Moj tata je donio staru kutiju i rekao: “Ovo je prsten od tvoje bake. Možeš ga prodati i kupiti si mobitel.”

Uncategorized

Author Takav je životReading 2 minViews 2Published by March 15, 2026

Prije mnogo godina, tata je došao k meni u posjet. Sjeli smo zajedno u kuhinji mog malog stana na Trešnjevci i razgovarali o svakodnevnim stvarima. Potužila sam mu se da je Marko, moj muž, opet ostao bez mobitela radi možda petnaestak minuta dok se potpuno ne ugasi, a čak ni nova baterija ne pomaže, već radi još gore. Tako sam uoči svog rođendana počela tražiti novi mobitel.

Stari će Marko proslijediti dalje, jer nam je potrebno više nego njemu. U tom trenutku, tata je izvadio iz torbe staru, već izblijedjelu kutijicu i uz smiješak mi je predao: “Ovo je od tvoje bake Mare. Rekla je da možeš prodati i kupiti si mobitel.” Baka mi je odlučila pokloniti svoj vjenčani prsten. Iznenadila sam se kako se čak i kutija od tada još uvijek čuva.

U kutijici, uz prsten, bila je i mala stara potvrda, etiketa i olovni pečat. Prsten je baka kupila još davne 1977. godine. Težak je nešto više od sedam grama.

Ne mogu se zbog svog doba baš najbolje sjetiti kakve su tada bile cijene, ali nekako mi se čini da nije bio jeftin. U ta davna vremena nosili su se debeli, masivni vjenčani prsteni, pa su ih mnogi sebi mogli priuštiti.

Danas malo tko kupuje tako velik prsten ne bih ni znala reći koliko sada vrijedi. Izrađen je od zlata 583, a uvijek sam slušala da je nekadašnje hrvatsko zlato bilo puno kvalitetnije od današnjeg. Prsten je ogroman, barem u usporedbi s današnjim zaručničkim prstenjem.

Nisam uopće dvojila odmah sam rekla tati da ga neću prodati. Planiram ga nositi svaki dan. Ne vjerujem u bapske priče da nije dobro nositi tuđe prstenje. Ovaj prsten mi je dragocjen zbog sjećanja na baku, a mobilni telefoni se danas stalno mijenjaju, lako se pokvare i zamijene. Takav prsten ne bih mogla nikada kupiti niti zamijeniti.

Što biste vi napravili na mom mjestu s takvim prstenom?

Add a comment

Moj tata je donio staru kutiju i rekao: “Ovo je prsten od tvoje bake. Možeš ga prodati i kupiti si mobitel.”

