalt, éhesek vagyunk, készíts salátát a kertedből, uborkát, zöldet, a húsról majd a férfiak gondoskodnak. Valentina néni elfoglalta Olga olvasószékét a verandán, és körbenézett. – A kerítés mellett elburjánzott a fű – szögezte le. – Majd András lenyírja. Olga Andrásra nézett. Férje ide-oda lépett, nem mert a szemébe nézni. Tudta, ez a hétvége percre be volt táblázva: új ágyást feltörni, kerítést festeni, lebontani a régi fóliasátrat, trágyát várni estére. Ehelyett most főzhet, felszolgálhat a „kedves vendégeknek”, akik spa-hétvégét rendeznének a telkén. Valami átkattant benne. Hideg, tudatos nyugalom. – András! – szólt rá. Meg is ijedt tőle a férje. – Gyere ide, kérlek. A kúthoz vonultak. – Tudtad, hogy jönnek? – kérdezte halkan Olga. – Nem! Eskü, Olga! – suttogta András. – Anyu reggel kérdezte, hol vagyunk, mondtam, a telken, semmit sem mondott a látogatásról! Most meg hova tegyem őket? Mégse küldhetem el a családot… Bírjuk ki, sütünk egy kis húst, elvannak, aztán elmennek… – Bírjuk ki? – húzta fel a szemöldökét Olga. – Az előző hétvégén vásároltunk anyukádnak. Azelőtt Szilvi szülinapja volt. Most a szezon közepén vagyunk, ha ma nem csináljuk meg, amit terveztünk, ugrott a palánta, kerítés lerohad. – De Olga… – Nincs „Olga”. Ez az én telkem. Az én szabályaim. Akarnak enni? Akarnak pihenni a természetben? Csodás. A munka a szabad levegőn nemesít. Sarkon fordult, és határozott léptekkel ment a fészerhez. A vas szerszámok csörgésére elhallgatott a banda a verandán. Egy perccel később Olga megjelent, három lapáttal, gereblyével, kapával, egy festékes vödörrel. Letette a szerszámokat a döbbent vendégek elé. – Nos, kedves vendégek – hangja csengett, mint az acél –, ha már hívatlanul beállítottatok, kössük össze a kellemest a hasznossal. Ma szombati nagytakarítást tartunk. – Miféle nagytakarítás? – húzta fel az orrát Szilvi, és hátratolta a lábát a piszkos lapáttól. – Te viccelsz? Miért jöttünk volna pihenni! – Nem vagyok animátor vagy szakács – vágott vissza Olga. – Dolgozni terveztem. Ha maradtok, segítsetek. Aki nem dolgozik, ne is egyék – népi bölcsesség, mint tudjátok. Valentina néni, aki már beleharapott egy asztalról csent almába, tátva maradt szájjal dermedten nézte. – Olga! Hogy képzeled? Mi vendégek vagyunk! A fiadhoz jöttünk! András, mért nem szólsz, a feleséged anyádra parancsolgat! András Olga mellé állt, de nem szólt. – Valentina néni – Olga átvette az irányítást. – Ne drámázzunk. Ez az én tulajdonom, még a házasság előtt örököltem. Ezt ti is jól tudjátok. Itt én vagyok a gazda. András segít, mert család vagyunk. Ti viszont csak akkor jöttök, ha már minden kész. Szeretnétek grilles estélyt? Remek. Íme a munka. Kiosztás következett: Gábornak lapát, kemény földet ásni a kerítés mentén, Szilvinek gereblye, lenyírt füvet összegyűjteni, sárgarépát gazolni – barnulás garantált, nyoma sem lesz a pántnak. Anyósnak a legfinomabb feladat: virágágyás kerítését festeni, a festék szagtalan! – Mi most azonnal elmegyünk! – csattant fel az anyós. – Gábor, pakolj! Sose jövünk ide vissza! – Nem küldök el senkit. Korrektséget kérek: segítségért cserébe vendégszeretet. Ha nem akartok segíteni, ne gátoljatok a munkában. Nekem is van időbeosztásom. – András! – sivított