A kandúr a feleségemmel aludt – háttal neki dőlt, négy lábbal lökdösött engem, majd reggel pimaszul és gúnyosan nézett rám. Hiába morgolódtam, tehetetlen voltam: ő volt a kis kedvenc, a cicus és a napfény. A feleségem csak nevetett, de én ettől nem lettem boldogabb. Ennek a „kis drágának” sült halat készítettek, finoman leszedték róla a szálkákat, a ropogós, ízletes bőrkét pedig kis halmokban tették a forró, gőzölgő hús mellé a tányérjára. A kandúr rám nézett féloldalas vigyorral, mintha azt mondaná: „Te balszerencsés vagy, én vagyok itt az igazi gazdi és kedvenc!” Nekem a halból azok a részek jutottak, amiket a bajkeverő nem kért. Röviden: mindent megtett, hogy ugrasson, én meg viszonoztam, hol eltolva a halas tányértól, hol lökve le a kanapéról – háború dúlt köztünk. Néha a papucsaimba rakott késleltetett bombákat – a feleségem csak nevetett: „Hát ne bántsd az én kis napocskámat!” A szürke kandúr lenézően méregetett – rám csak sóhaj maradt. Mi mást tehettem volna? Feleség csak egy van, ebben nem lehet vitázni. Tehát tűrni kellett… mígnem egy reggel… Azon a reggelen, amikor munkába készülődtem, kétségbeesett sikolyt hallottam a feleségemtől az előszobában. Berohantam, és szörnyű jelenet fogadott: hat kiló bolyhos szőr, karmok és rosszkedv, mint a bikát a vörös posztó, ugrált rá a feleségemre. Amint meglátott, rám ugrott, olyan erővel lökött, hogy kiestem az előszobából a földre esve. Felpattanva felkaptam egy széket, mint pajzsot tartottam magam elé, a feleségem kezét megragadva berántottam a hálószobába. A kandúr felugrott, de beütötte a lábát a székbe, és hangosan felordított – de nem állt le, támadott tovább, míg végül bezártuk mögötte az ajtót. Hallgattuk a sziszegést, majd jódot és szeszt öntöttünk a sebekre. Feleségem a hálóból hívta fel a munkahelyét: „A macskánk megvadult, összekarmolt minket, orvoshoz kell mennünk…” – utánam én is pontosan ugyanezt mondtam főnökömnek. És akkor… Megremegett a föld, a ház megbillent, a konyhában betörtek az ablakok, a fürdőben is repedt a tükör. Leejtettem a telefont. Fojtott csend lett. A cicát elfelejtve, kirohantunk a konyhába, kinéztünk az utcára: óriási kráter tátongott a ház előtt, szanaszét szórva autóroncsok. Egy kis teherautó, gázpalackokkal megrakva, felrobbant. Az autók, mint fejre állt teknőcök, néma kétségbeeséssel forgatták a kerekeket, távolból rendőrség és mentő szirénája. Teljesen letaglózva a feleségemmel egyszerre fordultunk a kandúrhoz. Ott ült a sarokban, a mellkasához húzott törött mellső manccsal, és halkan sírt. Feleségem felsikoltott, karjába kapta, hozzászorította. Én előkaptam a kocsi kulcsot, a lépcsőházban egy pillanatra sem állva rohantunk a földszintre, végig mind a hét emeleten. Bocsássanak meg a robbanás sebesültjei, de nekünk is volt egy sérültünk. Az autónk szerencsére hátul parkolt, beszálltunk, és száguldottunk a jól ismert állatorvoshoz. Csak azon járt az eszem, a rádióból éppen Miksztáth Kálmán „Ketten egy kávézóban” zenéjével, valahogy mindez még fájdalmasabb volt. Egy óra múlva a feleségem a karjában vitte haza a kiskedvencet, a kandúr büszkén mutogatta kötözött mancsát a többi gazdinak a rendelőben, akik, ahogy meghallották, mi történt, mind megsimogatták őt. Otthon a feleségem azonnal sült halat készített kedvencének, ahogy szereti, a szálkától precízen megtisztítva, a ropogós bőrt kis kupacba rakva – nekem megmaradt a maradék. A kandúr, három lábon sántikálva odament a tányérjához, arcán fintor helyett csak fájdalom, de én odamentem és a saját, szálkátlan halrészemet is a táljába tettem. Ő döbbenten nézett rám, tappancsát szorítva a mellkasához halk, kérdő hangot adott ki. Felemeltem, magamhoz öleltem: – Lehet, hogy peches vagyok. De ha ilyen feleségem és macskám van, én vagyok a világ legboldogabb szerencsétlenje. – és megpusziltam az arcát. A kandúr halkan dorombolt, nagy fejét nekidörzsölte az arcomnak. Letettem őt, ő sántítva evett, mi pedig a feleségemmel átölelve néztük, és mosolyogtunk. Azóta a kandúr csak velem alszik, arcomat nézi, én pedig csak egy dolgot kérek az Istentől: Hadd lássam még sok-sok éven át, ahogy ő és a feleségem mellettem vannak. Mást nem is kívánhatnék. Komolyan mondom. Mert ez az igazi boldogság.

