Már az idegeire megyek a saját férjemnek…? Nyolc évig minden csodásan alakult, de a kilencedik évb…

Észrevettem, hogy az utóbbi időben minden aprósággal felidegesítem a férjemet Nyolc évig minden rendben ment, de a kilencedik évre mintha mindene bosszantaná, legfőképpen én, Edina.

Máté mostanában későn jön haza, némán vacsorázik, valamit motyog az orra alatt, majd bekapcsolja a laptopját, és hajnalig lövöldözős játékokkal játszik. Ha rám néz, olyan arccal teszi, mintha a foga gyökereitől a sarkáig mindenét sajogná a fájdalom. Egyre gyakrabban közli szárazon, hogy az éjszakát inkább az anyjánál tölti.

Egyszer már nem bírtam tovább, és felhívtam az anyósomat:
Lídia néni, véletlenül ott van most önöknél Máté?
Amire ő, édes hangon visszavágott:
Tudod, Edinkém, egy jó feleség mindig tudja, hol a férje.

Annyira zavarban voltam, hogy megvettem egy könyvet: Hogyan tartsuk meg a férjünket? A pénztárosnak úgy magyaráztam mentegetőzve, hogy ajándékba lesz egy barátnőmnek. Válaszul csak egy lesajnáló pillantást kaptam.

Aztán elgondolkodtam, hogy ez az egész könyv kissé gyanús Hány férjet kell megtartani, hogy valaki megírjon erről százötven oldalt? És ha valaki sikerrel megtartja a férjét, úgy honnan szerez újabbakat további tapasztalatokra?

A könyvben mindenféle jó tanács volt: teremtsünk otthonos hangulatot, viseljünk csábos fehérneműt, érdeklődjünk a férjünk iránt. Kipróbáltam a kelt tésztát is addig sosem sikerült , de Mátét ez sem vonzotta haza különösebben. Talán fehérneműben kellett volna dagasztanom, sőt, úgy megjelenni az anyósomnál is, ahol állítólag a férjem időz.

Az is kudarcot vallott, hogy a hobbijaiba bekapcsolódjak: első próbálkozásra átléptem a játékban azt a pályát, amin ő egy hétig szenvedett. Ennek nem hogy nem örült, inkább csak morcosabb lett.

Elmentem, hogy vegyek magamnak téli csizmát, de végül ugyanannyi pénzért egy dagi kiskutyával tértem haza. Csak néztem őt, és rájöttem, mindig is nagy kutyára vágytam, nem valamiféle lakásban tartott csivavára, hanem egy igazira.

A tenyésztő magát Zitának mutatta be:
Ön ért a kutyákhoz? kérdezte. Nem nagyon? Ez bizony egy magyar vizsla.
Amikor szóvá tettem, hogy nem is igazán sárgás, csak legyintett:
Majd aranysárga lesz, nagyon divatos fajta, a szülők díjnyertesek, minden papírja megvan! Szinte ingyen adom.
Mondott egy összeget.
Nálam nem volt annyi forint, de a jószívű tenyésztő beleegyezett abba is, hogy amennyi nálam volt, annyi elég.

Végre valaki, aki ujjongva üdvözöl, ha hazaérek! A csizma sosem nézne rám hűséges szemekkel, nem csóválná a farkát és nem hozná oda a papucsom.

Aznap este éppen Máté is hazavetődött, és kérdőn nézett a kiskutyára:
Ez micsoda?!
Magyar vizsla, törzskönyves! feleltem. Nem is volt drága, és minden papírja nálam van.
A dokumentumokban egyébként a kutya mudi keveréknek volt beírva A tenyésztő telefonszáma egy építési vállalkozásé volt: ott, ha kutyáról kérdeztél, káromkodtak.

És a szemed hol van? Hol látsz te itt vizslát vagy mudit? Mennyit adtál érte? Mennyiéért? Hogy lehet valaki ilyen naiv!?

A kiskutyának a kiabálás egyáltalán nem tetszett, vicsorítani próbált, de csak egy nagy tócsa lett a vége.

Te jó ég, kivel élek én együtt!? fordult a plafonhoz a férjem, majd visszaült a géphez, úgy nézve rám, mintha nem pixel-szörnyeket lő, hanem engem örömmel.

Reggelre a kutya teljesen otthon érezte magát: célzottan szétszedte Máté edzőcipőjét, majd a félretett bőrcipőt is megrágta.