Valentina néni. – Mondj valamit! Férfi vagy, vagy papucs? András anyja vörös arcára, húga duzzogó szájára, Gáborra nézett, akinek a sörösrekesz fontosabb volt bárminél. Végül Olga felé fordult, aki fáradtan, piszkos pólóban, de büszkén, bátorítóan állt mellette. Eszébe jutott, mennyit tervezgettek, micsoda örömet jelentett minden új palánta. – Anyu – mondta halkan. – Olgának igaza van. – Micsoda?! – hördült fel a három vendég egyszerre. – Tényleg igaza van – mondta erősebben. – Ez az ő telke. Mi dolgozni jöttünk. Ha pihenni akartok, ott a panzió öt percre innen. Ott étterem is van, ágy is. Itt viszont dolgunk van. Csend. Csak egy dongó zümmögött a bazsarózsa fölött. Valentina néni úgy kapkodta a levegőt, mintha lapáttal suhintották volna. – Hát ez gyönyörű! – sziszegte végül. – Na, köszönöm fiam! Lássuk el innen magunkat gyorsan, Gábor! Ezekkel a zsugorikal nem maradok egy levegőn! Gyors, sértett távozás következett. Gábor sóhajtva pakolta a sört vissza, Szilvi durcásan dübörgött a cipőjével, és mielőtt becsukta volna a terepjáró ajtaját, Valentina néni mély, átokkal teli pillantást vetett Olgára. – Még meg fogod bánni! Ha egyszer kell egy pohár víz, rám ne számíts! Az autó porfelhőben dübörgött el. Olga és András a kert közepén maradtak. A visszatért csend most édesebb volt, mint valaha. Olga válláról leoldódott a feszültség, de a lába remegett – leült a veranda lépcsőjére. András melléült, megszorította a kezét. Meleg, kicsit izzadt tenyérrel. – Jól vagy? – kérdezte. – Már egész jól – lehelte Olga. – Egy pillanatra azt hittem, tényleg meglincselnek. Vagy legalábbis megátkoznak. – Át, az biztos – nevetett András. – De anyu hamar megenyhül, főleg ha valamire szüksége lesz. Szilvi majd kicsit tovább duzzog. – Ki fogom bírni – Olga a férje vállára hajtotta a fejét. – Köszönöm, hogy kiálltál. Azt hittem, te is csak… tudod, hogy ilyenkor inkább hallgatsz. – Meddig lehet ezt? Egyszerűen szégyelltem magam. Idejönnek, segítő szándék nélkül, rögtön kérnek, követelnek. Te meg gürcölsz. Ez tényleg a te otthonod. Minden zugát ismered. – A MI otthonunk, András. Ha tényleg akarod, hogy közös legyen, ne csak a grill miatt. – Akarom – bólintott komolyan. – Amúgy Gábor ott hagyta a lapátot, megyek és megásom azt a sávot, ahogy kérted. Olga mosolygott, először érezte: igazi csapat lettek. Nem csak lakótársak, hanem partnerek, akik minden helyzetben összetartanak. Felállt hát, leverte a sarat. A nap magasan járt, a munka még sok, de már nem tűnt büntetésnek. Egy óra múlva András, pólóban izzadtan, de büszkén fejezte be az ásást: Olga otthoni limonádéval várta. – Pihenő! – szólt rá derűsen. Fellélegezve ültek le arra a verandára, ahol nemrég még perpatvar volt. – Szerinted észrevették egyáltalán, miről szólt ez? – kérdezte András. – Mit kellett volna? – Nem a munkáról volt szó. Ha csak azt mondták volna: „Fiúk, miben segíthetünk?” – lehet, egy órán belül mindenki üldögél. De így, ezzel a hozzáállással… – Tisztelet nélkül jönni más portájára… A másik munkáját természetesnek venni egyszerűen tiszteletlenség. András telefonja pittyegett. – Anyu ír: „Itt vagyunk a panzióban. Drágák a szobák, rossz a kaja. Nektek sincs szívetek.” Olga