– Csak manipulálja a férjemet! – háborgott Inna Inna a telefonjára nézett, és megint a jól ismert, fortyogó dühöt érezte magában. Szergej már harmadszor hívta aznap este. – Innácska, ne haragudj, kérlek – fáradt, bűnbánó, ismerős hang. – Tudom, megbeszéltük a színházat, de most… Olgi mondja, hogy a Diminél negyven fokos láz van. Egyedül nem boldogul. Te is érted, ugye? Inna értette. Túl jól is értette. – Szergej, a jegyek megvannak – mondta nyugodtan, bár belül minden ordított. – Másfél hónapja erre a darabra vártunk! – Tudom, drágám. Megígérem, kárpótollak érte, esküszöm. De hát ez egy gyerek, hát nem hagyhatom magára. Letette a kagylót, aztán hívta a barátnőjét. – Léna, képzeld el! – járkált fel-alá, gesztikulálva. – Már megint! Harmadszor ebben a hónapban! Hol a fia beteg, hol a volt feleség autója romlik el, mindig valami… – Innám, lehet, hogy tényleg beteg a gyerek – vetette közbe óvatosan Léna. – Tudom én! Persze, hogy beteg. Gyerekek, mindig betegek, nem újdonság. De ami nem normális – hogy az exének mindig csak őt kell hívnia! Neki nincs saját családja? Barátnői? – Hát… – Hát semmi! – Inna felpattant. – Manipulálja őket! Szergej kedves, ő meg nem látja. Tudja jól, úgyis mindent félredob, és rohan. És ezt ki is használja! Léna nagyot sóhajtott a túloldalon. – Biztos vagy benne, hogy ez csak Olya hibája? – Kié lenne még?! – Inna megdermedt. – Nem tudom. Gondolj bele. Ha egy nő mindig a volt férjét hívja, aki minden mást eldob miatta – akkor vajon ki használ ki kit? Inna szóhoz sem jutott. Aztán valami rossz érzés átfutott rajta. – Léna, ne hülyéskedj – mondta élesen. – Szergej felelősségteljes apa. Nem hagyhatja cserben a gyermekét! – Jó, legyen – egyezett bele gyorsan Léna. – Csak úgy mondtam. De az a “csak úgy” ott maradt valahol mélyen. Szergej későn ért haza. Fáradtan, meggyötörten, bűnbánó arccal. – Ne haragudj, kicsim – hátulról ölelte át, orrát a nyakába fúrva. – Veszek neked új jegyeket. A legjobbak lesznek. Megígérem. Inna hallgatott. Az ablakon át nézett kifelé, és azon gondolkodott: hányszor ígérte már ezt? Ötször? Tízszer? Húszszor? És mindig ugyanaz: “Te úgyis megérted.” Megértem, gondolta Inna. De azt már nem tudom, mégis mit értek én ebből? És aztán a kis dolgok elkezdtek gyűlni. Először alig észrevehetően, mint a por a polcon – nem látszik, de ha végighúzod az ujjad, ott a szürke folt. Inna észrevette, Szergej egyre jobban rejtegeti a telefonját. Régen bárhol otthagyta: asztalon, kanapén, a fürdőben. Mostanában mindenhová magával vitte. Még a konyhába egy pohár vízért is. – Szergej, miért hurcolod állandóan a telódat? – kérdezte egyszer, próbálva könnyed maradni. – Mi? Ja, csak megszokás. Munkahelyen is folyton csörög. Jó. Aztán egyszer Inna véletlenül meglátta a naptárt a telefonján. Be akarta írni a közös színházlátogatást (arra, amit múltkor kihagytak), és akkor vette észre: “Dimit elhozni az oviból 16óra”, “Olginak átvinni az autó papírjait”, “Felhívni O.-t az oltás miatt”. O. – az Olgi. – Szergej – szólalt meg vacsoránál, olyan hosszan keverte a teát, hogy a cukor már rég elolvadt –, tudod, mikor lesz a diplomavédésem? Felpillantott a tányérból. – Diplomád? Őő… májusban talán? – Márciusban. Két hét múlva. – Ja. Tényleg. Bocs, lyukas vagyok fejben. Lyukas, de Olgi összes programját tudja percre pontosan. Aztán jöttek a pénzügyek. Inna egy kivonatra bukkant – Szergej az asztalon hagyta. Három átutalás, húszezer forint mind. Címzett: O. Kurucz. – Szergej – mutatta a papírt –, ez micsoda? Nem jött zavarba. Csak sóhajtott. – Olyának segítek. Az anyja beteg, gyógyszerre kellett. Aztán Dimi különóráira. Tudod, egyedül van a gyerekkel. – Hatvanezer forint, Szergej. Három hónap alatt. – És? Az én fiam! Nézhetem, hogy nélkülöznek? Inna visszatette a papírt. – Nem, persze, nem nézheted. Csak furcsa, hogy elfelejtetted mondani nekem. – Nem felejtettem! Tudtam, hogy ebből is csak balhé lesz! Az a “balhé lesz” úgy szólt, mintha Inna egy hisztis, kicsinyes, féltékeny buta nő lenne. Aztán eljött egy furcsa helyzet az autóban. Inna beült, és a hátsó ülésen egy gyerekrajzot talált. Egy ház, virágok, nap, három ember. Apa, anya, Dimi. Nélküle. Inna forgatta a rajzot. Az aljára gyerekbetűkkel írva: “Apának Dimától. A mi családunk”. – Szergej – szólalt meg halkan. – Mi az? – Ez honnan van? Ránézett. – Á, Dimi rajzolta. Ügyes nem? Tehetséges srác. Inna nézte a rajzot, aztán Szergejt. Aztán megint a rajzra. – Szergej, itt az van, hogy “a mi családunk”. – Hát igen. Kicsi még. Neki család: én, Olgi és ő. Gyerekek így gondolkodnak. Inna visszatette a rajzot. Kiegyenesedett. Becsatolta a biztonsági övet. Útközben hallgatott. Aztán Olgi kezdett személyesen is megjelenni. Először egyszer – “elvinni Dimiről a cuccokat, amik Szergejnél maradtak”. Aztán már “megbeszélni a nyári programot”. Aztán csak úgy – “erre járt, benézett”. Olgi mindig kedves, udvarias, mosolygós volt. – Szia, Inna! – köszönt vidáman, mintha barátnők lennének. – Nem zavarlak? Itthon van Szergej? És ezek után Szergej mindig zárkózottabbá vált. Gondterhelt. Egy pontra meredt, egyszavas válaszokkal. – Mi a baj? – kérdezte Inna. – Semmi. Csak fáradt vagyok. Inna úgy érezte, ő a felesleges harmadik. Egy