Különböző emberek
Annácska kicsi kora óta nem volt egyszerű gyerek. Sándor és Mária tudták, hogy erről ők maguk is tehetnek. Túlságosan elkényeztették a lányukat. De hát hogy tudták volna nem kényeztetni? Olyan szépséges volt, olyan törékeny, s ráadásul milyen nehezen jött világra! Mária hosszú évekig nem tudott teherbe esni. Minden orvost végigjártak, még Budapestre is elmentek. De minden orvos csak a fejét csóválta, hogy semmi baja egyiküknek sem.
Ha semmi baj, akkor miért nincs gyermekünk? gondolták. Egy régi orvos tanácsolta, hogy próbáljanak ki népi gyógymódot. Végül találtak egy öregasszonyt a faluban, aki Máriának büdös, fanyar főzetet adott. Azt mondta, minden nap pár cseppet igyon belőle. Mária undorodva, de szófogadóan itta, s rövidesen csoda történt teherbe esett. Sándor boldogsága olyan határtalan volt, hogy még a szomszédok is hallották.
A terhesség azonban nagyon nehéz volt. Volt, hogy Sándor attól félt, Mária nem tudja kihordani a gyermeküket. Minden nap rosszul volt, enni sem bírt, a szagok is iszonyúan gyötörték, a keze-lába bedagadt, mintha tuskók lettek volna. Éjjel rosszul aludt, alig mozdult ki a házból. Amikor beindultak a fájások, Sándor fellélegzett, de csak most kezdődtek az igazi nehézségek. Több mint 10 órát vajúdott, mire az orvosok császármetszést javasoltak. Kislányuk gyengén, meggyötörten született, Mária pedig annyi vért vesztett, hogy napokig élet-halál között lebegett. De szerencsére helyrejött. Miután Mária és az újszülött Annácska majd egy hónapot töltöttek a gyerekosztályon, végre hazatértek. Sándor úgy hiányolta Máriát és a kicsit, annyira vágyott már rá, hogy ölelhesse a lányát, hogy nem volt boldogabb ember nála.
Most végre boldog lehet a családi életük, erős család lettek ők hárman. Minden úgy alakult, ahogy Sándor álmodta.
Amikor Annácska betöltötte az ötödik évét, Sándor hazajött, leült Mária elé, és azt mondta:
Mária, kell egy ház. Nem maradhatunk tovább ebben az egyszobás panelban! Most még pici Annácska, de ha nagyobb lesz? Se ő, se mi nem férünk el, és minden rendes lánynak kell saját szoba.
Mária mindig támogatta a férjét, de most elbizonytalanodott. Miből lesz erre pénz?
Már mindent átgondoltam! Nem kell egyszerre felépíteni. Lassacskán, ahogy tudjuk. Nem kell kapkodni, és akkor sikerülni fog!
Sándor logikája meggyőző volt. Saját tágas otthon minden család álma.
Csakhogy a sors másként akarta. Fél év múlva Annácska megbetegedett. Először sima nátha, kezdetben fülgyulladás, aztán újabb komplikációk Anyja és lánya szinte állandóan kórházban voltak, egyikből vitték a másikba. A család iszonyú adósságba keveredett. De Annácska meggyógyult. Hosszú évek, rengeteg kórházi kezelés árán. Három évig tartott, mire újra talpra állt.
Sándor úgy döntött, többé nem beszél a házépítésről. Először fizessük ki, amit csak lehet, a többit majd meglátjuk gondolta. Mária tudta, hogy Sándor soha, mélyen magában, nem hanyagolta el a ház álmát, csak nem beszélt róla.
Ahogy Annácska nagyobb lett, Mária úgy határozott, beáll a gyárba dolgozni. Ott többet kereshetett, együtt így már hátha összegyűl valami Évekig fizettek vissza mindent. Még Annácska 14 éves korára sem sikerült minden adósságot letudni. Ráadásul ahogy nőtt, nőtt az igénye is: új ruhát akart, szép kabátot, akárhogy is, egy kamaszlány minden vágyával. A ballagás a nyakukon volt. Sándor és Mária kicsit félretettek. Azt hitték, amint a lány elmegy egyetemre, belefoghatnak végre a házban.