NEM AZ AZ ÁDÁM Lilikke harmadszor cserélte a fülbevalóját a tükör előtt állva. – Na mit szólsz, Kekszike? – fordult a kiskutyához. – Ezek maradjanak vagy azok? Kekszike ásított. – Köszi a lelkes támogatást. Lilikke órájára pillantott. Még fél óra. Furcsa izgalom járta át. Általában magabiztos volt – a fiúk úgyis körbekeringték. De most valahogy más… – Butaság, – döntötte el, újra végigmérve magát a tükörben. – Te vagy a legjobb! Talán azért izgul, mert Ádámot még sosem látta? Három hétig csak telefonon beszéltek, de találkozó sosem volt. Három hete, és egyszer sem tudtam túlobeszélni – villant át rajta, és elmosolyodott. Lilikke sóhajtott, magához vette a táskáját. Indulás. HÁROM HÉTTEL KORÁBBAN – Uram, mikor mész már férjhez végre? – sóhajtott vacsoránál apa, a főorvos. Épp egy maratoni műtét után ért haza, csendes estére vágyott a polcán heverő Baráth Katalin-regénnyel. De Lilikke már fél órája lelkesen fejtegette a magyar és külföldi sci-fi írókat egymás mellett. – Apa, te mondtad, hogy Gáspár András a csúcs… – Mondtam. De most lesz majd máskor is időnk! Most egy kis csendre vágyom… Lilikke megsértődött és három percig hallgatott. – Ja, apropó, a házasságról jut eszembe, – éledt fel hirtelen az apja. – Emlékszel dr. Spekterre, akinél helyettesítettem a Klinikán? – Ühüm? – Van egy fia. Állítólag nagyon rendes srác. Spekter kérte a számod, megadtam neki, hogy ismerkedjetek meg. Lilikke húzta a száját. Az ilyen szervezett találkozók annyira régimódiak… Ez csak bénácskáknak vagy eladósorban maradt lányoknak van, gondolta magáról. Szembeszállni viszont nem mert. AZ ELSŐ TELEFON A “rendes srác” kivárt pár napot, aztán tárcsázott. – Halló? – Üdvözlöm. Ádám vagyok. Apukája említette, gondolom? – Igen – válaszolta Lilikke hűvösen, de már érezte az érdeklődést. Kellemes hang. – Apám sokat dicsért. Azt mondta, magában van valami különleges. – Hát, nem tudom – nevetett Lilikke. – Átlagos orvostan-hallgató vagyok, gyerekgyógyászaton. És ön? – Én a SOTE elsőn, sebészet a cél. Ez megmagyarázta a kicsit magabiztos tónust. Beszélgettek egy órát. Aztán még kettőt. Aztán minden nap. Ádám mesélt a macskájáról, Mariannról, a sci-fi iránti szenvedélyéről, meg hogy aggódik a kinézete miatt – nem túl sovány-e, nem túl sápadt? Lilikke figyelt, de néha elkapta magát a gondolaton: Ez egyébként az én szerepem lenne. És alig bírta ki, hogy ne mondja: – Ádi, na engedd már el magad! Bár Ádiként gyűlölte, ha hívták. De egyébként minden tetszett neki. TALÁLKOZÁS A „BLAHA LUJZA” METRÓÁLLOMÁSON Végre megbeszéltek egy találkát. A metrónál, a Blaha Lujzán. Filmet nézni mentek, utána a „Kosmos” fagyizóba a Rákóczi útra. Aztán majd lesz, ahogy lesz. Lilikke kiugrott a szerelvényből, körbenézett. Tömeg, zaj, az ismerős metróillat. És ott állt – magas, helyes fiú, rózsacsokorral a kezében. Egy oszlopnak támaszkodott, minden érkező szerelvényt átvizslatott tekintetével. Magabiztosan odalépett hozzá: – Ádám? A fiú összerezzent, zavartan nézett rá: – Elnézést, maga… – Lilikke – mondta határozottan, és a kezét nyújtotta – félig kézfogásra, félig puszira. El volt ájulva a szépségemtől, villant át rajta. Már magáz! A fiú mozdulatlan volt. – Lilikke? – kérdezett rá bizonytalanul. – De én… – Gyerünk! – ragadta meg Lilikke a kabátujját. – Még le kell foglalni a jegyet is! – Várjon, mondani akartam valamit… – Ráér! – húzta a tömegbe. A fiú visszanézett a peronra – mintha keresne valakit –, de Lilikke már vitte is magával. A rózsacsokor még ott volt a kezében. Aztán csak rá emelte a szemét, és belenyugodott. – Jó, – mondta halkan. – Menjünk. MOZI ÉS FAGYI A film tetszett mindkettőjüknek. Lilikke leginkább a srác stílusos kabátját figyelte, a művésziesen kötött kézi sálat, amit nyilvánvalóan büszkén hordott, anyukája csinálhatta. Kellemes francia