Szóval, figyelj, el kell mesélnem, mi történt nálunk a múlt héten. A mi szürke macskánk, Matyi, teljesen el van kényeztetve, főleg a feleségem, Réka részéről. Az éjjelente is mindig úgy alszanak, hogy Matyi a hátával tolja Rékát, engem meg szinte lerúg az ágyról mind a négy lábával. Reggelente aztán pimaszul néz rám, mintha csak azt mondaná: Látod, öregem, itt én vagyok az úr. Hiába morgok, ez van mert ő a drága kis kedvenc, a feleségem napfény-sugaracskája. Réka pedig csak nevet, de nekem ebből pont elég is.

Matyinak minden reggel külön sült hal készül természetesen ponty, mert azt szereti a legjobban. Réka szépen kiszedi neki a szálkát, a finom ropogós bőrt kis kupacba rakja a tányér szélére, a még gőzölgő, szaftos darabokat pedig gondosan odateszi elé. Matyi ilyenkor rám veti a gúnyos félmosolyát, amit már nagyon is ismerünk. Kis gonosz, igaziból csak azt akarja üzenni: Te itt a maradékot kapod, haver, én vagyok a család dicsekvése. Nekem csak az marad a halból, amit már Matyi se kívánt meg tényleg minden lehetőséget megragad, hogy bosszantson.

Persze, én is adom vissza a kölcsönt, ha lehet. Előfordul, hogy óvatosan arrébb tolom a tányérjától, vagy néha finoman leemelem a kanapéról, jelezve, hogy ez most az én helyem. Olyan ez, mint valami örökös háború, de hát erről szól az élet vele.

Cserébe néha meglepetések várnak rám a mamuszomban lassan időzített bomba hangulatot teremt, amikor félálomban belelépek valamibe. Réka persze csak nevet, és mondja: Ne bántsd már, hiszen olyan kis édes! Simogatja a hasát, Matyi pedig elnézően néz rám, mintha valami lényegtelen kis porhüvely lennék a családban. Mit tehetnék? Egy feleségem van, abban sem vitázhatok sokat, szóval tűrök, ahogy az élet diktálja.

Ez így ment egészen hétfő reggelig. Indulni készültem dolgozni, amikor Réka sikítása verte fel a házat a folyosóról. Viharos gyorsasággal rohantam oda, és mit látok? Hat kiló öntudatos szürke szőrgombóc, karmokkal előre Matyi, mint az őrült, vetette rá magát a feleségemre, mintha bikát kergetnének egy pirospapírra. Amint beléptem, Matyi rám ugrott, úgy meglökött, hogy hátraestem a padlóra. Felpattanva kaptam magamhoz egy széket, mint valami cirkuszban az oroszláron, Réka kezét megragadtam, és bevonszoltam a hálóba. Macska sírva nyávogott, amikor eltalálta a szék lába, és olyan hangot adott ki, amit élőlénytől ritkán hallani. De nem állt le támadott, amíg be nem csuktuk rá az ajtót. Ott álltunk, hallgattuk, ahogy morog, aztán előkerültek a sebek: elő a fertőtlenítő, jó adag jóddal és alkohollal locsoltuk a karcolásokat.

Álltunk a hálóban, Réka már hívta is a munkahelyét, magyarázta, hogy Matyi teljesen megbolondult, úgy összekarmolt minket, hogy csak a sürgősségin rúghatunk be ma. Miután végzett, én is felhívtam a főnökömet, és szó szerint ledaráltam neki is a sztorit.