De megint nem úgy alakult. Annácska valóban felvételt nyert az egyetemre, el is költözött, a szülők büszkék voltak rá. Két év alatt Sándor felhúzta a ház falait. Igaz, ablak és ajtó helyett csak deszkalap volt, de már ház formája volt. Még két év eltelt s akkor történt.
Egy vasárnap este volt. Mária és Sándor épp hazaértek a telkükre építkezésről, kimerülten, de elégedetten ma sikerült beszerelni két új ablakot. Csöngettek. Mária nyitotta az ajtót, s elakadt a szava: ott állt Annácska, hatalmas terhes hassal, mellette egy hosszú hajú, bizonytalan, fiatal fiú.
Annácska mi ez? kérdezte döbbenten az anyja.
Anya, ne csináld már! Hát látod, baba lesz, itt van velünk Ricsi is. Mostantól ő is velünk lakik, összekötjük az életünket.
Ricsi csak bólogatott, s közben tovább rágta a rágóját.
Hamarosan apja is a folyosóra ért. Átadták a helyet a fiataloknak, mindenki leült a konyhában, Mária rétest, Sándor fröccsöt kínált. A csendet Sándor törte meg:
Anna, miért nem szóltál?
Miért, hogy hallgassam a papolástokat?
És a tanulmányaid?
Hát, az nem olyan fontos Ricsi is otthagyta az egyetemet az első félév után, és vígan van.
Sándor ránézett a fiúra, aki csak bólogatott és közben lassan rágott tovább.
És a munka, Ricsikém? Miből akarsz családot eltartani, dolgozol valamit?
Még keresem a helyem, de majd találok valamit szólt Anna helyett ő.
Sándor elment a konyhába, nem akart összeveszni. Hamarosan Mária követte. Később csendben, néma tekintettel feküdtek le. Másnap reggel Sándor úgy szólt Máriának:
Költözzünk ki az új házba. Egy szobát rendbe teszünk, és szépen lakunk ott kettesben. A lakás pedig maradjon a fiataloknak, legyen esküvői ajándék.
Mária rövid gondolkodás után beleegyezett. Csak a legalapvetőbb bútoraikat vitték el, hogy ne hagyjanak a fiatalokra üres falakat. Amikor költöztek, Sándor még odaszólt:
Hát, lányom, mostantól tiétek a lakás. Légy jó gazdasszony!
Máriával elmentek. Az új házban még semmi sem volt kész, de Mária nem panaszkodott. Munka után etette Sándort, mosott lavórban, kézben hordta a vizet a közkútról, 300 méterről, rendezgette otthonukat, estére meg segített Sándornak. Köveket cipeltek, betont kevertek. Sándor próbálta Máriát kímélni, de ő nem akart egyedül hagyni mindent a férjére.
Egyszer-egyszer meglátogatta őket Annácska is, pénzt kért. Mivel az építkezés minden pénzüket elvitte, csak keveset tudtak adni.
Egy alkalommal Sándor nem bírta tovább, elmentek Annácskáékhoz.
Hát Ricsi még mindig nem dolgozik?
Apa, nincs hozzá való munka. Nem fog ő építkezésen gürcölni bagóért!
És akkor miből tartod el a családot?
Anna próbált közbe szólni, Sándor azonban leintette.
Szeretném Ricsi véleményét hallani.
A fiú csak meghajolt:
Nem gondoltam, hogy téglát kell hordani meg cementet keverni
És mit gondoltál? Megházasodsz, gyereked lesz, és minden az öledbe pottyan? Felelős vagy a családodért. Mi nem leszünk örökké itt.
Amikor hazafelé indultak, Annácska kikísérte őket:
Apa, anya, miért kellene Ricsinek nektek segítenie az építkezésen? Ti kezdtétek, ti fejezzétek is be!
Sándor nem szólt többet, csendben szállt be az autóba. Mária még a lánya markába csúsztatott pár tízezrest. Sándor úgy tett, mintha nem látta volna. Hiszen a lányuk, rossz nézni őt így.
Nem telt bele sok idő, Ricsi is talált valami munkát, igaz, csak egy irodában hozom-viszem fiú lett, kevesebb pénzért, mint egy építőmunkás, de legalább dolgozott.