este véletlenül meghallotta egy telefonbeszélgetést. Szergej a fürdőben volt. Azt hitte, csukva az ajtó, de mégsem teljesen. – Olgi, ne sírj… Mondtam, segítek… Persze, hogy segítek. Tudod, hogy mindig ott vagyok… A hangja halk, gyengéd. Majdhogynem bensőséges. Inna eloldalgott az ajtótól. Leült. Hirtelen rájött valamire. Nem Szergejt manipulálják. Ő maga hagyja. Mert neki ez így kényelmes. Inna három napig magában tartotta mindezt. Nem csapott jelenetet. Csak figyelt. Mint egy tudós, aki egy ritka rovart néz mikroszkóp alatt – nyugodtan, kívülállóként. És ezt látta. Szergej Olgi napirendjét jobban tudta, mint az övét – Innáét. Tudta, mikor van Dimi ovi, különóra, Olginak mikor kell orvoshoz mennie. A naptárban mindez ott. Innáéról viszont elfeledkezett. Szergej folyton valakivel csetelt. A telefon folyamatosan rezgett. Kaptárta, gyorsan olvasta, válaszolt, és ilyenkor felpuhult az arca. Elmosódott, bűnbánó. Mintha valami tilosat csinálna. Egy este zuhany alatt csörgött a telefon. Inna ránézett. “Olgi”. Ösztönösen felvette. – Szergej? – Olgi hangja halk, sírós. – Szergej, tudsz jönni? Nagyon rosszul vagyok. Nem tudom, kihez forduljak. Inna hallgatott. – Szergej? Hallod? Nem bírom már egyedül. Kérlek. Te mindig ott voltál… Inna bontotta a hívást. Letette a telefont. Leült. És hirtelen nevetni kezdett. Istenem. Mekkora bolond voltam. Vakon naiv. Szergej kijött a fürdőből, törölközőben, a haja csöpögött. – Olgi keresett – mondta Inna nyugodtan. Lefagyott. – Felvetted? – Fel. – Inna felállt, ránézett. – Sírva hívott. Hogy rosszul van. Hogy te mindig ott voltál. Szergej szóhoz sem jutott. Próbált gondolkozni – Inna látta az arcán. – Figyelj – kezdte végül –, Olgi nehéz időszakon megy keresztül. Nincs senkije. Csak én. Nem hagyhatom cserben! – Cserben? – Inna elmosolyodott. – Nézd, négy éve elváltatok. Ő már nem a feleséged. Csak az exed. Régen “cserbenhagytad”. – De van közös gyerekünk! – És ebből az következik, hogy jöhetsz, amikor mondja a varázsszót: “Dimi”? Hogy titokban utalgathatsz neki pénzt? Hogy mindent róla tudsz percre pontosan? – Túlzásba esel! – Én?! Inna érezte, hogy benne valami elszakad. Felszedte a táskáját, pakolni kezdett. – Nézd, Szergej, sokáig azt hittem, hogy csak ő a hibás. Hogy manipulál téged. Hogy a gyereket használja eszköznek. Hogy ő a gonosz, nem akar elengedni. Visszanézett rá. – De valójában nem benne van a hiba. Hanem benned. Te engeded neki. Sőt, te akarod így. Mert neked kényelmes. Két életed van: egy ex, aki mindig rászorul, és egy új, aki mindent eltűr. Nem választasz köztük – mert így neked jó. – Inna, ne menj el… – Nem elmegyek – mondta halkan. – Kilépek. Abból a háromszögből, ahol nekem mindig harmadik hely jut. Nem harcolok a volt feleségeddel. Csak kilépek a játékotokból. Szergej ott állt a szoba közepén, vizesen, zavartan, tehetetlenül. – Inna, várj. Megbeszélhetjük… – Nincs miről beszélni. – Inna felvette a kabátját. – Te régen választottál. Csak én voltam túl naiv, hogy ezt ne lássam meg időben. Most már tökéletesen látom. Kinyitotta az ajtót. – Szia, Szergej. Udvozlöm Olyát. Mostantól akkor hívhat, amikor csak akar. Az ajtó halkan csukódott be. Egy hónappal később Inna egy kávézóban ült Lénával. – Na, hogy vagy? – kérdezte a barátnő óvatosan. – Jól. – Inna elmosolyodott. – Komolyan, jól. És ez igaz volt. Az első hét nehéz volt – szorított a mellkasa, vissza akart menni. De kitartott. Kivett egy kis garzont, keresett plusz munkát, sikeresen megvédte a diplomáját. Szergej hívta, többször is. Hosszú, zavaros üzenetek, bocsánatkérések, magyarázatok. “Inna, sajnálom! Igazad volt. Kezdjük újra!” Inna nem válaszolt. Tudta: újrakezdeni értelmetlen. Mert nem Olyában van a hiba. Hanem Szergejben. Amíg ezt ő maga nem látja be, semmi sem változik. – És ő hogy van? – kérdezte Léna. – Kicsoda? – nézett Inna. – Szergej. Ki más? – Ja – Inna vállat vont. – Nem tudom. Nem beszélünk. Léna elhallgatott. – Nem bánod? Inna eltöprengett. Bánja? Nem. Furcsa módon nem. Inkább megkönnyebbülést érez. Mintha lerakott volna egy nehéz hátizsákot, amit hónapokig cipelt. – Döntöttem. – Inna kiitta a kávéját. – Magamért is. Léna elmosolyodott. – Büszke vagyok rád. – Á, csak felnőttem végre. Szergej egyedül maradt. Olgi meglepő gyorsasággal abbahagyta a hívásokat. Inna nélkül, mint néző nélkül, elvesztette a játék értelmét. S amikor Szergej megpróbálta visszahódítani Olygát – csak hűvös elutasítást kapott. – Te választottad akkor őt – mondta Olya. – Éld ezzel. Nekem már nincs szükségem rád. Szergej próbálta visszaszerezni Innát: az ajtóban várta, munkahelyén leskelődött, hosszú üzeneteket küldött. De Inna hajthatatlan maradt. – Szergej, engedj el – mondta utoljára. – Engedd el magad is. Neked két élet kellett egyszerre. Nekem egy – de igazi. Inna sétált a kivilágított esti városban, és elgondolkodott, milyen furcsán alakulnak a dolgok. Olyan sokáig félt egyedül maradni. Félt elveszíteni Szergejt. De amikor végül elvesztette, rájött, hogy semmit sem veszített. Mert aki nem tud választani, attól sosem kapunk igazit. De ő csak igazit érdemel. Mit gondoltok? Van értelme, hogy Szergej most visszaszerezze az első feleségét? Hiszen Innával sem működött…

