Huszonkilenc éves vagyok. Olybá tűnik, mintha álomban lebegnék: talán én vagyok a világ legnaivabb asszonya, hiszen egészen a közelmúltig azt hittem, nálunk minden rendben van. De minden elcsúszott, mint a Duna árja esős estén félreválasztottam, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a férjem Imre áruló és önmaga rabja lett. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt művelte velem.
Tíz év ismeretség, abból hat éve házasság. Imre, aki mindig olyan gyengédnek és gondoskodónak tűnt, gondoskodott rólam, gyerekeinkről is két gyermekünk van: a fiunk, Zsolti és a lányunk, Tekla igencsak ritka név, igazi magyar csoda. Az én támogatásommal indította be a vállalkozását; szépen jöttek is a forintok, a családi pénzérme madárcsicsergéssel hullott a perselybe.
Jómagam eladó-asszisztensként dolgoztam, aztán egyszer csak online ruhaboltot nyitottam. Így amikor Tekla az óvodában, Zsolti pedig álomországban járt, én dolgoztam, pénzt kerestem, valószerűtlen, félhomályos világba szőtt tevékenységemmel.
A súlyom mindig ötvennégy kiló körül táncolt, de a második gyermek születése után huszat híztam. Eleinte hittem, majd a két poronty utáni futkározástól lefogyok. De az élet, tudod, nem olyan, mint elsőre gondolnánk, mint egy álombéli illúzió: kitűztem magam elé a célt, hogy leadom a pluszt egészségesen ettem, tornáztam, vizeket vedeltem, a kalácsról lemondtam , de a kilók úgy ragadtak rám, mint foltok a tihanyi kötényen. Elszomorodtam, a tükör csak egy torz alakot mutatott vissza.
A második szülés után már magamnak sem tetszettem. Elillant az a hamis nőiesség, az önbizalom, eltűnt a vonzerő. Imre is megváltozott, mintha álomvilágban mozogna: már nem csókolt, nem ölelt, mintha egy ködös budapesti reggelben botorkálna, keresgélve a régi érzéseket. A beszélgetések is kikoptak, csak a napi teendők morzsolódtak köztünk, mint diós bejgli a vasárnapi asztalon.
Valóban, régebben sokkal magabiztosabb, kívánatosabb nő voltam. Most zavart érzem, ha a tükörben magamra nézek. Tudom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy egyre távolabb sodródtunk egymástól. Eldöntöttem hát, megpróbálok javítani ezen a helyzeten. Egy kora reggeli álomban, amelybe még a Margitsziget fái is belesúgtak, úgy vágytam meglepni a férjemet: elhatároztam, hogy beállítok hozzá az ebéddel. Nesztelenül léptem az irodája ajtajához, italos poharak árnyékában, és véletlenül kihallgattam egy beszélgetést:
Drágám, ne aggódj, munka után megyek hozzád! Mondtam a feleségemnek is, hogy el vagyok havazva. Ő azt sem tudja, hogy egyáltalán létezel.
Nem léptem be. Megfordultam, és hangtalanul kiléptem az időtlen álomfolyosóra.
Hát nem érti? Azért híztam meg, mert közös gyermekeinket hoztam világra. Ő sem tökéletes, benne is gömbölyödnek a kilók! De csak az én hibáimat látja, mintha álmaiban csak a hiányosságom riogatná.
Kezdem azt hinni, hogy bolondnak néz engem. A gondolatok áramlanak, mint a Zeneakadémia előtti tócsák: mondjam meg Imrének, hogy mindent hallottam? Vajon mit kéne tennem? Válás beállni a válóperes álmok sorába? Vagy a gyerekek hogyan lennének apjuk nélkül ebben a ködfoszlányos valóságban? Játszam el, mintha minden rendben lenne, mint egy operaelőadásban? Nem biztos, hogy kibírom.
Most egyelőre úgy döntöttem, magamért ébredek, magamnak leszek fontos. Beiratkoztam egy edzőterembe, ott izzadok reggelente, álomszerű lazacszín fényben. Előbb megmutatom Imrének, kit veszített el, és aztán majd majd kiderül mindez, ha a felhők eloszlanak Budapest egén.
Huszonkilenc éves vagyok. Lehet, hogy én vagyok a világ legnaivabb nője, mert egészen mostanáig azt hittem, nálunk a családban minden rendben van. De végzetesen tévedtem.