Amikor Mária és Sándor odakint dolgoztak, gyakran figyelte őket a szomszéd, egy tíz-tizenegy éves fiú. Sokszor segíteni akart, de szégyenlőssége mindig visszatartotta. A nagymamájával lakott egy omladozó kis házban, amit eltakartak az almafák. Sándor és Mária estefelé teáztak a kertben, kicsit pihenve a nap végén.
Egy este Sándor intett a bámészkodó fiúnak, hogy jöjjön közelebb, Mária készített neki is teát, és kitett egy tálca keksszel teli sütit.
Na, gyere csak! Hogy hívnak?
Szép estét, Antinak hívnak felelte a srác félénken.
Kiderült, hogy nincsenek szülei, alig emlékszik rájuk, nagymamája öreg, beteg, de nagyon szereti, mindenben segíti.
Amikor Anti indulni készült, mondta:
Segíthetek néha maguknak? Úgysem kell iskolába járni nyáron, unatkozom.
Összenéztek Máriával.
Hát persze, minden kéz jól jön! Nagymama nem haragszik meg?
Dehogy, örül is majd.
Másnap már várta is Anti Sándort a kapuban. Nem volt rest, minden munkát örömmel végzett, tanulta a szakmát Sándortól, aki gyorsan el is zavarta Máriát a házba:
Innentől Antival dolgozom, női segítségre már nincs szükség!
Mária nevetett, de hamarosan meglátta az öregasszonyt a háza előtt ülni egy padon. Elindult hozzá, szóba elegyedtek Erzsébet néni végtelenül okos, jószívű, kedves volt.
Jaj, hogy lennék én ellene, hogy egy ember segít másnak? mondta. Különben is, jó, ha a fiú a munkából tanul.
Attól fogva Erzsébet néni esténként leült csatlakozni a teázáshoz. A házban napról napra szebb lett minden, a kertben rengeteg virág. Sándor és Anti tervezték a vízvezetéket, az asszonyok csacsogtak.
Nemsokára Annácska megszülte gyermekét. Sándorék csomaggal mentek be a kórházba, vittek pelenkát, ennivalót, még Ricsit is ott találták, döbbenetükre virággal a kézben.
Mária az első hetekben sokat járt segíteni, de egy nap véletlenül meghallotta, amint Ricsi mondta Annának:
Minek jön annyiszor? Nem tudod ellátni magad a gyerekkel? Saját családunk van, ne mutogassa már, hogyan kéne élnünk!
Mária szíve belesajdult. Otthon mindent elmesélt Sándornak, aki azt tanácsolta, ne menjen többé, majd szólnak, ha kell valami.
Sándor és Anti egyre közelebb kerültek egymáshoz, ahogy Erzsébet néni és Mária is. Előfordult, hogy Sándor saját pénzén vitt Antinak iskolatáskákat, öltönyt, mert a fiú maga maradt. Erzsébet néni meghatódott könnyekig.
Teltek az évek. Egy téli estén Anti lélekszakadva rohant át Máriához, Erzsébet néni meghalt. Temetés, gyász, Anti náluk maradt. Sándor elintézte, hogy ő legyen a nevelőapja, így Antal náluk maradhatott, a hivatal még néhány forint támogatást is megígért. Annácskáéknál viszont újabb gyerek született, Ricsi húga is odaköltözött, a pici lakásban nagy lett a zsúfoltság.
Anti teljesen családtagnak érezte magát. Mindig segített, vásárolt, cipekedett, házimunkát vállalt igazi öröm volt számukra. Mindketten, Sándor és Mária úgy döntöttek, hogy mindent megtesznek azért, hogy a fiú tisztességes tanulást kapjon. De Anti önálló lett, tanulmányok mellett dolgozni kezdett, fizetéséből, ösztöndíjából élt, hétvégente hazajárt, és mindig ajándékot vitt.
Az élet azonban könyörtelen: Mária súlyosan megbetegedett. Sándor kétségbeesetten könyörgött, hogy menjen kórházba. Az orvos közölte: tüdőrák, előrehaladott, alig fél év van hátra. Sándor világa összeomlott. Felhívta Annácskát.
Anna, édesanyád beteg…
És mit tegyek? felelte kedvetlenül a lánya.