Ugyan, az a nő csak manipulálja a férjemet! háborgott Emese.

Emese a telefonjára nézett, és régen érezte már, hogy ez a jól ismert bosszúság ismét felgyűrűzik benne.

Bence már harmadszor hívta fel aznap este.

Emikém, kérlek, ne haragudj, szólt fáradt, bűnbánó hangon, amit álmából is felismerne. Tudom, megbeszéltük, hogy színházba megyünk… de hát, Rékának azt mondja, hogy Petike negyven fokos lázas. Egyedül nem bírja. Érted, ugye?

Emese értette.

Túlságosan is jól értette.

Bence, a jegyeket már megvettük, mondta higgadtan, bár belül minden ordított. Másfél hónapja erre a darabra vártunk!

Tudom, drágám. Majd kárpótollak, esküszöm! De hát egy gyerekről van szó, nem hagyhatom őket cserben.

Ahogy letette a telefont, már hívta is a barátnőjét.

Júli, el hiszed ezt?! járkált fel-le a szobában, kezei a levegőt hasították. Megint! Harmadszor ebben a hónapban! Egyszer a fia beteg, egyszer az exénél törik le az autó, egyszer meg ki tudja!

Emi, lehet, tényleg beteg a gyerek, próbálta óvatosan Júlia.

Tudom! rogyott le a kanapéra Emese. Persze, hogy beteg. A gyerekek mindig betegek, hozzátartozik. De az gyanús, hogy mindig csak Bencét hívja! Hát nincsenek szülei? Nincsenek barátnői?

Hát…

Ne kezd, Emese talpra ugrott. Manipulálja! Bence túl jó lelkű, nem látja át! Réka pontosan tudja, hogy mindent otthagy, ha hívja. És visszaél ezzel!

Júlia nagyot sóhajtott a vonal végén.

Biztos, hogy csak ő a hibás?

Hát ki más?! Emese megdermedt egy pillanatra.

Nem tudom… csak gondold át. Ha egy nő az exférjét hívja mindig, ő meg azonnal rohan, akkor vajon ki használ ki kit?

Emese kifakadt. Utána elhallgatott. Belül pedig feltűnt valami kellemetlen érzés, ami nem akart eltűnni.

Hagyd már, Júli! szólt végül hirtelen. Bence csak lelkiismeretes apuka. Nem tudja otthagyni a gyerekét!

Jól van, jól van, egyezett bele gyorsan Júlia. Csak úgy mondtam.

De ez a csak úgy tüskeként benne maradt. Kicsi, éles, de kiirthatatlan.

Másnap későn ért haza Bence. Fáradtan, nyúzottan, bocsánatkérő arccal.

Édes vagy, hogy elviselsz, átölelte Emesét hátulról, orrát a nyakába fúrta. Új jegyeket veszek. Képzeld, a legelső sorba! Esküszöm!

Emese némán nézett ki az ablakon, és azon morfondírozott: hányszor hangzott már el ez az ígéret? Öt? Tíz? Húsz? És mindig ugyanaz: Ugye, megérted?

Értettem, gondolta Emese. De hogy mit is értek igazán? Hát, azt már nem tudom megfogalmazni.

Aztán lassan kezdtek összegyűlni az apróságok.

Először alig észrevehetően mint a port a polcon. Alig látszik, de ha végighúzod rajta az ujjad, ott a szürke nyom.

Emese észrevette, hogy Bence egyre furábban kezd viselkedni a telefonjával. Régen bárhol otthagyta íróasztalon, kanapén, még a fürdőszobában is. Mostanában viszont mindenhová magával viszi. Még a konyhába is csak egy pohár vízért, és már jön is vele a telefon.

Bence, miért hordozgatod annyit a mobilodat? kérdezte egy este, próbálva lazán hangzani.

Mi? Ja, megszoktam a munkában, ott mindig csörög valaki.

No, jól van.

Egy alkalommal Emese belepillantott Bence naptárjába be akarta írni a közös színházi estét (amit ugye lemondtak). És ott volt: Petikét érte menni az oviba 16:00, Iratokat vinni Rékának az autóhoz, Telefon Réka oltás ügyében.