Aztán hát, mintha földrengés rázta volna meg a házat. A konyhában betörtek az ablakok, a fürdőben is megrepedt az üveg. A telefont elejtettem a padlóra, és hirtelen olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Kirohantunk a szobából, be a konyhába, és kinéztünk az ablakon.

Az utcánk előtt óriási kráter tátongott, mellette szétszórva kocsi roncsok. A szomszéd öreg, Gábor bácsi kis gázos furgonja robbant fel több palackot is vitt benne aznap. A parkolóban autók hevertek hasra fordulva, pörögtek a kerekeik, mint teknősök, rendőrök és mentők szirénáztak a távolban.

Kábán, sokkosan néztünk egymásra Rékával, aztán egyszerre fordultunk Matyihoz. Szegény ott kuporgott a sarokban, a törött jobb mellső lábát a mellkasához szorítva, halk, panaszos nyávogással.

Réka felsikított, odaugrott, és magához ölelte. Kaptam a kocsikulcsot, szaladtunk le a lépcsőn, kihagyva a liftet hét emeletet rohantunk le megállás nélkül. Most ne haragudjanak rám a károsultak, de a mi kis betegünkért aggódtunk.

A kocsink szerencsére az udvar másik oldalán parkolt, így beugrottunk, és száguldottunk az ismerős állatorvoshoz. A rádióból éppen Máté Péter szólt, pont a Hazám hangszerelt változatban: mintha csak rájátszott volna a hangulatra.

Egy óra múlva kicsit leizzadva, sebesen, de megkönnyebbülten jöttünk ki a rendelőből: Réka az ölében hozta Matyit, aki bemutatott minden váróban ülőnek egy hatalmas kötést a lábán. Mikor megtudták, mi történt, mindenki odajött megsimogatni a mi hősünk lett a nap sztárja.

Otthon Réka úgy, ahogy Matyi szereti, újra megsütötte a pontyot; szálkák kint, ropogós bőr a tetején, Matyi elé odakészítve nekem megint a maradék jutott, de most valahogy nem bántam.

Matyi három lábon bicegett a tálkához, fájdalomtól összeráncolódott pofácskával nézett rám. Próbálta előadni a szokásos lenéző arckifejezését, de most csak egy grimasz jött ki belőle.

Én addigra befejeztem a saját halamat, aztán odamentem, és az én adagomat is odaadtam neki minden szálkától megtisztítva. Matyi csak nézett rám, az egyik mellső lábát a mellkasához szorítva, halkan, értetlenül nyávogott.

Felemeltem, közel vittem az arcomhoz, és azt mondtam neki: Talán lúzernek nézel, Matyi, de ha egy ilyen feleségem meg egy ilyen macskám van, én vagyok a legboldogabb balek a világon. És adtam neki egy puszit a homlokára.

Matyi halkan dorombolt, fejével bökött az arcomhoz, aztán visszament a tányérjához enni, mi meg összeölelkezve, mosolyogva figyeltük.

Azóta Matyi csak velem alszik. Minden éjjel rám néz, és én csak egy dolgot kérek az Istentől hadd lássam őt és Rékát még sok-sok évig együtt magam mellett.

Nem kell más.

Őszintén! Mert ez maga a boldogság, így magyar módra.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