felnevetett. – Legalább most pihenhetnek, ahogy akarták – ásó nélkül, gereblye nélkül. – És grillsütő nélkül – mondta András. – Amúgy van nálunk hús? – Nem, azt elvitték. De van friss újkrumplim, kaprom, heringem – meg persze nyugalom. Lassan rásimult az alkony a hétvégi településre. A tücskök ciripeltek, Kutya messze ugatott, ők le is festették a kerítést estére. Fáradtan, festékes pulcsiban ettek a konyhán, és a főtt krumpli jobb ízűnek tűnt, mint bármely éttermi fogás. – Tanulságos nap volt – gondolkodott Olga hangosan. – Nekik? – Nekik is, nekünk is. Megtanultam nemet mondani. Nem is olyan nehéz. – Idegőrlő, de megérte. Figyelj, Ogi, jövő hétvégén tényleg ne engedjünk be senkit? Csak te meg én. És lapátot is félredobunk… csak pihenünk. – Megbeszéltük – biccentett Olga. – De azért a fóliasátrat még szét kell szerelni. Ekkor motorhang hallatszott. Olga hirtelen dermedt meg, András kinézett. – Uff, csak a szomszéd, Petrovicséknál állt meg – sóhajtott. Olga nevetett. Végleg megkönnyebbülten. Most már tudta, hogy az ő birtoka valóban erős vár, amelyet csak az vesz be, aki segít építeni. De nem ért itt véget a történet. Pár nap múlva, szerdán, Olgaék városi lakásának ajtaján kopogtak. Valentina néni állt az ajtóban, kalap nélkül, szerényen, kis csomaggal. – Bemehetek? – kérdezte szokatlan zavarral. – Tessék – szólalt meg meglepetten Olga. Bement a konyhába, táska az asztalon. – Káposztás pogácsa. Magam sütöttem. András az ajtóban megállt. – Szia, anya. Történt valami? – Történt – sóhajtott. – Szégyellem magam. Azóta sem találom a helyem. A szomszédom, Cili néni mondta: őt is kiakadt az unokameny, amikor pofátlanul kioktatta. Hát én is ilyen vagyok! Kéretlenül berontok, parancsolgatok, ti meg csak gürcöltök. Neked, Olga, csodás lett a telek. Nem olyan, mint mikor én jártam oda. Szégyenlősen babrálta a táska fülét. – Nézzétek el nekem, öreg bútordarabnak. Megszoktam, hogy Andriska mindig kisfiú, mindenben hallgatott. Most meg felnőtt, erős felesége van… és ez jó. Nélküle nem mennétek semmire ebben a világban. Olga Andrással összenézett. Nem ezt várta: átkot, szemrehányást, de bocsánatkérést semmiképp. – Ne legyen semmi harag, Valentina néni. Csak értsen meg minket is; néha nekünk is vannak terveink. – Értem, értem – bólogatott az anyós. – Legközelebb csak telefonba szólok, nem rontok rátek. És nem fogok dolgozni… vagyis tanácsot osztani sem. Szilvi még duzzog. Mondta, a manikűrje ráment volna. De hagyjuk, majd benő a fejük lágya. Sokáig beszélgettek, nehézkesen, szüneteket hagyva, de a jég megtört. Azok a határok, amelyeket Olga azon a szombaton meghúzott, nem szétszakították a családot, hanem egészségesebbé tették. A megbecsülést, amit egy lapáttal nyert ki, semmi udvarias tűrés nem adhatta volna meg. A szerszámok azóta jól látható helyen vannak: emlékeztetőként, hogy a munka tanít tiszteletet, és a tolakodó vendégből is lehet rendes rokon. Egy hónap múlva, mikor a család újra jelentkezett a telken, már így hívtak: „Szívesen segítünk, kell valami?” Olga ekkor már tudta: a védvonal kitartott. És a győzelem az övé volt. Iratkozz fel a csatornánkra életből vett történetekért! Írd meg kommentben, te hogyan bánnál a hívatlan vendégekkel a saját telkeden!