După ce am adus pe lume fiica mea și am rămas singură cu ea, părinții mei m-au susținut extraordinar la început. Însă comportamentul lor din prezent este pur și simplu de necrezut.

Dragă, îți povestesc sincer încă din clipa în care burtica începea să crească, știam că voi fi pe cont propriu cu copilul. Când i-am spus lui Alex că sunt însărcinată, a venit cu lacrimi în ochi, rugându-mă să renunț la sarcină. Eu însă eram hotărâtă și nu am cedat deloc. Din fericire, mama și tata au fost lângă mine, mi-au spus că mă susțin și că mă ajută să duc totul până la capăt, orice ar fi. Și chiar și-au ținut promisiunea.

Alex s-a evaporat, n-am mai auzit nimic de el. În schimb, părinții mei erau în al nouălea cer că aveau o nepoată o minune care le-a schimbat viața! Tata, Ion, muncea bine și aducea acasă un salariu frumos, în lei, care acoperea toate cheltuielile. Toate responsabilitățile financiare erau pe umerii lui și nu mă lăsa niciodată să mă simt presată. Mama, Maria, era gospodină desăvârșită. Nu scăpa nimic din vedere: făcea curat zilnic, gătea ciorbe și plăcinte de nu mai puteai ieși din bucătărie fără să mănânci ceva.

De fiecare dată când încercam să pun niște bani în bugetul familiei, tata îi lua imediat și-mi spunea cu vocea lui răbdătoare: De ce pui banii copilului aici? Mai bine ia-i și cumpără-i Luciei ceva frumos, că e fata ta! Și dacă încercam să o ajut pe mama la cratiță, mă oprea imediat: Fata mea, nu te agita degeaba. Ia stai tu cu Lucia, eu am grijă de mâncare. Când m-am întors la serviciu, am început să aduc și eu lucruri pentru casă, chestii mici, însă tot simbolic era mama tot ea făcea și avea grijă de Lucia, să nu-i lipsească nimic.

Totul părea bine, familia era unită, dar cum a apărut un bărbat în preajma noastră, au început grijile. Am adus acasă pe Cristi, iar părinții mei s-au cam schimbat la față. Nu ai învățat nimic din trecut? Sunt toți la fel, te vor lăsa baltă și iar vei rămâne cu un copil! Cu fiecare an în care Lucia creștea, părinții mei îmi controlau și mai mult viața.

Era ca și cum eram din nou la liceu! Mama mă suna din oră în oră Unde ești, când vii, cine e lângă tine, ce ai mâncat? Tata nu mă lăsa să merg singură acasă de la muncă, mereu mă acompania. După ce a intrat Cristi în viața mea, mama a început să nu se simtă bine, să mă țină aproape, să spună că are probleme cu inima și să insiste să nu o las singură.

Toată situația asta mi-a stricat relația până la urmă. Cristi a început să anuleze întâlnirile prima, a doua, a treia, și apoi de zece ori la rând. Până la urmă a găsit pe cineva cu o mamă mai relaxată și mai sănătoasă, iar eu am rămas doar cu Lucia și familia mea care mă iubește, dar parcă nu mă lasă să respir. Așa-i la noi, dragă, greu cu mama și tata, dar nu-i pot schimba, doar încerc să-mi găsesc locul lângă ei și să fiu bine cu fata mea.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

