Képzeld el, Dicsőszentmártonban aznap ítélték el Veronkát, amikor már látszott a pocakja a kötött pulcsi alól. Negyvenkét évesen! Özvegy asszony! Hát micsoda szégyen ez!
A férje, Sámuel, már tíz éve örök nyugalomra lelt a temetőben, erre meg tessék, Veronka “szedte a gatyáját”, ahogy mondani szokás.
Kitől? suttogtak a nénik a kútnál.
Ki tudja! felelgették. Csendes, szerény, becsületes Lásd csak, mi lett! Sikerült bajt csinálnia.
A lányai férjhez menő korban, az anyjuk meg csavarog! Szégyen!
Veronka senkire rá se nézett. Ballagott hazafelé a postáról, a nehéz táska a vállán, csak a földet bámulta, a száját összeszorította. Dehogy mondott volna bármit is!
Ha tudta volna előre, hogy ez lesz a vége, lehet el sem vállal ilyen terhet. De hogy ne, ha a saját gyermeke könnyezik minden este?
Pedig a baj nem is Veronkával kezdődött, hanem a lányával, Elvirával…
Elvira olyan teremtés volt, hogy rajzolni sem lehetett volna szebbet. Apja mása, az elhunyt Sámié. Sámi is daliás, kék szemű, szőke legény volt, a falu legszebbje. Elvira is ilyen lett világos hajú, világoskék szemű.
Az egész falu nézte, bámulta. A kisebbik, Gyöngyi, na, ő inkább Veronka vérét vitte: fekete haja, sötét szemei, halk, csendes, szinte láthatatlan.
Veronka mindkettőjükért élt-halt. Szerette őket, ahogy csak tudta, egyedül dolgozott éjt nappallá téve: nappal postás, este tehenészetben segített. Csak értük!
Lányok, tanulnotok kell! mondogatta nekik. Ne legyen nektek is ilyen nehéz, mint nekem, hogy egész életben csak gürcölök egy rossz szatyorral. Menjetek városba, legyetek valakik!
Elvira ment is Pestre. Táncolva, hogy úgy mondjam. Felvették a Kereskedelmi Főiskolára, és ott se kellett neki sok: rögtön észrevették.
Küldte a képeket: egyszer étteremben, máskor csinos ruhában. Párja is akadt. Nem is akárki, hanem egy főmufti fia. Anyu, képzeld, bundát ígért nekem! írta boldogan.
Veronkának dagadt a keble a büszkeségtől. Gyöngyi viszont egyre komorabb lett, ő a középiskola után maradt a faluban, rendelőben segédkezett takarítóként, szerette volna az ápolónőit elvégezni, de pénz nem volt rá.
Az egész özvegyi nyugdíj és Veronka keresete Elvira városi életére ment el.
***
Aztán nyár lett, Elvira hazajött. Nem úgy, mint máskor: nem kacagva, szépen öltözve, tele ajándékkal. Hanem csendesen, sápadtan.
Két napig ki se jött a szobából, a harmadik reggelre Veronka benyit hozzá Elvira ott zokog a párnába.
Anyu… anyu… elvesztem
És elmondta: A vőlegény az a “gyémánt fiú” jól kitombolta magát vele, majd otthagyta. Közben Elvira négy hónapos várandós lett.
Már késő elvetetni, anyu! sírt Elvira. Mit csináljak? Ő tudni se akar rólam! Kijelentette: ha megszülöm, semmit se ad! Az egyetemről meg kirúgnak! Vége az életemnek!
Veronka, mintha fejbe verték volna, ült ott némán.
Te… te hogy nem vigyáztál magadra, kislányom?
Ugyan mindegy már! tört ki Elvira. Mit tegyek? Árvaházba adjam? Vagy hagyjam a mezőn?!
Veronka szíve majd’ megszakadt. Hogyhogy árvaházba? Az unokáját?
Aznap éjjel nem hunyta le a szemét. Mint egy árnyék, járkált fel-alá a házban. Hajnalban aztán odament Elvirához.
Semmi baj, mondta határozottan. Megszülöd.
Anyu! De hát hogy?! Megtudja mindenki! Belepusztulunk a szégyenbe!
Senki nem fog megtudni semmit. Azt mondjuk… az enyém.
Elvira azt hitte, rosszul hall.