Ezzel betelt a pohár.
Mindenem rettenetes és elviselhetetlen Máté szerint: az arcom, a ruháim, a lelkem, a gondolataim sőt, még az is, hogy kétszer annyit keresek, mint ő. “Hogy ezzel is megalázzam őt!” És hogy nincsenek gyerekeim.

Hiszen te nem akartál gyereket, Máté próbáltam halkan, félénken közbeszúrni.
Ugyan, milyen gyereke lehetne egy idiótának?! Majd pont egy ilyen szerencsétlen akar valaki! Nézz már magadra!

A kutyus hallgatta egy ideig, aztán odacsoszogott a férjemhez, és harapni próbálta a bokáját.

Nekem a torkomra forrt a szó a megalázottságtól és mérhetetlen fájdalomtól. Csak néztem, ahogy Máté dühösen szórja be a bőröndjébe a holmiját.

Harminc éves vagyok. Mintha vége lenne az életemnek. Egy pont. Ennyi volt.

Élni már semmi kedvem, de egy kiskutyának ezt nem lehet megmagyarázni. Ott ül előttem, szomorú arccal rágcsálja a zoknim, és úgy néz, mint egy szegény, éhező, simogatásra váró kutya. Teljesen közönyös a gyötrődésemmel és minden sötét gondolatommal szemben. Ő enni akar, inni, és azt, hogy valaki azt mondja neki: Te vagy a világ legédesebbje! Meg hogy vakarják a hasát.

Gor (így neveztem el) úgy nőtt, mint a gomba, de a kinézete ellenére a védelmező ösztön nála teljesen hiányzott. Kapni-harapni sosem tanult meg, az ilyen reflexe szinte azonnal átadta helyét a nyalogatásnak és bújásnak.

Esténként hosszú sétákra vittem. Ezen el is csúsztam egyszer decemberben, mikor valami közmunkások árkot ástak a házsor között, hó is esett, jég is, sár is. Gor beleesett az egyik gödörbe, szánalmasan nyüszítve. Én is beugrottam, a bokám szerencsére nem tört el. Mély volt az árok, meredek agyagoldallal, éjfélhez közeledett, a telefonom meg otthon maradt.

Először szégyelltem segítséget kérni, de pár sikertelen próbálkozás után torkom szakadtából kiabáltam: Segítsen valaki!

Két sötét öltözetű, gotikus kinézetű srác jött oda a gödörhöz, és bár első ránézésre mint temetőszökevények festettek, nem áldoztak be szertartásilag, hanem riasztották a katasztrófavédelmet és végig ott maradtak, viccelődtek valami fura témákról.

Először Gort húzták fel ő hálából mindenkit lenyalt, gothokat is , aztán engem is kihúztak. Annyira átfagytam, hogy a legkisebb szégyenérzet nélkül reszkettem.

A főnök-mentős jól megadta mindenkinek a magáét: hülye kutyának, szerencsétlen Edinának, a restes Társasházkezelőnek, sőt még a kormánynak is kijutott.

Gor ilyen káromkodást eddig nem hallott, azért tovább próbálkozott: boldogan ugrált a férfi körül, végül sikerült is repülés közben leharapni a papucsát, plusz véletlenül beverte fejjel az orrát.

Hajnali egyre ez lett a helyzet: maszatos, de örömteli Gor, sártól csöpögő, reszkető én, sáros goth srácok és egy véres orrú mentésvezető.

Asszonyom, legalább nevelné már meg ezt a szörnyét mondta szigorúan a mentős.
Próbálom, de tudja, nehezen nevelhető.
No, pont olyan, mint én szólt közbe az egyik goth, majd elnevette magát.
Én ott lakom abban a lépcsőházban, jöjjenek be lemosakodni! ajánlottam, fogaim vacogva.
Menj csak, mondták a többiek a főnöknek, úgy nézel ki, mint maga Hannibál Lecter.
Mire a Társasházak felébrednek, inkább saját gödröt ások magamnak itt, mondta később a barátnőm.

Utóirat: A gyerekeim egyáltalán nem csodagyerekek. Egyszerű, kedves, okos lurkók. A tanító néni kérte, hogy mondjanak pár szót a családról.

Az apukánk világmegmentő! Az anyukánk számítógépen dolgozik! harsogta Sanyika.
Lidike csendben hozzátette:
És a kutyánk tud tévézni!

