– Fiamnak kell – Ötvenezret, Stefi, ötvenezret! Ráadásul a harmincezres gyerektartás fölött. Vali úgy csapta le a telefont a konyhaasztalra, hogy az végigcsúszott a lapján és majdnem leesett a földre. Stefi időben elkapta a szélénél, és ez a mozdulat csak még jobban feldühítette Valit. – Fecó most nőtt ki a sportcipőjét és a fociformáját – Stefi lefelé fordította a telefont, mintha bizonyítékot tüntetne el. – Nő a gyerek, Vali. A gyerekek ilyenek, csak nőnek és nőnek. – Cipő ötvenezerért? Mihez, válogatott focistának? – Volt még hozzávaló hátizsák is. Meg dzseki. Mindjárt itt az ősz. Vali elfordult, egy pillanatig sem akart a férjére nézni. Jól tudta, milyen utalások ezek. Minden hónapban, rendszeresen. Mindig ugyanazzal a magyarázattal: a gyerek, kötelesség, felelősség. Szép szavak – mögöttük viszont nagyon is konkrét számok álltak, melyek a közös költségvetésükből a másik zsebébe vándoroltak. – Szeretem őt – Stefi közelebb lépett, megállt Vali háta mögött. – Az én fiam. Nem tudok csak úgy… – Ki mondta, hogy dobd ki a gyereket? De nem muszáj minden hónapban többet költeni, mint a gyerektartás! Harminc ezer minden hónapban – nem elég? Nóri dolgozik, nem? – Dolgozik. – Akkor mi a gond? Stefi csendben maradt, Vali pedig pontosan tudta már ezt a hallgatást – azt jelentette, nincs válasz. Csak megszokás van, segíteni, nem vitázni. Jó volt férjhez, jó apához, jó emberhez – az ő kárukra. Vali a mosogató szélének támaszkodott. – Tudod, számolom – fejben. Mennyi megy el minden hónapban oda. Akarsz tudni egy éves összeget? – Nem akarom. – Majdnem hatszázezer. Az ötvenezret nem is számoltam bele. Stefi megdörzsölte az orrnyergét – ismert mozdulat, a „hagyd abba” jele. De Vali már nem tudta magába fojtani – túl régóta hallgatott, túl régóta játszotta a megértő feleséget. – Nyaralni terveztünk. Emlékszel? Novemberben ígérted, tengerpart, két hét. Most hol van a pénzünk? – Vali, értem, de Nóri hívott, hogy sürgős lenne… – Nóri. Mindig Nóri. Neki sosem jut elég idő, pénz, figyelem. Stefi leült a kisszékre, könyökét a térdére támasztotta, Vali pedig egyszerre látta, mennyire fáradt. Nem a munka miatt – hanem ettől az örökös huzavonától két nő között. Valahol mélyen megsajnálta, de gyorsan elnyomta magában. – Lakást akar venni – mondta Stefi, le sem véve szemét a padlóról. – Fecónak saját szobát. – Milyen lakást? – Nagyobbat. Most csak egyszobásban laknak, tudod. Szorítanak. – Persze, nekik szűk a lakás. És ki fizeti ezt? Stefi végül Valira nézett, és tekintetében bűntudat villant. Vali megdermedt. – Ugye nem gondoltad… – Segítséget kért. A kezdő befizetéshez. Még csak gondolkozom. – Gondolkozol? Stefi, ez… ez hatalmas pénz! Miből akarod adni? – Spóroltunk valamennyit. Kocsira félretettük. – MI tettük félre! A MI kocsinkra! A MI családunkért! A hangja kiabálásba csapott át, Vali tenyerével eltakarta a száját, mintha visszagyömöszölné a kimondott szavakat. De hiába – azok már ott maradtak közöttük, mint mérgezett levegő. Stefi felállt, az ablakhoz ment, zsebre dugta a kezét. – Fecó is a családom. Nem tehetek úgy, mintha nem létezne. – Senki nem kéri! De van gyerektartás – hivatalos, jog szerint. Minden más – a jószívűséged. És az enyém is, by the way. Mert az közös pénzünk. – Tudom. – De ez nem tart vissza. Csend. A szomszédból tévé hangja szól – komédia, nevetés. Abszurd háttér ehhez a beszélgetéshez. Vali leült a helyére, kisimította a terítőt. Belül égett: sértettség, düh, tanácstalanság. De nyugodtan szólt: – Mennyi kell neki? – Kétmillió a kezdő részlethez. A szám ott lógott a levegőben. Vali felnevetett – röviden, keserűen, minden öröm nélkül. – Kétmillió. Ez minden pénzünk. – Tudom. – És tényleg nekiadnád? – A fiamnak adom! – Én ellenzem. Az enyém is, ne feledd! Stefi hallgatott, nem volt több mondanivaló. Egy hét múlva Vali csak azért nyitotta