Észrevettem, hogy az utóbbi időben minden aprósággal felidegesítem a férjemet Nyolc évig minden rendben ment, de a kilencedik évre mintha mindene bosszantaná, legfőképpen én, Edina.
Máté mostanában későn jön haza, némán vacsorázik, valamit motyog az orra alatt, majd bekapcsolja a laptopját, és hajnalig lövöldözős játékokkal játszik. Ha rám néz, olyan arccal teszi, mintha a foga gyökereitől a sarkáig mindenét sajogná a fájdalom. Egyre gyakrabban közli szárazon, hogy az éjszakát inkább az anyjánál tölti.
Egyszer már nem bírtam tovább, és felhívtam az anyósomat:
Lídia néni, véletlenül ott van most önöknél Máté?
Amire ő, édes hangon visszavágott:
Tudod, Edinkém, egy jó feleség mindig tudja, hol a férje.
Annyira zavarban voltam, hogy megvettem egy könyvet: Hogyan tartsuk meg a férjünket? A pénztárosnak úgy magyaráztam mentegetőzve, hogy ajándékba lesz egy barátnőmnek. Válaszul csak egy lesajnáló pillantást kaptam.
Aztán elgondolkodtam, hogy ez az egész könyv kissé gyanús Hány férjet kell megtartani, hogy valaki megírjon erről százötven oldalt? És ha valaki sikerrel megtartja a férjét, úgy honnan szerez újabbakat további tapasztalatokra?
A könyvben mindenféle jó tanács volt: teremtsünk otthonos hangulatot, viseljünk csábos fehérneműt, érdeklődjünk a férjünk iránt. Kipróbáltam a kelt tésztát is addig sosem sikerült , de Mátét ez sem vonzotta haza különösebben. Talán fehérneműben kellett volna dagasztanom, sőt, úgy megjelenni az anyósomnál is, ahol állítólag a férjem időz.
Az is kudarcot vallott, hogy a hobbijaiba bekapcsolódjak: első próbálkozásra átléptem a játékban azt a pályát, amin ő egy hétig szenvedett. Ennek nem hogy nem örült, inkább csak morcosabb lett.
Elmentem, hogy vegyek magamnak téli csizmát, de végül ugyanannyi pénzért egy dagi kiskutyával tértem haza. Csak néztem őt, és rájöttem, mindig is nagy kutyára vágytam, nem valamiféle lakásban tartott csivavára, hanem egy igazira.
A tenyésztő magát Zitának mutatta be:
Ön ért a kutyákhoz? kérdezte. Nem nagyon? Ez bizony egy magyar vizsla.
Amikor szóvá tettem, hogy nem is igazán sárgás, csak legyintett:
Majd aranysárga lesz, nagyon divatos fajta, a szülők díjnyertesek, minden papírja megvan! Szinte ingyen adom.
Mondott egy összeget.
Nálam nem volt annyi forint, de a jószívű tenyésztő beleegyezett abba is, hogy amennyi nálam volt, annyi elég.
Végre valaki, aki ujjongva üdvözöl, ha hazaérek! A csizma sosem nézne rám hűséges szemekkel, nem csóválná a farkát és nem hozná oda a papucsom.
Aznap este éppen Máté is hazavetődött, és kérdőn nézett a kiskutyára:
Ez micsoda?!
Magyar vizsla, törzskönyves! feleltem. Nem is volt drága, és minden papírja nálam van.
A dokumentumokban egyébként a kutya mudi keveréknek volt beírva A tenyésztő telefonszáma egy építési vállalkozásé volt: ott, ha kutyáról kérdeztél, káromkodtak.
És a szemed hol van? Hol látsz te itt vizslát vagy mudit? Mennyit adtál érte? Mennyiéért? Hogy lehet valaki ilyen naiv!?
A kiskutyának a kiabálás egyáltalán nem tetszett, vicsorítani próbált, de csak egy nagy tócsa lett a vége.
Te jó ég, kivel élek én együtt!? fordult a plafonhoz a férjem, majd visszaült a géphez, úgy nézve rám, mintha nem pixel-szörnyeket lő, hanem engem örömmel.
Reggelre a kutya teljesen otthon érezte magát: célzottan szétszedte Máté edzőcipőjét, majd a félretett bőrcipőt is megrágta.
Ezzel betelt a pohár.