10 − 2 =

A kandúr a feleségemmel aludt – háttal neki dőlt, négy lábbal lökdösött engem, majd reggel pimaszul és gúnyosan nézett rám. Hiába morgolódtam, tehetetlen voltam: ő volt a kis kedvenc, a cicus és a napfény. A feleségem csak nevetett, de én ettől nem lettem boldogabb. Ennek a „kis drágának” sült halat készítettek, finoman leszedték róla a szálkákat, a ropogós, ízletes bőrkét pedig kis halmokban tették a forró, gőzölgő hús mellé a tányérjára. A kandúr rám nézett féloldalas vigyorral, mintha azt mondaná: „Te balszerencsés vagy, én vagyok itt az igazi gazdi és kedvenc!” Nekem a halból azok a részek jutottak, amiket a bajkeverő nem kért. Röviden: mindent megtett, hogy ugrasson, én meg viszonoztam, hol eltolva a halas tányértól, hol lökve le a kanapéról – háború dúlt köztünk. Néha a papucsaimba rakott késleltetett bombákat – a feleségem csak nevetett: „Hát ne bántsd az én kis napocskámat!” A szürke kandúr lenézően méregetett – rám csak sóhaj maradt. Mi mást tehettem volna? Feleség csak egy van, ebben nem lehet vitázni. Tehát tűrni kellett… mígnem egy reggel… Azon a reggelen, amikor munkába készülődtem, kétségbeesett sikolyt hallottam a feleségemtől az előszobában. Berohantam, és szörnyű jelenet fogadott: hat kiló bolyhos szőr, karmok és rosszkedv, mint a bikát a vörös posztó, ugrált rá a feleségemre. Amint meglátott, rám ugrott, olyan erővel lökött, hogy kiestem az előszobából a földre esve. Felpattanva felkaptam egy széket, mint pajzsot tartottam magam elé, a feleségem kezét megragadva berántottam a hálószobába. A kandúr felugrott, de beütötte a lábát a székbe, és hangosan felordított – de nem állt le, támadott tovább, míg végül bezártuk mögötte az ajtót. Hallgattuk a sziszegést, majd jódot és szeszt öntöttünk a sebekre. Feleségem a hálóból hívta fel a munkahelyét: „A macskánk megvadult, összekarmolt minket, orvoshoz kell mennünk…” – utánam én is pontosan ugyanezt mondtam főnökömnek. És akkor… Megremegett a föld, a ház megbillent, a konyhában betörtek az ablakok, a fürdőben is repedt a tükör. Leejtettem a telefont. Fojtott csend lett. A cicát elfelejtve, kirohantunk a konyhába, kinéztünk az utcára: óriási kráter tátongott a ház előtt, szanaszét szórva autóroncsok. Egy kis teherautó, gázpalackokkal megrakva, felrobbant. Az autók, mint fejre állt teknőcök, néma kétségbeeséssel forgatták a kerekeket, távolból rendőrség és mentő szirénája. Teljesen letaglózva a feleségemmel egyszerre fordultunk a kandúrhoz. Ott ült a sarokban, a mellkasához húzott törött mellső manccsal, és halkan sírt. Feleségem felsikoltott, karjába kapta, hozzászorította. Én előkaptam a kocsi kulcsot, a lépcsőházban egy pillanatra sem állva rohantunk a földszintre, végig mind a hét emeleten. Bocsássanak meg a robbanás sebesültjei, de nekünk is volt egy sérültünk. Az autónk szerencsére hátul parkolt, beszálltunk, és száguldottunk a jól ismert állatorvoshoz. Csak azon járt az eszem, a rádióból éppen Miksztáth Kálmán „Ketten egy kávézóban” zenéjével, valahogy mindez még fájdalmasabb volt. Egy óra múlva a feleségem a karjában vitte haza a kiskedvencet, a kandúr büszkén mutogatta kötözött mancsát a többi gazdinak a rendelőben, akik, ahogy meghallották, mi történt, mind megsimogatták őt. Otthon a feleségem azonnal sült halat készített kedvencének, ahogy szereti, a szálkától precízen megtisztítva, a ropogós bőrt kis kupacba rakva – nekem megmaradt a maradék. A kandúr, három lábon sántikálva odament a tányérjához, arcán fintor helyett csak fájdalom, de én odamentem és a saját, szálkátlan halrészemet is a táljába tettem. Ő döbbenten nézett rám, tappancsát szorítva a mellkasához halk, kérdő hangot adott ki. Felemeltem, magamhoz öleltem: – Lehet, hogy peches vagyok. De ha ilyen feleségem és macskám van, én vagyok a világ legboldogabb szerencsétlenje. – és megpusziltam az arcát. A kandúr halkan dorombolt, nagy fejét nekidörzsölte az arcomnak. Letettem őt, ő sántítva evett, mi pedig a feleségemmel átölelve néztük, és mosolyogtunk. Azóta a kandúr csak velem alszik, arcomat nézi, én pedig csak egy dolgot kérek az Istentől: Hadd lássam még sok-sok éven át, ahogy ő és a feleségem mellettem vannak. Mást nem is kívánhatnék. Komolyan mondom. Mert ez az igazi boldogság.