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five × four =

Már az idegeire megyek a saját férjemnek…? Nyolc évig minden csodásan alakult, de a kilencedik évb…
BUCURIEA NEAȘTEPTATĂ La catedră, la Academia de Studii, niciun coleg nu ar fi crezut vreodată că soțul Valeriei Ilinițna — respectata noastră doamnă conferențiar și șefă de catedră — este un alcoolic notoriu. Aceasta era drama pe care doar ea o știa, necazul ei cel mai amar, ascuns cu grijă. …Valeria Ilinițna era o profesoară apreciată, cu reputație impecabilă. Toți o considerau o femeie împlinită din toate punctele de vedere. Soțul o întâmpina des în pragul Academiei, ca să meargă acasă împreună (de braț), iar colegele, mai tinere, ofteau admirativ: — Ce norocoasă sunteți, doamna Valeria! Aveți un bărbat statnic, manierat, atent și chipeș… — Ei, nu-mi mai fiți invidioase, fetelor! — răspundea Valeria cu un zâmbet amărui. Doar ea știa ce se întâmplă cu adevărat acasă. Victor, soțul „intelectual”, venea beat turtă. Se târa murdar și cădea la ușă, dormind lemn de beat. Ea îl trăgea înăuntru, îl acoperea cu o pătură de serviciu și revenea la teza ei doctorală. Mereu îi lăsa o cană mare cu apă lângă pat, ca să nu trezească noaptea toată scara cu țipete: — Vali, apă, apă! Dimineața, Valeria călca peste el în drum spre serviciu și semăna în Academie înțelepciune și blândețe. Și tot așa, săptămâni, luni… Uneori, Victor, ca și cum nimic nu s-ar fi întâmplat, stătea curat și lustruit pe treptele Academiei, așteptând-o. La finalul zilei, îi săruta obrazul și o conducea acasă în văzul colegelor care suspinau de încântare. Când treceau pragul casei, Valeria tăcea și-și făcea răzbunarea prin indiferență. Victor nu suporta liniștea apăsătoare, deși cu anii s-a obișnuit. S-au chinuit 28 de ani să fie soț și soție. O iubire la început, apoi totul s-a destrămat ca puful în vânt. Mult timp nu au avut copii, și Valeria a suferit, până l-a născut pe Dima, care a devenit rostul vieții ei. Aveau lipsuri, iar Victor își făcuse un hobby din a-și ascunde sticla de alcool. Valeria a aflat abia mai târziu, când a dat de o sticlă de vodkă pe balcon și a început scandalul, urmat de lacrimi, rugăminți și amenințări, mereu după același scenariu. Anii au trecut, Victor când găsea, când pierdea un serviciu, iar Valeria nu a vrut niciodată să divorțeze — auzea mereu în minte vorbele mamei: — Fata mea, te măriți o dată-n viață! Primul soț e de la Dumnezeu, al doilea… de la diavol. Să fie cum o fi, bărbatul e bărbat și tată copilului. Valeria a renunțat la ideea de a se baza pe el. Singura bucurie i-a rămas Dima, care a tot adus fete acasă până într-o zi când, după o poveste complicată, s-a trezit singură și fără „noră”. Timpul a trecut. Victor a murit, doborât de ciroză. Înainte de a păși spre cele veșnice, i-a cerut Valeriei și fiului iertare, iar la înmormântare ea i-a mărturisit lui Dima: — Aș îndura totul din nou, numai să-l mai am în viață… Asta înseamnă iubirea, dragul meu. Au trecut ani. Valeria a ieșit la pensie, își amintea cu nostalgie cum îi tăia calea Victor pe treptele Academiei. Vine Revelionul. Valeria e singură, cu brad împodobit și platou cu sărmăluțe și salată boeuf. Speră ca măcar Dima să treacă să-i pună masa alături. Bate cineva în ușă. Dincolo de prag: Anei, fosta iubire a lui Dima, cu o fetiță mică de mână. — Vă las, Valeria Ilinițna, pentru o vreme, fiica mea. E și nepoata dumneavoastră… Dimineața, Valeria găsește doar un bilet: „Vă iubesc, doamnă Valeria! La mulți ani! Sărutări. Din partea Annei.” În certificatul copilei scrie: „Veronica Dmitrievna”. „Se duse Vitea, veni Veronika… Asta e bucuria mea neașteptată”, oftează bătrâna. Azi, Veronica intră în clasa întâi, iar Valeria, bunicuță cu normă întreagă, își găsește liniștea în râsul ființei dragi. Dima îi rămâne alături. Iar Anna nu s-a mai întors…