Mindenem rettenetes és elviselhetetlen Máté szerint: az arcom, a ruháim, a lelkem, a gondolataim sőt, még az is, hogy kétszer annyit keresek, mint ő. “Hogy ezzel is megalázzam őt!” És hogy nincsenek gyerekeim.
Hiszen te nem akartál gyereket, Máté próbáltam halkan, félénken közbeszúrni.
Ugyan, milyen gyereke lehetne egy idiótának?! Majd pont egy ilyen szerencsétlen akar valaki! Nézz már magadra!
A kutyus hallgatta egy ideig, aztán odacsoszogott a férjemhez, és harapni próbálta a bokáját.
Nekem a torkomra forrt a szó a megalázottságtól és mérhetetlen fájdalomtól. Csak néztem, ahogy Máté dühösen szórja be a bőröndjébe a holmiját.
Harminc éves vagyok. Mintha vége lenne az életemnek. Egy pont. Ennyi volt.
Élni már semmi kedvem, de egy kiskutyának ezt nem lehet megmagyarázni. Ott ül előttem, szomorú arccal rágcsálja a zoknim, és úgy néz, mint egy szegény, éhező, simogatásra váró kutya. Teljesen közönyös a gyötrődésemmel és minden sötét gondolatommal szemben. Ő enni akar, inni, és azt, hogy valaki azt mondja neki: Te vagy a világ legédesebbje! Meg hogy vakarják a hasát.
Gor (így neveztem el) úgy nőtt, mint a gomba, de a kinézete ellenére a védelmező ösztön nála teljesen hiányzott. Kapni-harapni sosem tanult meg, az ilyen reflexe szinte azonnal átadta helyét a nyalogatásnak és bújásnak.
Esténként hosszú sétákra vittem. Ezen el is csúsztam egyszer decemberben, mikor valami közmunkások árkot ástak a házsor között, hó is esett, jég is, sár is. Gor beleesett az egyik gödörbe, szánalmasan nyüszítve. Én is beugrottam, a bokám szerencsére nem tört el. Mély volt az árok, meredek agyagoldallal, éjfélhez közeledett, a telefonom meg otthon maradt.
Először szégyelltem segítséget kérni, de pár sikertelen próbálkozás után torkom szakadtából kiabáltam: Segítsen valaki!
Két sötét öltözetű, gotikus kinézetű srác jött oda a gödörhöz, és bár első ránézésre mint temetőszökevények festettek, nem áldoztak be szertartásilag, hanem riasztották a katasztrófavédelmet és végig ott maradtak, viccelődtek valami fura témákról.
Először Gort húzták fel ő hálából mindenkit lenyalt, gothokat is , aztán engem is kihúztak. Annyira átfagytam, hogy a legkisebb szégyenérzet nélkül reszkettem.
A főnök-mentős jól megadta mindenkinek a magáét: hülye kutyának, szerencsétlen Edinának, a restes Társasházkezelőnek, sőt még a kormánynak is kijutott.
Gor ilyen káromkodást eddig nem hallott, azért tovább próbálkozott: boldogan ugrált a férfi körül, végül sikerült is repülés közben leharapni a papucsát, plusz véletlenül beverte fejjel az orrát.
Hajnali egyre ez lett a helyzet: maszatos, de örömteli Gor, sártól csöpögő, reszkető én, sáros goth srácok és egy véres orrú mentésvezető.
Asszonyom, legalább nevelné már meg ezt a szörnyét mondta szigorúan a mentős.
Próbálom, de tudja, nehezen nevelhető.
No, pont olyan, mint én szólt közbe az egyik goth, majd elnevette magát.
Én ott lakom abban a lépcsőházban, jöjjenek be lemosakodni! ajánlottam, fogaim vacogva.
Menj csak, mondták a többiek a főnöknek, úgy nézel ki, mint maga Hannibál Lecter.
Mire a Társasházak felébrednek, inkább saját gödröt ások magamnak itt, mondta később a barátnőm.
Utóirat: A gyerekeim egyáltalán nem csodagyerekek. Egyszerű, kedves, okos lurkók. A tanító néni kérte, hogy mondjanak pár szót a családról.
Az apukánk világmegmentő! Az anyukánk számítógépen dolgozik! harsogta Sanyika.
Lidike csendben hozzátette:
És a kutyánk tud tévézni!