– Când te-ai uitat ultima dată la tine în oglindă? – a întrebat soțul. Iar reacția soției a fost cu totul neașteptată Alexei își savura cafeaua de dimineață, aruncând din când în când o privire la Marina. Părul strâns cu un elastic… copilăros. Cu pisicuțe din desene animate. Pe Ksenia, vecina de palier, mereu o remarcase: proaspătă, vibrantă, cu aroma rafinată a unui parfum scump care rămânea în lift minute bune după ce ea pleca. – Știi, – Alexei își lăsă telefonul deoparte, – câteodată am impresia că trăim ca și cum am fi doar vecini. Marina se opri, cârpa rămase nemișcată în mâna ei. – Ce vrei să spui? – Nimic special. Doar… când ai privit ultima dată în oglindă? Ea îl privi atent. Atât de atent, încât Alexei simți că totul ia o turnură neașteptată. – Dar tu? Când m-ai privit ultima dată cu adevărat? – întreabă Marina în șoaptă. O pauză stânjenitoare. – Marina, nu dramatiza. Zic doar… o femeie trebuie să arate mereu impecabil. E simplu! Uită-te la Ksenia. Are vârsta ta. – Ah, Ksenia… – rostește Marina, și tonul ei îl pune pe gânduri pe Alexei. Parcă tocmai realizase ceva esențial. – Alexei, știi ce? Cred că o să plec la mama câteva zile. Să mă gândesc la ce ai zis. – Cum vrei. Putem sta o perioadă separați, să reflectăm. Dar să știi, nu te alung! – Poate ai dreptate… Am nevoie să mă uit la mine, în sfârșit. Și începe să-și facă bagajul. Alexei rămâne în bucătărie. “Doamne, exact asta am vrut”, se gândește. Dar, ciudat… nu-i vine să se bucure. Simte un gol inexplicabil. Trei zile Alexei „trăiește ca în concediu”. Cafea relaxată dimineața, seara libertate deplină. Niciun serial despre dragoste și trădare. Bucurie masculină. Libertatea visată. Seara, o întâlnește pe Ksenia lângă bloc. Cu plase de la „Mega Image”, pe tocuri, într-o rochie perfectă. – Alexei! Ce faci? N-am văzut-o pe Marina de mult. – E la mama. Se relaxează, – minte ușor. – Da, uneori femeile au nevoie de-o pauză. De cotidian, de rutină… Ksenia vorbește ca și cum n-ar fi atins vreodată mopul. Parcă masa și cina s-ar pregăti singure la ea acasă. – Ksenia, nu vrei o cafea, așa, între vecini? – De ce nu? Mâine seară? Alexei se agită toată noaptea cu planuri: ce cămașă, jeanși sau pantaloni, parfum, să nu fie prea evident… Dimineața, sună telefonul. – Alexei? Sunt Ludmila Vasilievna, mama Marinei. Inima îi sare. – Da, vă ascult. – Marina mi-a zis să te anunț: vine sâmbătă după lucruri, când nu ești acasă. Cheile rămân la portar. – Cum adică să-și ia lucrurile? – Ce credeai? – vocea e aspră. – Fiica mea n-o să te aștepte toată viața să te decizi dacă o vrei sau nu. – N-am zis nimic grav… – Ai zis destule. La revedere, Alexei. Rămâne în bucătărie, privindu-și telefonul. Ce-i asta? Doar ceruse o pauză! Să reflecteze! Iar ele au decis fără el! Cafeaua cu Ksenia e ciudată. Ea e drăguță, povestește despre jobul la bancă, râde la glumele lui, dar când el îi atinge mâna, Ksenia se retrage delicat. – Alexei, înțelegi… Nu pot. Ești un bărbat însurat. – Dar locuim separat… – Azi da. Dar mâine? – îl privește drept în ochi. O conduce până la scara blocului și urcă singur. Îl întâmpină liniștea și mirosul de “burlăcie”. Sâmbătă. Pleacă special din casă. Nu vrea scene, lacrimi. Să-și ia lucrurile liniștită. Dar la trei după-amiaza, curiozitatea îl macină. Ce-a luat? Tot? Sau numai ce-i trebuie? Cum arată? La