R. az Réka.

Bence, szólt vacsoránál, már rég feloldódott a cukor a teájában, de csak kavargatta, tudod mikor van a szakdolgozatom védése?

Felnézett a tányérjáról.

A védés? Em… májusban, ugye?

Márciusban. Két hét múlva.

Ja, tényleg. Bocsánat, lyukas az agyam.

Lyukas az agya, de Réka ügyeit percre pontosan tudja.

És ott vannak a pénzügyek is.

Emese egyszer belebotlott egy számlakivonatba Bence az asztalon hagyta. Három utalás húszezer forinttal. Kedvezményezett: R. Váradi.

Bence, hívta, kezében a papírral. Ez mi?

Nem jött zavarba. Csak sóhajtott.

Rékának segítek. Az anyja beteg, gyógyszerre kellett. Meg Petikének az úszás igazából. Te is érted, ő egyedül van.

Hatvanezer forint, Bence. Három hónap alatt.

És? Ő az én fiam! Nézzem, ahogy egyik napról a másikra tengődnek?

Emese letette a papírt.

Nem, persze, nem kell. Csak furcsa, hogy elfelejtetted megemlíteni.

Nem felejtettem! Tudtam, hogy rögtön kezded ezt az egészet!

Úgy hangzottat ez ezt az egészet, mintha Emese egy hisztérika lenne. Szőrszálhasogató, kicsinyes, féltékeny nőszemély.

Aztán volt az az eset az autóban.

Emese beült anyósülésre, hátul pedig ott egy rajz volt. Egy ház. Virágok. Napocska. És három ember. Apa. Anya. Petike.

Nincs ott Emese.

Forgatta a rajzot. Hátoldalán gyermeki betűk: Apának, Petikétől. A mi családunk.

Bence, szólt halkan.

Mi az?

Ez honnan van?

Rápillantott.

Ja, Petike rajzolta. Cuki, nem? Remek érzéke van.

Emese nézte a rajzot. Aztán Bencét. Aztán megint a rajzot.

Bence. Itt az van, hogy a mi családunk.

Hát, ő még kicsi. Neki család az: én, Réka, és ő. Így látja. Gyerekek így gondolkoznak.

Emese visszatette a rajzot. Egyenes háttal ült, bekapcsolta az övet. Az egész utat végig hallgatott.

Aztán Réka elkezdett személyesen is feltűnni.

Először csak egyszer elvinni Petike dolgait, amit Bencénél hagyott. Aztán másodszor megbeszélni a nyári nyaralást. Aztán csak úgy útba esett, gondoltam, beugrok.

Réka mindig higgadt volt, udvarias, mosolygós.

Szia, Emese! szólt, mintha barátnők lennének. Nem zavarok? Itthon van Bence?

És mindig Réka távozása után Bence elkomorult. Távolságtartó lett. Behúzódott magába.

Valami gond van? kérdezte Emese.

Ugyan, csak fáradt vagyok.

Emese egyre inkább harmadiknak érezte magát. Annak, aki csak akadály.

Egy este, mikor Bence a fürdőben volt, Emese fülébe furcsa hangok szűrődtek át. Az ajtó nem zárt be rendesen.

Réka, ne sírj… mondtam már, hogy segítek… persze, hogy ott vagyok. Mindig.

A hang halk, gyengéd, szinte bizalmas volt.

Emese elhúzódott az ajtótól. Leült a kanapéra. És hirtelen megvilágosodott.

Nem Réka manipulál.

Bence hagyja.

Mert neki így kényelmes.

Emese három napig magába zárta ezt mind.

Nem vágott jelenetet. Csak hallgatott, figyelt. Mint egy tudós, aki különleges bogarat tanulmányoz hidegen, kívülről.

És világossá vált számára:

Bence jobban tudja Réka napirendjét, mint az övét, Emeséét. Tudja, mikor van Petike óvodában, mikor úszik, mikor megy Réka orvoshoz. A naptárában minden be van írva. Emese szakdolgozati védése viszont totál kiesett neki.

Bence állandóan chatel valakivel. A telefon rezeg, folyton rápillant, gyorsan válaszol, arca meglágyul, majd némi bűntudat ül rá. Mintha valami tiltottat csinálna.

Egy este megszólalt a mobil, Bence még a zuhany alatt volt. Emese ránézett.

Réka

Először ösztönösen felvette.

Bence? Réka hangja halk, sírós. Bencikém, el tudnál jönni? Olyan rossz nekem, nem tudom, kit hívjak.

Emese hallgatott.

Bence? Hallasz? Nem bírom már egyedül. Kérlek, te mindig itt voltál nekem…

Emese kinyomta, visszatette a telefont. Leült a kanapéra, és váratlanul elnevette magát.

Istenem, mennyire naiv voltam. Vak és hiszékeny.

Bence kilépett a fürdőből vizes hajjal, derékig törülközőben.

Réka keresett mondta higgadtan Emese.

Bence megtorpant.

Felvetted…?

Igen. Emese felállt, ránézett. Sírva kérte, hogy menj hozzá. Hogy te mindig ott voltál.

Bence hallgatott. Kereste a szavakat, próbálta a legjobb magyarázatot elővenni, Emese látta az arcán.

Figyelj, kezdte Bence, Réka most nehéz időszakon megy át. Nincs senkije. Csak én. Nem hagyhatom magára!

Magára? gúnyosan felnevetett Emese. Négy éve elváltatok. Már nem a feleséged. Az exed. Rég elengedted.

De közös gyerekünk van!

És ez egyenlő azzal, hogy minden hívására rohansz? Hogy titokban utalsz pénzt? Hogy percre tudod az ő időbeosztását?

Túlzásba viszed!

Én?!

Ekkor tört el valami benne végleg. Megragadta a táskáját, pakolni kezdett.

Figyelj, Bence, eddig azt hittem, Réka a gond. Hogy manipulál. Hogy a gyereket használja. Hogy gonosz boszorkány, aki nem bír elengedni.