parfüm illatát is érzékelte. A „Kosmos” fagyizó friss, ropogós tölcséres vaníliafagylaltját sem felejtette el. És hogy szinte mindenben egyetértettek. Persze főleg Lilikke beszélt, a fiú figyelt – sötét szeme csillogott, csak bólogatott, helyeselt. Néha biztatón odatette nagy meleg tenyerét Lilikke gesztikuláló kacsójára. Ez annyira férfias és szexi volt! – Tudod – mondta a fiú, mikor a Parlament előtt sétáltak az esti pesti fényben – te olyan… – Milyen? – Lilikke feszülten figyelt. – Olyan… életteli. Közvetlen. Lilikke varázslatos mosolyt küldött válaszként – a lehető legelbűvölőbbet. Szerelmes lett. HÁROM HÓNAP MÚLVA A románc gyorsan haladt. Mindennap találkoztak, és telefonáltak is, néha naponta többször. Bárcsak sűrűbben mehetett volna, de okostelefon még nem volt… Három hónap múltán Ádám kijelentette, hogy szereti Lilikét, nem tud nélküle élni, és feleségül akarja venni. Lilikke illemből tíz percig habozott, aztán boldogan igent mondott. – Azért a szüleimmel is jó lenne megismerkedni – gondolkodott el Ádám, mint leendő vőlegény. – Azt még várjuk… – riadt meg Lilikke. A család, főleg a nagymama, nagyon válogatós volt: senki sem lehetett elég jó az ő Lilikéjének, apa és anya általában helyeseltek neki. Ádámtól Lilikke nem akart elválni. Az ő családját sem sietett megismerni – nehogy egyikük szóljon a másiknak. APA SZÜLETÉSNAPJA Néhány hét múlva jött az alkalom. Apa amúgy nem szeret nagy bulit, de az 55. születésnapjára vendégeket hívott. Lilikke rejtélyesen közölte, hogy nem egyedül jön. Már szinte mindenki ott volt, amikor Lilikke beengedte a vőlegényét, kezében szegfűcsokorral és egy üveg francia konyakkal a hón alatt. – Apa, szeretném, ha megismernéd… – kezdte büszkén és kissé izgulva. Ekkor megszólalt a telefon. – Várok egy pillanatot – apja a telefonhoz sietett. Visszajött lihegve pár perccel később: – Dr. Spektér volt az – érdeklődött, merre kell jönni a metrótól. Örülök, hogy végül eljön. Már azt hittem, haragszik, amiért nem mentél el a fiával való találkára! Lilikke ledermedt. – Nem mentem el?! Apa furcsán nézett rá: – Hát… ő mondta, hogy a fia két órát várta magát a Blahán, virággal. Maga meg nem jött. Lilikke lassan Ádám felé fordult. Ő ott állt az ajtóban, sápadt arccal, szegfűcsokorral és bűntudatos tekintettel. – Mi most visszajövünk… – sziszegte apjára, majd kirángatta Ádámot a szobába. AZ IGAZSÁG Lilikke bezárta az ajtót. Szembefordult vele. – Várj csak – lassan beszélt, mint aki fél rosszul érteni. – Hogyhogy „nem mentem el”? Ádám hallgatott. – Te nem az az Ádám vagy? Megrázta a fejét. – Te nem Spektér Ádám vagy?! – Nem, – mondta csöndben. – Én Sokol Ádám vagyok. Egy barátom mutatott be egy lánynak… Natáliának. Őt vártam a Blahán. Aztán ön odajött, és… – És én csak úgy elvittelek – állapította meg Lilikke. Egy darabig némán álltak. – Próbáltam elmondani – mondta. – Már akkor, a mozi felé. De nem hallgatott rám. – Én sosem hallgatok másokra – bólintott Lilikke. – Ez a tehetségem. Kekszike nyüszített az ajtónál. Lilikke leült az ágyra. – És most? Ádám sokáig nézte – komolyan, talán túl komolyan is. Aztán előrelépett, letérdelt elé. – Nekem mindegy – mondta – hogyan ismerkedtünk. Akár a véletlen, akár apukák. – Szeretlek, és azt szeretném, ha tényleg a feleségem lennél. Tiszta lappal, minden keveredés nélkül. Lilikke megkönnyebbülten elmosolyodott. – Hát jó. Akkor irány a családom! Előre szólok: nem egyszerűek… – Nekem se könnyűek. Ráadásul egy jellemes macska is van. – Boldogulunk! Kimentek a vendégekhez, akikhez épp most érkezett dr. Spektér meg a fia. Magas, helyes fiú rózsacsokorral. Lilikke előbb az igazi Spektér Ádámra nézett, aztán a saját Ádámjára, aki zavartan, szegfűcsokorral állt. Nem, gondolta. Nem ő az. És őszintén nevetni kezdett. – Apa, – szólt – van egy hírem. Hosszú lesz!