A fiam egy lányt hozott haza a lakásunkba, és fogalmam sincs, hogyan küldjem el.
Csak névtelenül lehet olyan dolgokat őszintén megosztani, mint amikről ma írok. Annyi keserűség gyűlt össze bennem, hogy már alig bírom elviselni. Tudom, hogy sokan majd elítélnek, viszont bízom benne, hogy azok az anyák, akiknek a gyermekei hirtelen felnőttek, meg fognak érteni.
Az ember világra hozza a fiát, felneveli, elválik a férjétől, mert már nem bírja tovább, sétál a gyerekkel a Margitszigeten, mindent megtesz, hogy az apa nélkül nevelkedő fiú ne érezze magát kevesebbnek, két helyen dolgozik, este még főz is, mintha az lenne a harmadik műszak, megveszi a legmenőbb telefonokat, fizeti az iskolát, aztán egyszer csak:
Anya, Bíborka mostantól velünk fog lakni.
Kivel? Ebben a negyvennégy egész két tized négyzetméteres panellakásban? A lány majd a fiam szobájában fog élni? Itt esznek majd együtt? Mosni is kell most már két főre? Vagy ezentúl lesz két háziasszony is?
A fiam sugárzott a boldogságtól, amikor bejelentette, kimondottan azt várta, hogy majd örömtáncot járok vagy rögtön elrohanok kiüríteni a szekrényt, hogy legyen helye Bíborkának.
Rendes lány, ez igaz, de attól még nem szeretném, hogy velünk lakjon. Ezek már felnőttek miért nem vesznek fel lakáshitelt, vagy miért nem bérelnek egy kis garzont? És ha a spórolás lenne a cél, akkor megéri az idegeimet kitenni ennek? Sokat gondolkodtam rajta, de beengedtem a lányt. A fiamnak is jár ez a lakás, elvégre az apján kívül csak mi vagyunk egymásnak. Persze, nem mondok igazat, hiszen megígértem, hogy most őszinte leszek. A barátnőim is kiosztottak: Gondolj a fiad boldogságára, milyen anya vagy te?
Most pedig, ha hazaérek, minden idegesít. Már az előszobában a cipők, a konyhában a zsíros tűzhely, ami azt jelenti, hogy Bíborka főzött. És ha elvesznek a boltban vásárolt dolgok, az sem érdekes? Na, én nem szórom szélnek a pénzt, de mi van, ha főzés közben egyszerűen elfogy a liszt? Vagy a véget nem érő sorok a fürdőszobában?
Be kell vallanom, szeretném, ha Bíborka elköltözne tőlünk. Nem akarok még egy házvezetőnőt a lakásba.
Aztán bevillant egy ötlet: mi lenne, ha én is bejelenteném, hogy egy férfit hoznék magamhoz? Miért is titkolóztam annyi éven át a fiam előtt, és miért vigyáztam annyira rá? Most neki is saját élete van, de mi lenne, ha én is behoznék valakit egy bőrönddel, hogy együtt éljünk hárman ezen a negyvennégy egész két tized négyzetméteren?
Egy ilyen szokatlan levelet kaptam, és apaként nekem is nehéz lenne magam a levélíró helyébe képzelni. Kíváncsian várom hát a hozzászólásokat.
Mit gondolnak Önök, kedves olvasók? Előfordult már hasonló helyzet az Önök életében is? Hogy jöttek ki gyerekeik párjával? Van-e joga az anyának elküldeni a házból Bíborkát?
