Az öreg úr nehezen kelt fel az ágyból, és a falba kapaszkodva átbaktatott a szomszédos szobába. A halvány éjjeli lámpa fényénél hunyorogva nézett feleségére, aki csendesen feküdt:
Nem mozdul Csak nem halt meg? térdre ereszkedett. Úgy tűnik, lélegzik.
Felkelt, és lassan elindult a konyha felé. Megivott egy pohár kefirt, elment a vécére, majd visszament a szobájába.
Lefeküdt az ágyra, de nem jött álom a szemére:
Már kilencven évesek vagyunk Ilonával Mennyi mindent átéltünk Hamarosan meghalunk, senki sincs mellettünk. A lányunk, Juli, elhunyt, még hatvan sem volt. Gábor a börtönben halt meg. Az unokánk, Tímea, már húsz éve Németországban él. Aligha jutunk eszébe Biztosan már neki is nagy gyerekei vannak.
Észre sem vette, mikor elaludt.
Apró érintésre ébredt:
István, élsz még? hangzott fel a felesége alig hallható hangja.
Felnézett. Ilona hajolt fölé.
Hát te, Ilona?
Látom, nem mozdulsz Megijedtem, azt hittem, már meghaltál.
Még élek! Menj vissza, aludj!
Elcsoszogó léptek hangzottak fel. Kattant a villanykapcsoló a konyhában.
Ilona ivott egy pohár vizet, elment a vécére, majd visszatért a szobájába. Leheveredett az ágyra:
Egyszer majd arra ébredek, hogy István meghalt. Mit fogok akkor tenni? Vagy talán én megyek el előbb István már elintézte a temetésünket is. Sose hittem volna, hogy ilyesmit is megszervezhet az ember. De hát ki temetne el minket? Az unoka nem tart ránk igényt. Csak a szomszédasszony, Panni szokott átjárni. Nála van a lakáskulcsunk. István a nyugdíjunkból tízezer forintot ad neki minden hónapban cserébe, hogy bevásárol és behozza a gyógyszereinket. Még a negyedik emeletről sem tudunk már önállóan lemenni.
István kinyitotta a szemét. A reggeli napfény átszűrődött a függönyön. Kiment az erkélyre, a zöldes lombú orgonaágakra nézett mosolyogva:
Megértük a nyarat!
Bement a feleségéhez, aki némán üldögélt az ágy szélén.
Ilonka, ne búslakodj! Gyere, mutatok valamit.
Jaj, alig van erőm sóhajtott a néni, de lassan felkelt. Hova viszel?
Gyere csak, gyere!
Vállánál fogva támogatta ki az erkélyre.
Nézd csak, zöldell már az orgona! Ugye azt mondtad, nem érjük meg a nyarat. Hát mégis itt vagyunk!
Jaj bizony, és a nap is süt!
Leültek az erkélyi padra.
Emlékszel, amikor moziba hívtalak? Még iskolások voltunk, és azon a napon is bezöldült az orgonaág.
Hogy is felejthetném Hány éve is volt?
Hetvenöt is elmúlt már
Sokáig üldögéltek, felidézve az ifjúságukat. Az ember öregségére már sokat felejt, néha a tegnapi dolgokat sem tudja felidézni, de a fiatal évek sosem kopnak el.
Jaj, csak beszélünk és beszélünk kapott észbe Ilona. Pedig még nem is reggeliztünk.
Főzz jó teát, Ilonka! Unom már ezt a gyógynövényes löttyöt.
Nem szabad nekünk már az erős
Legalább egy gyengét, és egy-egy kiskanállal cukrot.
István iszogatta a gyenge teát, harapott hozzá egy kis vajas-sajtos kenyeret, és eszébe jutott, amikor még bőven kijutott neki a cukros, erős tea, meg a reggeli pogácsa és lángos.
Ekkor toppant be a szomszédasszony, Panni. Mosolyogva nézett rájuk:
Hogy vannak ma?
Mit lehet várni egy kilencvenévestől? tréfálkozott az öreg.
No, ha viccelődni tud, nincs baj! Mit hozzak a boltból?
Panni, hozz egy kis húst! kérte István.
De hát nem szabad már.
Csirkehús talán lehet.
Jó, veszek, főzök maguknak levest.
Panni, hozz megint valamit a szívemre kérte Ilona.
Ilona néni, nemrég vettem.
Már elfogyott.
Hívjam az orvost?
Ne fáradjon.
Panni leszedte az asztalt, elmosogatott, aztán távozott.
Ilona, menjünk ki az erkélyre, ott olyan jó a napfény!
Menjünk, bent csak fulladozom.