Visszanézett.

De az igazság az, hogy nem ő a gond. Hanem te. Te engeded. Sőt, te akarod is. Két életet, két asszonyt. Egyik, aki igényli a segítséget. Másik, aki mindent elvisel. Nincs választásod, mert így könnyebb.

Emese, ne menj el.

Nem megyek el mondta halkan. Csak kilépek ebből a háromszögből, ahol én mindig a harmadik vagyok. Nem harcolok a volt feleséggel. Csak kilépek a játszmából.

Bence ott állt a szoba közepén vizesen, zavarban, magányosan.

Emese, kérlek! Beszéljük meg!

Nincs miről beszélni. Emese felvette a kabátját. Te már régen döntöttél. Én csak túl vak voltam, hogy ezt észrevegyem. Most viszont tisztán látok.

Kinyitotta az ajtót.

Pá, Bence. Üdvözöld Rékát. Most már bármikor hívhat.

Az ajtó csendesen zárult utána.

Egy hónappal később Emese egy kávézóban ült Júliával.

Hogy vagy? kérdezte Júlia szelíden.

Egész jól. mosolygott Emese. Tényleg.

És ez volt az igazság. Az első hét nehéz volt szorított a mellkasa, majd felhívta Bencét, majd visszament. De kibírta. Kivett egy kis garzonlakást, talált mellékmunkát, letette a védést.

Bence hívta, sokszor. Hosszú, összevissza üzenetekkel bocsánatot kért, magyarázkodott, esdekelt.

Emese, bocsáss meg. Rájöttem mindenre. Neked volt igazad. Próbáljuk újra!

Emese nem válaszolt. Mert tudta: újrakezdeni felesleges. Nem Rékával volt a gond. Bencével. És amíg ő ezt nem érti meg, semmi sem fog változni.

És ő? kérdezte Júlia.

Ki?

Hát, Bence. Ki más?

Nem tudom, vont vállat Emese. Nem beszélünk.

Egy ideig hallgattak.

Sajnálod?

Emese eltűnődött. Vajon sajnálja? Nem. Különösen nem. Valami egészen mást érez. Megkönnyebbülést. Mintha egy rég cipelt, nehéz hátizsákot dobott volna le.

Döntöttem. Emese kiitta a kávéját. Magamért. Meg érte is.

Júlia elmosolyodott.

Igazi példakép vagy!

Ugyan már! hessegette el Emese. Egyszerűen csak felnőtt lettem.

Bence egyedül maradt.

Réka, ahogy az lenni szokott, hamar elhalkult. Kiderült: ha nincs megfigyelő közönség, a régi játék elveszíti varázsát. S amikor Bence megpróbált közeledni hozzá, hideg elutasítást kapott.

Akkor te azt választottad, mondta Réka higgadtan. Úgy is élj vele. Én a magam útján megyek, és már nincs szükségem a segítségedre.

Bence próbálta visszaszerezni Emesét. Járt a lakása elé, várta a munkahelyén, üzeneteket írt. De ő hajthatatlan maradt.

Bence, engedj el mondta utoljára. Engedd el magad is. Nem illünk egymáshoz. Te két életet akartál egyszerre. De én csak egyet, de azt igazit.

Emese sétált az alkonyi Budapesten, és azon töprengett, milyen furcsák a dolgok. Olyan sokáig félt egyedül maradni. Olyan görcsösen ragaszkodott Bencéhez. De amikor elvesztette, rájött: valójában semmit sem vesztett.

Mert akinek nincs bátorsága választani, az semmi igazit nem tud adni.

Ő pedig csakis igazit érdemelt.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