Az enyéd? Anyu, tudod te mit beszélsz? Negyvenkét éves vagy!
Az enyém, ismételte Veronka. Elmegyek a nagynénédhez a megyébe, segítek neki. Ott szülök, ott maradok míg kell. Te meg menj vissza a városba, tanulj!
Gyöngyi, aki a vályogfal túloldalán feküdt, mindent hallott. Belerúgta arcát a párnába, potyogtak a könnyei annyira sajnálta az anyját és undorodott a nővérétől.
***
Egy hónap múlva Veronka elutazott. A falu kibeszélte, aztán el is felejtették. Fél év múlva viszont visszajött, de már nem egyedül: egy kicsi babával, kék takaróban.
Na, Gyöngyikém, szólt sápadtan a lányának, ismerd meg az öcsédet… Misu.
A falu csak nézett, csendes Veronka?! Az özvegy?! Neked aztán!
Vajon kitől van? suttogtak a nénik megint. Talán a polgármestertől?
Ugyan, az már vén. Inkább a főagronómustól! Az legalább jóképű, egyedülálló!
Veronka szó nélkül tűrte a pletykát. Innentől kezdődött az igazi nehéz élet. Misu kicsi volt, nem lehetett vele bírni, sírt folyton. Veronka hullafáradt volt. Postás táska, tehenészet, most már alvás sem volt éjjelente. Gyöngyi, ahogy tudott, úgy segített, csendben mosta a pelenkákat, ringatta “öccsét”, de belül csak fortyogott.
Elvira ritkán írt: Anyuci, hogy bírjátok? Hiányoztok! Pénzt egyelőre nem tudok küldeni, alig élek magam is. De majd hamarosan utalok!
Az a hét hónap múlva utalt pénz ötvenezer forint volt meg egy farmer, ami két számmal kisebb volt Gyöngyire.
Veronka ment, tépte magát, Gyöngyi vele együtt. Gyöngyi élete is félresiklott. Nézegették a fiúk, de tovasuhantak. Kinek kell olyan menyasszony, akinek ilyen a hozománya? Az anyja rúgós, az öccse fattyú…
Anyu, mondta egyszer Gyöngyi, amikor már huszonöt volt, talán elmondjuk az igazat?
Megőrültél, lányom? ijedt meg Veronka. Nem lehet! Elvihetnénk Elvirának az életét! Ott most ment férjhez, rendes emberhez.
Elvira tényleg összeszedte magát, befejezte a főiskolát, férjhez ment egy üzletemberhez, elköltözött Budapestre.
Küldte a fényképeket: hol Egyiptomból, hol Törökországból. Minden kép, mint valami fővárosi úri dámáé.
A “testvéréről” nem kérdezett. Veronka írt neki: Misu most kezdte az első osztályt. Csupa ötös.
Elvira cserébe küldött drága, de a faluban teljesen haszontalan játékot…
Évek teltek. Misu már tizennyolc.
Mire felnőtt, igazi csodagyerek lett: magas, világoskék szemű épp, mint Elvira. Vidám volt, dolgos, rajongott anyjáért (Veronka), s Gyöngyiért is.
Gyöngyire addigra már rásütötték a “vénlány” bélyegét, a körzeti kórház főnővéreként dolgozott.
Vénkisasszony, mondogatták a háta mögött. Ő maga is letett minden reményről. Egész életét az anyja és Misu körül forgatta.
Misu végzett az iskolában, kitűnő lett.
Anyu! Elmegyek Pestre! Egyetemre megyek! jelentette be.
Veronkának össze is szorult a szíve. Pestre Ott Elvira.
Nem lehetne inkább Szegeden vagy Debrecenben? kérte félve.
Ugyan már, anyu! Nekem törni kell az utat! nevetett Misu. Majd én még palotát is építek nektek!
És amikor Misu letette az utolsó érettségit, a kapuba begurult egy fényes, fekete külföldi autó.
Kiszállt belőle Elvira. Veronka csak nézett. Gyöngyi kinn maradt a gangon, megszólalni sem tudott.
Elvira már majd negyven, de úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna elő: karcsú, drága kosztüm, arany mindenütt.