8 − four =

După ce am adus pe lume fiica mea și am rămas singură cu ea, părinții mei m-au susținut extraordinar la început. Însă comportamentul lor din prezent este pur și simplu de necrezut.
Erre aztán nem számítottam a férjemtől – Anikó, valamit tennünk kellene… – sóhajtott Irén a telefonba. – Mi történt? – kérdezte aggódva a húga. A nővér hívása már alapból feszélyezte, mert többnyire csak rövid üzeneteket váltanak, most viszont Irén ragaszkodott a telefonos beszélgetéshez. – Anyu már nem tud egyedül élni. Ha gyakrabban beszélnél vele, tudnád, – mondta szemrehányóan Irén. – Jaj, hagyd már! Mondjad, mi van, mit nem tudok? Irén sóhajtott – húga évek óta minden megjegyzésre azonnal hevesen reagált és érzékeltette függetlenségét. – Csak emlékeztetlek, hogy anyu már 73. Folyamatosan ingadozik a vérnyomása, fáradékony. Alig tud főzni, rendet tartani. Vásárolni is alig bír elmenni – szerencse, hogy a szomszéd, Kovácsné néni azért néha átvisz ezt-azt. – Azt akarod mondani, hogy éhezik az anyu? – adta Anikó aggodalom jelét. – Dehogy! Kéthetente viszek neki mindent. De arról van szó, hogy egyedül már nem boldogul. És ha egyszer elesik, megsérül? Az ő korában aztán különösen nehéz gondját viselni. A testvérek hallgattak. Éva néni fiatal kora óta erősebb testalkatú volt, az évek múlásával még nehezebb lett és nem örült, amikor a lányai diétára célozgattak. – Nagyon magányos. Sírás határán van, amikor eljövök. Azt mondja, mindenki magára hagyta… – folytatta Irén. – Kiborító az egész. – Mit akarsz tehát, nem értem? A nővér gondolkodott, hiszen egyre nehezebb volt Anikóval beszélni. – Azt javaslom, költözz hozzá te. – Na, szép! Miért pont neked nem jó, ha odaköltözöl? Tudom! Ott van neked a Feri, az aranyférj, a mostohafiad is „csak” 25 éves, ó, aranyéleted van… – Anikó, miért csinálod ezt? – Mert mindig te akarsz mindenki helyett dönteni! És rám sosem gondolsz! – Anikó kiabált már. Irén is feldühödött: – És amikor anyu szétforgácsolta magát köztünk, az apánk és közötted, Mártival? Szaladt faluról Pestre, főzött, vigyázott Mártira, csak hogy te, a „kedvenc lánya”, dolgozhass és pihenhess is? Akkor nem volt panaszod! Anikó hallgatott – igaz volt, amit a nővére mondott. A különválásából született gyerekkel aztán csak anyu segítségével tudta újraépíteni az életét. Most már évek óta albérletben élt Pest környékén, hol itt, hol ott dolgozott, de elégedett volt a sorsával – esze ágában sem volt visszamenni a faluba. – Honnan is tudnád milyen egyedül gyereket nevelni! – vágott vissza csípősen Irénnek. – Éld csak végig, aztán szólj! Most Irén hallgatott el hosszabban. Neki az élet jól indult, főiskola, munka a megyeszékhelyen, tizennégy éve boldog házasság Ferivel – a férj három évvel idősebb, özvegy, kamasz fiával, Vilmossal. Igaz, saját gyereket nem sikerült, de Feri és Vilmos lettek számára a „fény az ablakban”. És nem akarta ezt elveszíteni. – Akartam anyut magunkhoz venni, – mondta rekedten Irén, – de ő hallani sem akar róla. – Micsoda? A te drága Fered nem bánná, ha anyós is ott lakik a két szobában? Vagy meg se kérdezted, tudva, hogy anyu úgyis nemet mond? – Anikó! Ne most nevess már ezen! Komolyan beszéljünk! – Elegem van… – azzal rácsapta a kagylót. Tényleg ennyi volt. Irén szorongatta a telefont. Legjobb lenne, ha Anikó költözne anyuhoz, ő meg mindenben segítene, akár távmunkát is találna a húgának a faluban. Csakhogy Anikó cseppet sem törekedett arra, hogy Irén élete könnyebb legyen – ahogy kicsi korában, úgy ötvenhez közel sem lehetett már kényszeríteni. Másnap csak ennyi üzenetet kapott: „Beszéltem anyuval, jól van. Ne hisztizz már!” Irén már nem is válaszolt. Legfeljebb havonta egyszer beszél anyu és Anikó, az meg aztán nem panaszkodik – csak örül, hogy a lánya nem felejti el, nem akarja megbántani. Mindig Irén hallgatja a panaszokat hetente többször is, emiatt alszik rosszul. Még Feri, aki amúgy sem sokat foglalkozik a hangulatával, már meg is jegyezte, nem történt-e valami. Irén azonban nem akarta a férjét ezzel terhelni, de magában sem találta a megoldást: gondozónőre nem telik. – Na jó, most már elég legyen! – csapta le a bögrét Feri. – Harmadik hónapja nem vagy önmagad. Mondd, mi van? Irén elpityeredett, de gyorsan összeszedte magát és elmondta a helyzetet. – Miért nem szóltál előbb, hogy Éva néninek rosszabbul van? – nézett a férje. – Nem akartalak terhelni… – motyogta. Most biztos meg fog haragudni… – Értem – mondta Feri, felállt. – Köszi a vacsorát. Megyek aludni. Még a híreket sem nézte. Irén egész éjjel forgolódott, hajnalban elaludt, még felszolgálni sem tudta a reggelit időben. De Feri nyugodtan teázott, valamit olvasott. – Felkeltél? – fordult hozzá, komoly arccal, de csendes hangon. – Igen, Feri! Mindjárt reggelizek! – sietett Irén. – Ülj le, beszélnünk kell. Irén óvatosan leült. – Arra gondoltam, segítenünk kell az anyósodat. Nem illik idős embereket egyedül hagyni. Nekem sajnos az anyám nem élt már, amikor idős volt… Úgyhogy mi mind a hárman odaköltözünk. Még utána is jártam: tudok dolgozni helyben, neked is lesz munkád. Ha Éva néni nem bánja, átköltözünk a faluba. Irén majdnem leesett a székről. – Feri… Te ezt komolyan gondolod? – Teljesen. Vagy elfelejtettem volna, ahogy Éva néni vigyázott Vilinek a vakáció alatt, meg hogy velem is mindig kedves volt? Nekem jó a memóriám. Meg hát amúgy is, mindig vidékre vágytam. Irén tágra nyílt szemekkel nézett a férjére. Ilyet tényleg nem várt a saját Ferijétől. Csak nem álmodik? – És Vilmos? – bukott ki belőle. – Vilmos? Erős, felnőtt ember, van diplomája is, munkája, örülni fog, ha több helye lesz. – Feriii! – Irén sírva borult a nyakába, és most először nem zavarta, ha a férfi az érzelmeket nehezebben viselte. De Feri megsimogatta a vállát: – Ne félj, minden jó lesz. Irén is nagyon remélte…