thirteen − 1 =

– Csak manipulálja a férjemet! – háborgott Inna Inna a telefonjára nézett, és megint a jól ismert, fortyogó dühöt érezte magában. Szergej már harmadszor hívta aznap este. – Innácska, ne haragudj, kérlek – fáradt, bűnbánó, ismerős hang. – Tudom, megbeszéltük a színházat, de most… Olgi mondja, hogy a Diminél negyven fokos láz van. Egyedül nem boldogul. Te is érted, ugye? Inna értette. Túl jól is értette. – Szergej, a jegyek megvannak – mondta nyugodtan, bár belül minden ordított. – Másfél hónapja erre a darabra vártunk! – Tudom, drágám. Megígérem, kárpótollak érte, esküszöm. De hát ez egy gyerek, hát nem hagyhatom magára. Letette a kagylót, aztán hívta a barátnőjét. – Léna, képzeld el! – járkált fel-alá, gesztikulálva. – Már megint! Harmadszor ebben a hónapban! Hol a fia beteg, hol a volt feleség autója romlik el, mindig valami… – Innám, lehet, hogy tényleg beteg a gyerek – vetette közbe óvatosan Léna. – Tudom én! Persze, hogy beteg. Gyerekek, mindig betegek, nem újdonság. De ami nem normális – hogy az exének mindig csak őt kell hívnia! Neki nincs saját családja? Barátnői? – Hát… – Hát semmi! – Inna felpattant. – Manipulálja őket! Szergej kedves, ő meg nem látja. Tudja jól, úgyis mindent félredob, és rohan. És ezt ki is használja! Léna nagyot sóhajtott a túloldalon. – Biztos vagy benne, hogy ez csak Olya hibája? – Kié lenne még?! – Inna megdermedt. – Nem tudom. Gondolj bele. Ha egy nő mindig a volt férjét hívja, aki minden mást eldob miatta – akkor vajon ki használ ki kit? Inna szóhoz sem jutott. Aztán valami rossz érzés átfutott rajta. – Léna, ne hülyéskedj – mondta élesen. – Szergej felelősségteljes apa. Nem hagyhatja cserben a gyermekét! – Jó, legyen – egyezett bele gyorsan Léna. – Csak úgy mondtam. De az a “csak úgy” ott maradt valahol mélyen. Szergej későn ért haza. Fáradtan, meggyötörten, bűnbánó arccal. – Ne haragudj, kicsim – hátulról ölelte át, orrát a nyakába fúrva. – Veszek neked új jegyeket. A legjobbak lesznek. Megígérem. Inna hallgatott. Az ablakon át nézett kifelé, és azon gondolkodott: hányszor ígérte már ezt? Ötször? Tízszer? Húszszor? És mindig ugyanaz: “Te úgyis megérted.” Megértem, gondolta Inna. De azt már nem tudom, mégis mit értek én ebből? És aztán a kis dolgok elkezdtek gyűlni. Először alig észrevehetően, mint a por a polcon – nem látszik, de ha végighúzod az ujjad, ott a szürke folt. Inna észrevette, Szergej egyre jobban rejtegeti a telefonját. Régen bárhol otthagyta: asztalon, kanapén, a fürdőben. Mostanában mindenhová magával vitte. Még a konyhába egy pohár vízért is. – Szergej, miért hurcolod állandóan a telódat? – kérdezte egyszer, próbálva könnyed maradni. – Mi? Ja, csak megszokás. Munkahelyen is folyton csörög. Jó. Aztán egyszer Inna véletlenül meglátta a naptárt a telefonján. Be akarta írni a közös színházlátogatást (arra, amit múltkor kihagytak), és akkor vette észre: “Dimit elhozni az oviból 16óra”, “Olginak átvinni az autó papírjait”, “Felhívni O.-t az oltás miatt”. O. – az Olgi. – Szergej – szólalt meg vacsoránál, olyan hosszan keverte a teát, hogy a cukor már rég elolvadt –, tudod, mikor lesz a diplomavédésem? Felpillantott a tányérból. – Diplomád? Őő… májusban talán? – Márciusban. Két hét múlva. – Ja. Tényleg. Bocs, lyukas vagyok fejben. Lyukas, de Olgi összes programját tudja percre pontosan. Aztán jöttek a pénzügyek. Inna egy kivonatra bukkant – Szergej az asztalon hagyta. Három átutalás, húszezer forint mind. Címzett: O. Kurucz. – Szergej – mutatta a papírt –, ez micsoda? Nem jött zavarba. Csak sóhajtott. – Olyának segítek. Az anyja beteg, gyógyszerre kellett. Aztán Dimi különóráira. Tudod, egyedül van a gyerekkel. – Hatvanezer forint, Szergej. Három hónap alatt. – És? Az én fiam! Nézhetem, hogy nélkülöznek? Inna visszatette a papírt. – Nem, persze, nem nézheted. Csak furcsa, hogy elfelejtetted mondani nekem. – Nem felejtettem! Tudtam, hogy ebből is csak balhé lesz! Az a “balhé lesz” úgy szólt, mintha Inna egy hisztis, kicsinyes, féltékeny buta nő lenne. Aztán eljött egy furcsa helyzet az autóban. Inna beült, és a hátsó ülésen egy gyerekrajzot talált. Egy ház, virágok, nap, három ember. Apa, anya, Dimi. Nélküle. Inna forgatta a rajzot. Az aljára gyerekbetűkkel írva: “Apának Dimától. A mi családunk”. – Szergej – szólalt meg halkan. – Mi az? – Ez honnan van? Ránézett. – Á, Dimi rajzolta. Ügyes nem? Tehetséges srác. Inna nézte a rajzot, aztán Szergejt. Aztán megint a rajzra. – Szergej, itt az van, hogy “a mi családunk”. – Hát igen. Kicsi még. Neki család: én, Olgi és ő. Gyerekek így gondolkodnak. Inna visszatette a rajzot. Kiegyenesedett. Becsatolta a biztonsági övet. Útközben hallgatott. Aztán Olgi kezdett személyesen is megjelenni. Először egyszer – “elvinni Dimiről a cuccokat, amik Szergejnél maradtak”. Aztán már “megbeszélni a nyári programot”. Aztán csak úgy – “erre járt, benézett”. Olgi mindig kedves, udvarias, mosolygós volt. – Szia, Inna! – köszönt vidáman, mintha barátnők lennének. – Nem zavarlak? Itthon van Szergej? És ezek után Szergej mindig zárkózottabbá vált. Gondterhelt. Egy pontra meredt, egyszavas válaszokkal. – Mi a baj? – kérdezte Inna. – Semmi. Csak fáradt vagyok. Inna úgy érezte, ő a