Rákja van, fél éve maradt
Anna egyszer látogatta meg az anyját a kórházban. Amikor hazahozták, az orvos mondta, Mária teljes ellátásra szorul majd. Sándor vállalta, de amikor mosdatni kellett volna, képtelen volt egyedül. Felhívta Annácskát:
Kislányom, tudnál jönni? Egyedül nem boldogulok.
Apa, minden nap oda-vissza menjek? Meglátom, hogyan tudom megoldani. Nem ígérek semmit.
Sándor egész nap várta a lányát, de nem jött. Egyedül küzdött, kínlódott, éjszakába nyúlóan. Mária sírva fakadt:
Miért bűnhődünk így, Sándor? Csak el kellene már menni…
Ne beszélj butaságot, amíg vagy, én is vagyok.
Egy hónap múlva Mária meghalt. Anti zokogott, mint egy kisgyerek anyja sírjánál, 22 éves volt, épp akkor végzett az iskolával. Sándor nem beszélt neki sokáig a betegségről, de a fiú gyakran járt le, így előbb-utóbb mindenre rájött.
Anti visszaköltözött a városba, albérletet keresett, dolgozni kezdett. Sándor tudta, hogy jó elöljárói vannak, biztos jövője lesz a fiúnak. A ház, amit ketten, hárman annyi munkával építettek, gyönyörűvé vált, mindig tiszta volt, tele virággal. Anti rendszeresen járt haza meglátogatni Sándort, teával, ajándékokkal, barátsággal.
Anna is néha megfordult. Vagy pénzt kért, vagy valamit elhozott a házból. Mindig méricskélte a szobákat, mikor költözhetnek már? De férje Sándorral soha nem jött jól ki, így a család szűk egyszobás panellakásban húzta meg magát.
Sándor idősödött, Mária halála után is kezdődtek a bajok egyre fájt a szíve, fulladt, gyógyszereket szedett vaktában. Anti mindig kérte:
Menj el kivizsgálásra!
Minek? Ez már csak az öregség!
Egy este, mikor elviselhetetlenül szúrt a mellkasa, felhívta Annácskát:
Kislányom, nagyon rosszul vagyok…
Apám, vegyél be gyógyszert, vagy hívj mentőt. Még az kéne, hogy most rohanjak a város másik végébe!
Anna letette, Sándor egyedül maradt. Nem volt kiút, felhívta Antit is.
Fiam, ne haragudj, valahogy nagyon rosszul érzem magam
Most indulok, tartson ki, jövök.
Anti nem jött egyedül: vele volt a kedvese, Alíz, aki mentős volt. Megvizsgálta Sándort: hívni kell a mentőt. Anti és Alíz be is vitték Sándort, segítettek neki mindenben, naponta látogatták, ügyeltek rá.
Amikor hazaengedték, újra Alíz és Anti jöttek érte. Anna csak annyit tanácsolt, rendeljen taxit. Alíz főzött, pakolt, mindent előkészített:
Két napra elég ebédet hagyok, csak melegítse meg!
Sándor meghatódott, hogy így gondoskodnak róla. Még aznap Anna is megjelent, körbejárta a házat, kérdezte, hogy van, s akkor Sándor nem bírta:
Lányom, a kórházban sem jöttél meglátogatni…
Tele voltál orvosokkal, minek szabadnapot kérnem?
Könnyebb lett volna, ha itt vagy. Te vagy a lányom.
Hagyd már a panaszkodást! Mindig csak ezt hallom, elég volt!
Vitatkoztak. Sándor először kiabált:
Anyád ágyban feküdt, te egyszer sem jöttél, most engem sem látogatsz. Néha azt gondolom, a vérünkben van-e egyáltalán az összetartás…
Anna hirtelen kiabált rá:
Torkig vagyok veled! Mikor pusztulsz már el? Egyedül ülsz ebben a nagy házban, mi meg egyszobában nyomorgunk. Nem szégyelled magad? Magadtól megvontad az életed, még most sem segítesz a családodnak!
Sándor csak annyit mondott:
Nem a ház miatt fáj, hogy nem kell apád! Amikor építőttük, hol voltatok? Akkor nem számított?