Így is tettek, Panni is csatlakozott, kinézett hozzájuk az erkélyre:
Hiányzott már a napsütés, ugye?
Olyan jó itt, Panni! mosolyodott el Ilona.
Na, hozok egy kis tejbegrízt, aztán húslé lesz ebédre.
Jó asszony nézett utána István. Mit csinálnánk nélküle!
Mindössze tízezer forintot fizetsz neki, István.
Az egész lakást ráírattuk, Panni nem is tud róla, de a közjegyző már hitelesítette.
Ő nem is sejti.
Így üldögéltek az erkélyen egészen ebédig. Ebédre finom csirkehúsleves került az asztalra, apróra vágott hússal és áttört krumplival.
Ugyanígy főztem régen Julikának és Gábornak, mikor még kicsik voltak emlékezett Ilona.
Öreg napjainkban már idegenek főznek ránk sóhajtott István.
Úgy látszik, István, ez a mi sorsunk. Meghalunk, és nem marad, aki megsirasson.
Elég, Ilonka, ne búslakodj, menjünk, pihenjünk egy kicsit!
Nem véletlen mondják, hogy öreg, mint a gyerek. Nálunk is minden, mint egy óvodában: pépes leves, délutáni szundi, uzsonna
István csak elbóbiskolt, majd felkelt, valahogy nyugtalan volt. Talán változik az idő? Kiment a konyhába, ahol két pohár narancslé várta, gondosan előkészítve Panni által.
Mindkét pohárral óvatosan indult a feleségéhez. Az asszony az ablaknál ült, gondolataiba merülve nézett kifelé:
Mi a baj, Ilonka, elkomorodtál? mosolygott István. Igyál egy kis gyümölcslevet!
Ilona belekortyolt:
Te sem tudsz aludni?
A front eltolódott, ugrál a vérnyomásom.
Én is rosszul vagyok ma reggel óta mondta komoran Ilona , úgy érzem, már nem sok van hátra. Szépen temess el.
Ilonka, ne mondj butaságokat! Hogy fogok én élni nélküled?
Valamelyikünk úgyis előbb megy el
Elég, menjünk ki kicsit az erkélyre!
Megint ott üldögéltek estig. Panni palacsintát sütött, együtt megvacsoráztak, majd leültek a tévé elé, ahogy minden este szoktak. Az újabb filmek történetei nehezebben mentek már, ezért inkább régi magyar vígjátékokat és meséket néztek.
Ma csak egy mesére futotta. Ilona felállt:
Megyek lefeküdni, elfáradtam.
Akkor én is megyek.
Hadd nézzelek meg igazán rendesen! kérte Ilona.
Minek?
Csak hadd nézzelek.
Sokáig néztek egymásra, mintha csak az ifjúságukat idéznék fel, amikor még minden előttük állt.
Gyere, elkísérlek az ágyadig.
Ilona belekarolt férjébe, és lassan átcsoszogtak.
István gondosan betakarta feleségét, majd elindult a saját szobája felé.
Nehéz volt a szíve, sokáig nem jött álom a szemére.
Úgy érezte, egy pillanatot sem aludt, de az éjjeli digitális óra kettőt mutatott. Felkelt, és a felesége szobájába ment.
Ilona nyitott szemekkel nézett a mennyezetre.
Ilona!
Megfogta a kezét. Hideg volt.
Ilona, mi van veled? Iloooona!
Ekkor maga is kapkodni kezdte a levegőt. Nehezen visszabotorkált a szobájába. Előkészített irataikat az asztalra tette.
Visszament a feleségéhez. Sokáig nézte a vonásait, majd lefeküdt mellé. Behunyta a szemét, és álmában ifjú Ilonáját látta, amint hetvenöt évvel ezelőtt volt fiatalon, sugárzóan, a fény felé tartva. Ő utána sietett, elérte, megfogta a kezét
Reggel Panni belépett a hálószobába. Ott feküdtek egymás mellett, az arcukon csendes, boldog mosollyal.
Mikor magához tért, gyorsan hívta a mentőket.
Az orvos megérkezett, rájuk nézett, és meglepetten megcsóválta a fejét:
Egyszerre mentek el nagyon szerethették egymást.
Elszállították őket. Panni pedig erőtlenül rogyott le az asztal melletti székre, s akkor vette észre a temetkezési megállapodásukat és a végrendeletet a saját nevére írva.
Fejét a kezébe hajtotta, és zokogni kezdett.
Az öreg házaspár utolsó nyara: Egy kilencvenéves magyar pár csendes napjai, emlékekkel, magánnyal, törődéssel, szomszéd segítségével – és közös búcsú a napfényes panelerkélyen