felesleges harmadik. Egy este véletlenül meghallotta egy telefonbeszélgetést. Szergej a fürdőben volt. Azt hitte, csukva az ajtó, de mégsem teljesen. – Olgi, ne sírj… Mondtam, segítek… Persze, hogy segítek. Tudod, hogy mindig ott vagyok… A hangja halk, gyengéd. Majdhogynem bensőséges. Inna eloldalgott az ajtótól. Leült. Hirtelen rájött valamire. Nem Szergejt manipulálják. Ő maga hagyja. Mert neki ez így kényelmes. Inna három napig magában tartotta mindezt. Nem csapott jelenetet. Csak figyelt. Mint egy tudós, aki egy ritka rovart néz mikroszkóp alatt – nyugodtan, kívülállóként. És ezt látta. Szergej Olgi napirendjét jobban tudta, mint az övét – Innáét. Tudta, mikor van Dimi ovi, különóra, Olginak mikor kell orvoshoz mennie. A naptárban mindez ott. Innáéról viszont elfeledkezett. Szergej folyton valakivel csetelt. A telefon folyamatosan rezgett. Kaptárta, gyorsan olvasta, válaszolt, és ilyenkor felpuhult az arca. Elmosódott, bűnbánó. Mintha valami tilosat csinálna. Egy este zuhany alatt csörgött a telefon. Inna ránézett. “Olgi”. Ösztönösen felvette. – Szergej? – Olgi hangja halk, sírós. – Szergej, tudsz jönni? Nagyon rosszul vagyok. Nem tudom, kihez forduljak. Inna hallgatott. – Szergej? Hallod? Nem bírom már egyedül. Kérlek. Te mindig ott voltál… Inna bontotta a hívást. Letette a telefont. Leült. És hirtelen nevetni kezdett. Istenem. Mekkora bolond voltam. Vakon naiv. Szergej kijött a fürdőből, törölközőben, a haja csöpögött. – Olgi keresett – mondta Inna nyugodtan. Lefagyott. – Felvetted? – Fel. – Inna felállt, ránézett. – Sírva hívott. Hogy rosszul van. Hogy te mindig ott voltál. Szergej szóhoz sem jutott. Próbált gondolkozni – Inna látta az arcán. – Figyelj – kezdte végül –, Olgi nehéz időszakon megy keresztül. Nincs senkije. Csak én. Nem hagyhatom cserben! – Cserben? – Inna elmosolyodott. – Nézd, négy éve elváltatok. Ő már nem a feleséged. Csak az exed. Régen “cserbenhagytad”. – De van közös gyerekünk! – És ebből az következik, hogy jöhetsz, amikor mondja a varázsszót: “Dimi”? Hogy titokban utalgathatsz neki pénzt? Hogy mindent róla tudsz percre pontosan? – Túlzásba esel! – Én?! Inna érezte, hogy benne valami elszakad. Felszedte a táskáját, pakolni kezdett. – Nézd, Szergej, sokáig azt hittem, hogy csak ő a hibás. Hogy manipulál téged. Hogy a gyereket használja eszköznek. Hogy ő a gonosz, nem akar elengedni. Visszanézett rá. – De valójában nem benne van a hiba. Hanem benned. Te engeded neki. Sőt, te akarod így. Mert neked kényelmes. Két életed van: egy ex, aki mindig rászorul, és egy új, aki mindent eltűr. Nem választasz köztük – mert így neked jó. – Inna, ne menj el… – Nem elmegyek – mondta halkan. – Kilépek. Abból a háromszögből, ahol nekem mindig harmadik hely jut. Nem harcolok a volt feleségeddel. Csak kilépek a játékotokból. Szergej ott állt a szoba közepén, vizesen, zavartan, tehetetlenül. – Inna, várj. Megbeszélhetjük… – Nincs miről beszélni. – Inna felvette a kabátját. – Te régen választottál. Csak én voltam túl naiv, hogy ezt ne lássam meg időben. Most már tökéletesen látom. Kinyitotta az ajtót. – Szia, Szergej. Udvozlöm Olyát. Mostantól akkor hívhat, amikor csak akar. Az ajtó halkan csukódott be. Egy hónappal később Inna egy kávézóban ült Lénával. – Na, hogy vagy? – kérdezte a barátnő óvatosan. – Jól. – Inna elmosolyodott. – Komolyan, jól. És ez igaz volt. Az első hét nehéz volt – szorított a mellkasa, vissza akart menni. De kitartott. Kivett egy kis garzont, keresett plusz munkát, sikeresen megvédte a diplomáját. Szergej hívta, többször is. Hosszú, zavaros üzenetek, bocsánatkérések, magyarázatok. “Inna, sajnálom! Igazad volt. Kezdjük újra!” Inna nem válaszolt. Tudta: újrakezdeni értelmetlen. Mert nem Olyában van a hiba. Hanem Szergejben. Amíg ezt ő maga nem látja be, semmi sem változik. – És ő hogy van? – kérdezte Léna. – Kicsoda? – nézett Inna. – Szergej. Ki más? – Ja – Inna vállat vont. – Nem tudom. Nem beszélünk. Léna elhallgatott. – Nem bánod? Inna eltöprengett. Bánja? Nem. Furcsa módon nem. Inkább megkönnyebbülést érez. Mintha lerakott volna egy nehéz hátizsákot, amit hónapokig cipelt. – Döntöttem. – Inna kiitta a kávéját. – Magamért is. Léna elmosolyodott. – Büszke vagyok rád. – Á, csak felnőttem végre. Szergej egyedül maradt. Olgi meglepő gyorsasággal abbahagyta a hívásokat. Inna nélkül, mint néző nélkül, elvesztette a játék értelmét. S amikor Szergej megpróbálta visszahódítani Olygát – csak hűvös elutasítást kapott. – Te választottad akkor őt – mondta Olya. – Éld ezzel. Nekem már nincs szükségem rád. Szergej próbálta visszaszerezni Innát: az ajtóban várta, munkahelyén leskelődött, hosszú üzeneteket küldött. De Inna hajthatatlan maradt. – Szergej, engedj el – mondta utoljára. – Engedd el magad is. Neked két élet kellett egyszerre. Nekem egy – de igazi. Inna sétált a kivilágított esti városban, és elgondolkodott, milyen furcsán alakulnak a dolgok. Olyan sokáig félt egyedül maradni. Félt elveszíteni Szergejt. De amikor végül elvesztette, rájött, hogy semmit sem veszített. Mert aki nem tud választani, attól sosem kapunk igazit. De ő csak igazit érdemel. Mit gondoltok? Van értelme, hogy Szergej most visszaszerezze az első feleségét? Hiszen Innával sem működött…