Anna kiviharzott, ajtót bevágta. Sándor már nem is fájdult bele, érezte, hogy dönteni kell. Már megszületett benne a döntés, de szeretett volna Máriát is meghallgatni. Mindig álmaiban jött hozzá, talán ma is eljön.
Reggel Anti hívta:
Sándor bácsi, hogy van?
Jól, fiam. Rá se ismerek magamra! Alíz nagyon jó háziasszony!
Köszönöm, tudom, nagyszerű.
Volna egy kérésem, tudsz szerezni olyan közjegyzőt, aki kijön házhoz?
Természetesen, mindjárt utánanézek.
Pár órával később jött a közjegyző is. Meglepte, de nem vitatkozott, Sándor a házát Antalra hagyta. A papírok elintézése után Sándor leült, levelet írt:
Kedves Anti! Ha ezt olvasod, én már Marikámmal vagyok együtt. Szeresd nagyon Alízt, legyetek boldogok. A házat ne utasítsd vissza, rátok hagyom, ezt úgy egyeztük meg anyáddal. Megérdemlitek, hisz minden munkát szívvel-lélekkel tettetek bele. Legyetek igazi család!
Miután előkészített mindent, leült a régi kanapéra, kezében Marika fotója. Simogatta a fényképet, visszaemlékezett, hogyan ismerkedtek meg, hogyan éltek.
Anti és Alíz jöttek látogatóba, csomaggal, gyümölccsel. Csend volt a házban, Sándor nem várta őket a kapuban, ahogy szokta. Anti érezte, valami nincs rendben. Benyitottak, s a kanapén ott feküdt Sándor, Marika fotóját szorította a kezében. Anti térdre rogyott, sírt, az almák, narancsok szétgurultak a padlón.
Apa suttogta.
Alíz csak rázta a fejét, hogy már késő.
Később Anna is megjelent, férjével. Anti megtalálta a levelet, felolvasta Alíznak, aki odamutatta Annának is:
Apád neked is írt…
Anna beleolvasott, elvörösödött, majd kiabálni kezdett:
Az öreg teljesen elment eszével! Jobb lett volna, ha előbb hal meg, amíg még gondolkodni tudott! De ezt nem hagyom annyiban!
Dühödten kiviharzott a házból, gyűlölködve, magában szitkozódva
Anti csendben nézte, ahogy Anna dühösen kiviharzik, majd Alíz megfogta a kezét. Hosszú, néma percekig ültek Sándor mellett, amíg a nap lassan besütött az ablakon. Az asztalon ott állt két csésze, Sándor még reggel készítette elő talán sejtette, hogy vendégei lesznek. Anti magához ölelte a házat: az udvart a virágokkal, a szobákat a régi bútorral, a konyha szekrényét Mária hímzett terítőjével. Mintha Sándor és Marika valahol a kert végében mosolyogva beszélgetnének.
A temetésen sokan jöttek: a szomszédok, Anti egyetemi barátai, Alíz családja. Anna és Ricsi a sor végén álltak, zavartan, idegenül. Anti végül a sírhoz lépett, pár szál virágot ejtett rá. Hangja tisztán csendült:
Köszönöm, amiért mindig családot adtál annak is, aki nem a véred volt. Megígérem, hogy vigyázok erre az otthonra, és továbbadom mindazt, amit tőletek kaptam.
Az emberek egyenként elmentek. Alíz megszorította Anti vállát. A csend súlya édes, békés lett; mintha Mária és Sándor kacagása a kertben újra visszhangozna.
Később, amikor már csak ők maradtak a házban, Anti fellépett a verandára, körbenézett a régi gyümölcsfák, a muskátlik, a napfény s tudta: itt, ebben a házban minden generáció, minden szeretet, minden hiba és megbocsátás tovább él. Még a különböző emberek is újra család lehetnek.
Este Anti és Alíz teát főztek, és a verandán ülve hallgatták a tücsökzenét, a fák susogását. Az ablakban Mária terítője, fotó a falon: Sándor, Marika, fiatalon. Anti érezte, nincs már egyedül, és a régi nevetések most őket védik.
A házban ekkor apró fény gyúlt, s odakint, a gyümölcsfák alatt, mintha Sándor és Marika sétálnának kéz a kézben s Anti belesuttogta a nyári éjszakába:
Köszönöm, hogy család lehettünk.