Anyu! Gyöngyikém! Sziasztok! csókolta meg az ámuló Veronkát. És hol…
Meglátta Misut. A fiú a kezeit törölte le, mert éppen a pajtában szerelt valamit.
Elvirán megremegett minden. Csak nézett, aztán megteltek a szemei könnyel.
Jó napot kívánok, mondta Misu udvariasan. Maga Elvira? A nővérem?
Nővér visszhangozta Elvira. Anyu, beszélni akarok veled.
Leültek bent a szobában.
Anyu Nekem mindenem megvan. Ház, pénz, férj Csak gyerekem nincs.
Kiborult, letörölte a méregdrága szempillaspirált.
Mi már mindent próbáltunk. Mesterséges megtermékenyítés… orvosok… eredménytelenül. A férjem már dühös, én pedig… én már nem bírom tovább.
Minek jöttél, Elvira? kérdezte Gyöngyi, hangjában valami furcsa ott lappangott.
Elvira ránézett, könnyes szemekkel.
A fiamért.
Mit beszélsz?! Milyen fiadért?!
Ne szólj közbe, anyu, mondta Elvira. A fiamért! Én szültem! Én vagyok az anyja! Majd elintézem, hogy a legjobb egyetemre menjen, lakást veszek neki Pesten! A férjem tudja már mindent!
Mindent? kérdezte Veronka döbbenten. Rólunk is beszéltél neki? Hogy miattad megaláztak? Hogy Gyöngyi…
Ugyan, Gyöngyi maradjon csak itt! De Misu előtt utat kell nyitni! Anyu, kérlek! Aztán visszakapom a fiam!
Nem valami tárgy, hogy csak úgy visszadd! kiáltott Veronka. Az enyém! Én neveltem, én aludtam el mellette, én gondoztam!
Ekkor jött be Misu, hallotta az egészet. Az ajtóban állt, sápadtan.
Anyu? Gyöngyi? Miről beszél? Fiam?
Misukám! Édes fiam! Én… én vagyok az igazi anyád! Érted?
Misu csak nézett rá, mint valami kísértetre. Aztán lassan Veronkára pillantott.
Anyu… igaz ez?
Veronka eltakarta az arcát, zokogott. Akkor robbant ki Gyöngyi.
A csendes, mindig háttérbe húzódó Gyöngyi odament Elvirához, és akkora pofont kevert le neki, hogy majdnem fellökte.
Szemét! ordította, s ebben az egy kiáltásban ott volt a tizennyolc év megaláztatása, a tönkretett élet, a fájdalom. Anya?! Milyen anya vagy? Elhagytad, mint egy kiskutyát! Tudtad, hogy anyánk miattad járni sem tudott a faluban, mindenki ráprédált? Tudtad, hogy miattad lettem én egyedül?! Se férj, se gyerek! Most jössz vissza?! Mit akarsz?
Gyöngyi, ne mondj már, motyogta Veronka.
Mondom, anyu! Egyszer az életben mondom! Gyöngyi odafordult Misuhoz: Igen! Ő az igazi anyád! Ő pedig, mutatott Veronkára, a nagymamád! Mindenüket feláldozták érted!
Misu sokáig hallgatott, aztán odament Veronkához, letérdelt elé és átölelte.
Anyu suttogta. Édes anyám.
Fölállt, Gyöngyi kezét megfogta.
És maga hölgyem menjen.
Misukám! Kisfiam! sikította Elvira. Mindent megadok neked!
Nekem mindenem megvan, mondta Misu. Van családom. Maga meg… semmim sincs.
***
Elvira még aznap este elment. A férje az autóban várta, ki se szállt hozzá.
Azt beszélik, egy év múlva kidobta az ember is, talált mást, aki szült neki. Elvira ott maradt egyedül, a pénzével és szépségével.
Misu nem ment a fővárosba. Beiratkozott a megyei egyetemre, gépészmérnöknek.
Itthon szükség van rám, anyu. Építek majd házat nekünk mondta.
És Gyöngyi? Aznap este, hogy kiabált, mintha mázsás kő esett volna le róla, kivirult, harmincnyolc évesen. A főagronómus is nézegetni kezdte, akiről a pletykák mentek. Rendes ember, özvegy.
Veronka nézte őket, és sírt. De most végre örömében. Volt bűn, persze volt. De az anyai szív néha csodákra képes, nem igaz?
