– Csak manipulálja a férjemet! – háborgott Inna Inna a telefonjára nézett, és megint a jól ismert, fortyogó dühöt érezte magában. Szergej már harmadszor hívta aznap este. – Innácska, ne haragudj, kérlek – fáradt, bűnbánó, ismerős hang. – Tudom, megbeszéltük a színházat, de most… Olgi mondja, hogy a Diminél negyven fokos láz van. Egyedül nem boldogul. Te is érted, ugye? Inna értette. Túl jól is értette. – Szergej, a jegyek megvannak – mondta nyugodtan, bár belül minden ordított. – Másfél hónapja erre a darabra vártunk! – Tudom, drágám. Megígérem, kárpótollak érte, esküszöm. De hát ez egy gyerek, hát nem hagyhatom magára. Letette a kagylót, aztán hívta a barátnőjét. – Léna, képzeld el! – járkált fel-alá, gesztikulálva. – Már megint! Harmadszor ebben a hónapban! Hol a fia beteg, hol a volt feleség autója romlik el, mindig valami… – Innám, lehet, hogy tényleg beteg a gyerek – vetette közbe óvatosan Léna. – Tudom én! Persze, hogy beteg. Gyerekek, mindig betegek, nem újdonság. De ami nem normális – hogy az exének mindig csak őt kell hívnia! Neki nincs saját családja? Barátnői? – Hát… – Hát semmi! – Inna felpattant. – Manipulálja őket! Szergej kedves, ő meg nem látja. Tudja jól, úgyis mindent félredob, és rohan. És ezt ki is használja! Léna nagyot sóhajtott a túloldalon. – Biztos vagy benne, hogy ez csak Olya hibája? – Kié lenne még?! – Inna megdermedt. – Nem tudom. Gondolj bele. Ha egy nő mindig a volt férjét hívja, aki minden mást eldob miatta – akkor vajon ki használ ki kit? Inna szóhoz sem jutott. Aztán valami rossz érzés átfutott rajta. – Léna, ne hülyéskedj – mondta élesen. – Szergej felelősségteljes apa. Nem hagyhatja cserben a gyermekét! – Jó, legyen – egyezett bele gyorsan Léna. – Csak úgy mondtam. De az a “csak úgy” ott maradt valahol mélyen. Szergej későn ért haza. Fáradtan, meggyötörten, bűnbánó arccal. – Ne haragudj, kicsim – hátulról ölelte át, orrát a nyakába fúrva. – Veszek neked új jegyeket. A legjobbak lesznek. Megígérem. Inna hallgatott. Az ablakon át nézett kifelé, és azon gondolkodott: hányszor ígérte már ezt? Ötször? Tízszer? Húszszor? És mindig ugyanaz: “Te úgyis megérted.” Megértem, gondolta Inna. De azt már nem tudom, mégis mit értek én ebből? És aztán a kis dolgok elkezdtek gyűlni. Először alig észrevehetően, mint a por a polcon – nem látszik, de ha végighúzod az ujjad, ott a szürke folt. Inna észrevette, Szergej egyre jobban rejtegeti a telefonját. Régen bárhol otthagyta: asztalon, kanapén, a fürdőben. Mostanában mindenhová magával vitte. Még a konyhába egy pohár vízért is. – Szergej, miért hurcolod állandóan a telódat? – kérdezte egyszer, próbálva könnyed maradni. – Mi? Ja, csak megszokás. Munkahelyen is folyton csörög. Jó. Aztán egyszer Inna véletlenül meglátta a naptárt a telefonján. Be akarta írni a közös színházlátogatást (arra, amit múltkor kihagytak), és akkor vette észre: “Dimit elhozni az oviból 16óra”, “Olginak átvinni az autó papírjait”, “Felhívni O.