patru, nu mai rezistă. Se întoarce acasă. În fața blocului, o mașină cu numere de „București”. La volan, un bărbat necunoscut, trecut de 40 de ani, elegant. Ajută cu încărcarea cutiilor. Alexei se așază pe bancă, așteaptă. După zece minute, iese o femeie într-o rochie albastră. Păr prins cu agrafă elegantă, nu cu elastic cu pisicuțe. Machiaj discret ce-i conturează privirea. Nu-i vine să creadă. E Marina. Marina lui. Dar diferită. Ea cară ultima geantă, bărbatul o ajută cu delicatețe, aproape ca pe porțelan. Alexei nu mai rezistă. Se apropie. – Marina! Ea se întoarce. Fața calmă, frumoasă. Fără acea oboseală cronică. – Salut, Alexei. – Tu ești? Bărbatul la volan se încordează, dar Marina îl liniștește cu o atingere. – Eu sunt. Doar că tu n-ai mai privit la mine demult. – Marina, stai! Putem vorbi… – Despre ce? – vocea nu-i supărată, ci uimită. – Ai zis că trebuie să arăt senzațional. Deci… te-am ascultat. – Dar nu la asta m-am referit! – Ce ai vrut, Alexei? Să devin frumoasă doar pentru tine? Să fiu interesantă doar acasă? Să mă iubesc pe mine, dar nu destul încât să plec de lângă un soț care nu mă vede? Cu fiecare cuvânt, Alexei simte cum i se răstoarnă lumea. – Știi, – continuă Marina blând, – am realizat: chiar am uitat să am grijă de mine. Nu din lene. Ci pentru că m-am obișnuit să fiu invizibilă. În propria casă, în propria viață. – Marina, nu voiam… – Voiam. O soție-invizibilă. Să facă tot, fără să deranjeze. Și, când te plictiseai, s-o schimbi pe un model mai strălucitor. Bărbatul din mașină îi spune ceva. Marina aprobă. – Trebuie să plecăm. Vladimir mă așteaptă. – Vladimir? Cine e? – Un om care mă vede. Ne-am cunoscut la sala de fitness de lângă mama. La 42 de ani, pentru prima dată, am intrat să fac sport. – Marina, nu! Putem încerca din nou. Am fost prost… – Alexei, îți amintești când mi-ai zis ultima dată că sunt frumoasă? Tăcere. N-are idee. – Și când m-ai întrebat ce mai fac? Alexei își dă seama: a pierdut. Nu pe Vladimir. Ci pe sine. Vladimir pornește motorul. – Nu sunt supărată, Alexei. Chiar nu. Mi-ai arătat ceva important: dacă eu nu mă văd, nimeni nu mă va vedea. Mașina se pune în mișcare. Alexei rămâne la intrarea blocului, uitându-se cum pleacă nu soția, ci viața lui. 15 ani. Crezuse că e rutină. Era, de fapt, fericire. Și n-a știut. După jumătate de an, o vede pe Marina la mall. Ea alege boabe de cafea, citește etichete. Lângă ea, o fată de vreo 20 de ani. – Ia pe asta, – spune fata. – Tata zice că arabica e mai bună ca robusta. – Marina? – Alexei se apropie. Se întoarce. Zâmbește firesc. – Salut, Alexei. Fă cunoștință, aceasta e Nastia, fiica lui Vladimir. Nastia, el e Alexei, fostul meu soț. Nastia face o plecăciune politicoasă. Studentă, probabil. Îl privește cu curiozitate, fără răutate. – Cum ești? – întreabă el. – Bine. Tu? – Mergem. Tăcere stângace. Ce să-i zici fostei, care s-a transformat? Printre rafturi, Alexei descoperă o Marina bronzată, într-o bluză vaporoasă, cu tunsoare nouă. Fericită. Da – chiar fericită. – Și tu? Cum îți e viața personală? – Nimic special… – oftează. Marina îl analizează. – Alexei, tu cauți o femeie ca Ksenia: frumoasă, docilă ca mine, isteață, dar nu atât încât să vadă când te uiți la alte femei. Nastia ascultă cu ochii mari. – Nu există o astfel de femeie, – îi răspunde Marina calm. – Marina, hai, ne așteaptă tatăl meu. – Sigur. – Ia pachetul de cafea. – Mult succes, Alexei. Plecă. Iar el rămâne între rafturi, gândindu-se că Marina are dreptate. El caută femeia care nu există. Seara, Alexei bea ceai în bucătărie. Se gândește la Marina, la schimbarea ei. Și la faptul că uneori doar pierderea te învață valoarea a ceea ce ai avut. Poate că fericirea nu stă în găsirea unei soții “comode”. Ci în a învăța să vezi femeia de lângă tine.