meg a bankos appot, hogy megnézze, megjött-e a fizetése. Rutinból görgetett a megtakarítási számlához – ahová három éve tették félre a pénzt. Egyenleg: negyvenhétezer-ötszázkettő forint… Pislogott. Újratöltötte az appot. Megnézte újra. Negyvenhétezer a kétmillió helyett… A telefonja a szőnyegen landolt. Vali mozdulatlanul állt a szoba közepén. Kétmillió. Három évig spóroltak, lemondtak nyaralásról, minden nagyobb vásárlást megszámoltak. És most: negyvenhétezer. Maradék. A közös jövőjük morzsája. Felemelte a telefont, átnézte a tranzakciókat. Utalás: Nóra Kovács részére. Nem is próbálta eltitkolni. Stefi a kanapén ült laptoppal, amikor berontott Vali. Felemelte a fejét, elmosolyodott – aztán megdermedt az arca, amikor meglátta Vali pillantását. – Mindent rámentettél a volt feleségedre?! A hangja visítássá vált, Valit nem érdekelte, ha a szomszédok is hallják. – Vali, várj, el tudom magyarázni… – Magyarázni?! Kétmillió, Stefi! Kettő! A mi pénzünk volt! Stefi letette a laptopot, felállt. A tekintetében semmi bűntudat – csak makacs elszántság. – Ez Fecónak kellett. Normális szoba, normális körülmények. Apja vagyok, kötelességem… – Kötelességed a családod felé szól! Felém! Nem a nő felé, akitől négy éve elváltál! – Ő a gyerekem anyja. – És én ki vagyok?! – Te vagy a feleségem. Szeretlek. De Fecó… – Ne bújj Fecó mögé! – Vali közelebb lépett, Stefi reflexből hátrább. – Te vettél lakást Nórinak. Nem a gyereknek – Neki! Az ő nevén lesz, ő fog ott élni, gazdálkodni vele, vagy eladni, bármire elkölteni. Hol van ebben Fecó? Stefi csak tátogott, nem volt mit válaszolnia. Tudta, hogy Vali igazat mond. – Te még mindig szereted őt – Vali szinte suttogta – Ez a baj. Nem Fecó. Neked mindig meg kellett adni Nórinak, sosem tudtál nemet mondani. – Ez nem igaz. – Akkor miért? Miért döntöttél kettőnk helyett? Miért nem kérdeztél meg? Stefi közelebb lépett, kezét nyújtotta: – Vali, kérlek. Beszéljünk nyugodtan. Tudom, mérges vagy, de ez a fiamért van… Vali elhúzódott. – Ne érints meg. Három szó, s mintha fal nőtt volna közéjük. Stefi megmerevedett a mozdulatban, és végre megértett valamit. Későn. – Nem bírom ezt tovább – Vali elindult a hálóba, elővett egy táskát. – Nem élhetek úgy, hogy nélkülem döntesz. Hogy hazudsz. – Nem hazudtam! – Csak nem mondtad el. Az ugyanolyan. Gyorsan pakolta be a legszükségesebbeket: ruhák, okmányok, telefontöltő. Stefi az ajtóban állt, nézte, ahogy szétmorzsolódik az élete. – Hová mész? – Anyához. – Meddig? Vali felkapta a táskát, ránézett a férjére – erre a felnőtt férfira, akinek fogalma sincs, mit tett. – Nem tudom, Stefi. Őszintén – nem tudom. Három napot töltött Vali az anyjánál. Az első nap csak feküdt, bámulta a plafont. Anyja teát hozott, kérdés nélkül, csak megsimogatta a fejét, mint gyerekkorban. Másnap jött a düh – tiszta, felszabadító. Harmadik nap: világosság. Felkeresett egy ügyvédet. – Válni akarok. Igen, biztos. Nincs kibékülés. Stefi minden nap hívta. Üzenetek, hosszúak, bűnbánóak, tele magyarázattal és bocsánatkéréssel. Vali olvasta, válasz nélkül. Mit lehetne mondani? Ő döntött. Most Vali is döntött. Egy hónap múlva Vali beköltözött egy albérleti egyszobásba a város másik végén. Kicsi, a gyártelepre néz – de az övé. Saját függöny, saját bútor, saját fizetés – saját döntések. A válás gyorsan ment – Stefi nem vitatkozott, mindent aláírt. Talán remélte, hogy Vali majd meggondolja. Nem gondolta meg. Néha, esténként, Vali kiült az ablakba, és azon tűnődött, milyen furcsán alakulnak a dolgok. Három éve azt hitte, megtalálta az igazit. Ma egyedül van egy üres lakásban – és ez egyáltalán nem félelmetes. Vali elővette a noteszét, leírta a nullát. Kezdőpont. Mellette: havi terv, féléves, éves terv. Mennyi pénzt félretenni, mibe fektetni, milyen képzést elvégezni. Végre, hosszú idő után, a jövő csakis rajta múlik.