-t az oltás miatt”. O. – az Olgi. – Szergej – szólalt meg vacsoránál, olyan hosszan keverte a teát, hogy a cukor már rég elolvadt –, tudod, mikor lesz a diplomavédésem? Felpillantott a tányérból. – Diplomád? Őő… májusban talán? – Márciusban. Két hét múlva. – Ja. Tényleg. Bocs, lyukas vagyok fejben. Lyukas, de Olgi összes programját tudja percre pontosan. Aztán jöttek a pénzügyek. Inna egy kivonatra bukkant – Szergej az asztalon hagyta. Három átutalás, húszezer forint mind. Címzett: O. Kurucz. – Szergej – mutatta a papírt –, ez micsoda? Nem jött zavarba. Csak sóhajtott. – Olyának segítek. Az anyja beteg, gyógyszerre kellett. Aztán Dimi különóráira. Tudod, egyedül van a gyerekkel. – Hatvanezer forint, Szergej. Három hónap alatt. – És? Az én fiam! Nézhetem, hogy nélkülöznek? Inna visszatette a papírt. – Nem, persze, nem nézheted. Csak furcsa, hogy elfelejtetted mondani nekem. – Nem felejtettem! Tudtam, hogy ebből is csak balhé lesz! Az a “balhé lesz” úgy szólt, mintha Inna egy hisztis, kicsinyes, féltékeny buta nő lenne. Aztán eljött egy furcsa helyzet az autóban. Inna beült, és a hátsó ülésen egy gyerekrajzot talált. Egy ház, virágok, nap, három ember. Apa, anya, Dimi. Nélküle. Inna forgatta a rajzot. Az aljára gyerekbetűkkel írva: “Apának Dimától. A mi családunk”. – Szergej – szólalt meg halkan. – Mi az? – Ez honnan van? Ránézett. – Á, Dimi rajzolta. Ügyes nem? Tehetséges srác. Inna nézte a rajzot, aztán Szergejt. Aztán megint a rajzra. – Szergej, itt az van, hogy “a mi családunk”. – Hát igen. Kicsi még. Neki család: én, Olgi és ő. Gyerekek így gondolkodnak. Inna visszatette a rajzot. Kiegyenesedett. Becsatolta a biztonsági övet. Útközben hallgatott. Aztán Olgi kezdett személyesen is megjelenni. Először egyszer – “elvinni Dimiről a cuccokat, amik Szergejnél maradtak”. Aztán már “megbeszélni a nyári programot”. Aztán csak úgy – “erre járt, benézett”. Olgi mindig kedves, udvarias, mosolygós volt. – Szia, Inna! – köszönt vidáman, mintha barátnők lennének. – Nem zavarlak? Itthon van Szergej? És ezek után Szergej mindig zárkózottabbá vált. Gondterhelt. Egy pontra meredt, egyszavas válaszokkal. – Mi a baj? – kérdezte Inna. – Semmi. Csak fáradt vagyok. Inna úgy érezte, ő a felesleges harmadik. Egy este véletlenül meghallotta egy telefonbeszélgetést. Szergej a fürdőben volt. Azt hitte, csukva az ajtó, de mégsem teljesen. – Olgi, ne sírj… Mondtam, segítek… Persze, hogy segítek. Tudod, hogy mindig ott vagyok… A hangja halk, gyengéd. Majdhogynem bensőséges. Inna eloldalgott az ajtótól. Leült. Hirtelen rájött valamire. Nem Szergejt manipulálják. Ő maga hagyja. Mert neki ez így kényelmes. Inna három napig magában tartotta mindezt. Nem csapott jelenetet. Csak figyelt. Mint egy tudós, aki egy ritka rovart néz mikroszkóp alatt – nyugodtan, kívülállóként. És ezt látta. Szergej Olgi napirendjét jobban tudta, mint az övét – Innáét. Tudta, mikor van Dimi ovi, különóra, Olginak mikor kell orvoshoz mennie. A naptárban mindez ott. Innáéról viszont elfeledkezett. Szergej folyton valakivel csetelt. A telefon folyamatosan rezgett. Kaptárta, gyorsan olvasta, válaszolt, és ilyenkor felpuhult az arca. Elmosódott, bűnbánó. Mintha valami tilosat csinálna. Egy este zuhany alatt csörgött a telefon. Inna ránézett. “Olgi”. Ösztönösen felvette. – Szergej? – Olgi hangja halk, sírós. – Szergej, tudsz jönni? Nagyon rosszul vagyok. Nem tudom, kihez forduljak. Inna hallgatott. – Szergej? Hallod? Nem bírom már egyedül. Kérlek. Te mindig ott voltál… Inna bontotta a hívást. Letette a telefont. Leült. És hirtelen nevetni kezdett. Istenem. Mekkora bolond voltam. Vakon naiv. Szergej kijött a fürdőből, törölközőben, a haja csöpögött. – Olgi keresett – mondta Inna nyugodtan. Lefagyott. – Felvetted? – Fel. – Inna felállt, ránézett. – Sírva hívott. Hogy rosszul van. Hogy te mindig ott voltál. Szergej szóhoz sem jutott. Próbált gondolkozni – Inna látta az arcán. – Figyelj – kezdte végül –, Olgi nehéz időszakon megy