Scumpa mea, mama… Poveste Marina a aflat că a crescut într-o familie adoptivă. Cu greu putea să creadă și acum. Dar cu cine să mai vorbească despre asta? Părinții adoptivi au plecat dintre cei vii aproape unul după altul. Întâi tata a slăbit. S-a prăbușit la pat și nu s-a mai ridicat. Apoi, și mama. Atunci, Marina stătea la căpătâiul mamei, ținându-i mâna slabă și fără vlagă. Starea mamei era gravă. Deodată, Marina a observat că mama deschide ușor ochii: – Marinică, fetița mea, noi cu tata n-am putut niciodată să-ți spunem… Nu ne-a lăsat inima… Să știi, te-am găsit… Da, da, te-am găsit în pădure, plângeai, erai pierdută. Am sperat că te va căuta cineva. Am anunțat miliția. Dar nu te-a căutat nimeni. Nu știu ce s-o fi întâmplat. Și ni s-a permis să te înfiem. Acasă, în comoda cu actele mele sunt niște hârtii… Corespondență, să le citești. Să ne ierți, fetița mea. Mama e obosită… și și-a închis ochii. — Lasă, mamă, – fără să știe ce să spună, Marina a lipit mâna mamei de obraz – mămicuța mea, te iubesc și-mi doresc să te însănătoșești. Dar miracolul nu s-a întâmplat. Și în câteva zile, mama nu mai era. Mai bine nici nu-i spunea Marinei nimic. Bărbatului și copiilor n-a zis nimic de ultimele cuvinte ale bunicii. Parcă și ea uitase, lăsând mărturisirea mamei într-un colț al memoriei. Copiii o iubeau mult pe bunica și pe bunelul. Și Marinei nu-i venea deloc să-și tulbure familia cu o adevăr inutilă. Dar într-o zi, dintr-un impuls ciudat, a deschis dosarul despre care-i vorbise mama. Decupaj din ziar, cereri, răspunsuri. Marina a început să citească și nu s-a mai putut opri. Dragii și iubiții părinți! Au găsit-o, pe Marina, la un an și jumătate, în pădure. Ei doi, trecuți de 40. Nu aveau copii. Și, dintr-odată – o fetiță care, plângând, le întindea mânuțele. Polițistul din sat dădea din umeri: niciun anunț despre copil pierdut. Au înfiat-o pe Marina. Dar mama tot a căutat rudele fetei. Probabil nu pentru a le găsi. Doar să se asigure că nimeni nu va cere vreodată fetița iubită. Marina a închis pachetul și l-a ascuns departe. Cui îi trebuie acest adevăr? Peste o săptămână, Marina a fost chemată la resurse umane: — Uite, Marina Pavelovna, de la vechiul dvs. loc de muncă cineva se interesează de dumneata. Lângă doamna de la personal stătea o femeie de vârsta Marinei: — Bună ziua, mă numesc Nadejda. Trebuie neapărat să vorbesc cu dumneavoastră, – se uită la doamna de la personal, – e vorba de cererile Ilinei Liuba Ivanovna. Sunteți fiica ei, nu-i așa? — Dar v-am spus că sunteți de la fostul loc de muncă, – se supără doamna de la personal – problemele personale se rezolvă în afara programului! — Nadejda, haideți să ieșim afară, să vorbim, – propuse Marina. Și ieșiră sub privirile pline de subînțeles a doamnei de la resurse umane. — Să mă scuzați, povestea e ciudată, dar am promis… – începu Nadejda, emoționată: — Acum vreo trei ani am întâlnit-o pe prima mea învățătoare. În satul Vasluieni, în școala primară, ea m-a învățat. Apoi a plecat. A îmbătrânit, a rămas singură. M-a chemat la ea la ceai. Mi-a cerut ajutorul într-o problemă. Zicea că i-a dispărut fiica de mică. Și coresponda cu mama dumneavoastră. — Îmi pare rău, Nadejda, mama a murit, nu mă ocup de asta, – răspunse seacă Marina și se întoarse. — Scuzați, Marina, înțeleg… Dar învățătoarea, Vera Vasilevna, e foarte bolnavă. Cancer. Medicina zice că nu mai are mult… Și vrea din tot sufletul să-și găsească fetița. De asta mi-a dat și o șuviță din părul ei, să se facă testul. Vă dați seama? Marina voia să încheie discuția, dar ceva a oprit-o: — Ziceți că e grav bolnavă? Nadejda a dat din cap. Marina a luat pliculețul cu șuvița de păr și au făcut schimb de numere. Peste o săptămână mergeau împreună la spital la Vera Vasilevna. Au intrat în salon, iar Vera Vasilevna încerca să le distingă chipurile: — Of, Nadiea, ai venit! Mulțumesc, draga mea, – a zâmbit, stânjenită, și a privit-o întrebător pe Marina. — Vera Vasilevna, am găsit-o. E Marina, a vrut să vină, – și Nadiea i-a întins un plic. — Ce-i asta? Și cu ochelari abia văd, – ochii îi priveau fără apărare la cele venite. — E rezultatul testului, – Nadejda scoase o hârtie, – aici scrie că sunteți rude. Marina e fiica dumneavoastră. Chipul Verei Vasilevna s-a luminat şi nu s-a stăpânit să nu plângă de bucurie: — Copiii mei dragi, mulțumesc! – și-a întins mâinile spre Marina: — Scumpa mea, ce fericire! Am găsit-o. Vie, frumoasă, semeni cu mine când eram tânără. Scumpa mea fată. Toată viața m-am trezit nopțile, parcă te auzeam plângând, chemându-mă. Nu am iertare… Vie, vie… Acum pot să mă liniștesc. După o vreme, Nadejda și Marina au ieșit din salon. Vera Vasilevna a adormit, epuizată. — Mulțumesc, Marina, mulțumesc mult, ați văzut cum e… I-ați adus fericire. După câteva zile, Vera Vasilevna s-a stins. Marina a rupt toate hârtiile din dosarul mamei. Nu voia ca cineva să afle această inutilă adevăr. Dar parcă nu e nimic de aflat. Fiindcă altă mamă Marina nu a avut niciodată. Iar Vera Vasilevna? E doar o sfântă minciună. Oare a făcut bine procedând așa? Marina crede că a fost cea mai bună alegere. Sau poate că fiecare răspunde în fața Domnului pentru tot ce a făcut.