keresztül. Nincs senkije. Csak én. Nem hagyhatom cserben! – Cserben? – Inna elmosolyodott. – Nézd, négy éve elváltatok. Ő már nem a feleséged. Csak az exed. Régen “cserbenhagytad”. – De van közös gyerekünk! – És ebből az következik, hogy jöhetsz, amikor mondja a varázsszót: “Dimi”? Hogy titokban utalgathatsz neki pénzt? Hogy mindent róla tudsz percre pontosan? – Túlzásba esel! – Én?! Inna érezte, hogy benne valami elszakad. Felszedte a táskáját, pakolni kezdett. – Nézd, Szergej, sokáig azt hittem, hogy csak ő a hibás. Hogy manipulál téged. Hogy a gyereket használja eszköznek. Hogy ő a gonosz, nem akar elengedni. Visszanézett rá. – De valójában nem benne van a hiba. Hanem benned. Te engeded neki. Sőt, te akarod így. Mert neked kényelmes. Két életed van: egy ex, aki mindig rászorul, és egy új, aki mindent eltűr. Nem választasz köztük – mert így neked jó. – Inna, ne menj el… – Nem elmegyek – mondta halkan. – Kilépek. Abból a háromszögből, ahol nekem mindig harmadik hely jut. Nem harcolok a volt feleségeddel. Csak kilépek a játékotokból. Szergej ott állt a szoba közepén, vizesen, zavartan, tehetetlenül. – Inna, várj. Megbeszélhetjük… – Nincs miről beszélni. – Inna felvette a kabátját. – Te régen választottál. Csak én voltam túl naiv, hogy ezt ne lássam meg időben. Most már tökéletesen látom. Kinyitotta az ajtót. – Szia, Szergej. Udvozlöm Olyát. Mostantól akkor hívhat, amikor csak akar. Az ajtó halkan csukódott be. Egy hónappal később Inna egy kávézóban ült Lénával. – Na, hogy vagy? – kérdezte a barátnő óvatosan. – Jól. – Inna elmosolyodott. – Komolyan, jól. És ez igaz volt. Az első hét nehéz volt – szorított a mellkasa, vissza akart menni. De kitartott. Kivett egy kis garzont, keresett plusz munkát, sikeresen megvédte a diplomáját. Szergej hívta, többször is. Hosszú, zavaros üzenetek, bocsánatkérések, magyarázatok. “Inna, sajnálom! Igazad volt. Kezdjük újra!” Inna nem válaszolt. Tudta: újrakezdeni értelmetlen. Mert nem Olyában van a hiba. Hanem Szergejben. Amíg ezt ő maga nem látja be, semmi sem változik. – És ő hogy van? – kérdezte Léna. – Kicsoda? – nézett Inna. – Szergej. Ki más? – Ja – Inna vállat vont. – Nem tudom. Nem beszélünk. Léna elhallgatott. – Nem bánod? Inna eltöprengett. Bánja? Nem. Furcsa módon nem. Inkább megkönnyebbülést érez. Mintha lerakott volna egy nehéz hátizsákot, amit hónapokig cipelt. – Döntöttem. – Inna kiitta a kávéját. – Magamért is. Léna elmosolyodott. – Büszke vagyok rád. – Á, csak felnőttem végre. Szergej egyedül maradt. Olgi meglepő gyorsasággal abbahagyta a hívásokat. Inna nélkül, mint néző nélkül, elvesztette a játék értelmét. S amikor Szergej megpróbálta visszahódítani Olygát – csak hűvös elutasítást kapott. – Te választottad akkor őt – mondta Olya. – Éld ezzel. Nekem már nincs szükségem rád. Szergej próbálta visszaszerezni Innát: az ajtóban várta, munkahelyén leskelődött, hosszú üzeneteket küldött. De Inna hajthatatlan maradt. – Szergej, engedj el – mondta utoljára. – Engedd el magad is. Neked két élet kellett egyszerre. Nekem egy – de igazi. Inna sétált a kivilágított esti városban, és elgondolkodott, milyen furcsán alakulnak a dolgok. Olyan sokáig félt egyedül maradni. Félt elveszíteni Szergejt. De amikor végül elvesztette, rájött, hogy semmit sem veszített. Mert aki nem tud választani, attól sosem kapunk igazit. De ő csak igazit érdemel. Mit gondoltok? Van értelme, hogy Szergej most visszaszerezze az első feleségét? Hiszen Innával sem működött…