Erre aztán nem számítottam a férjemtől – Anikó, valamit tennünk kellene… – sóhajtott Irén a telefonba. – Mi történt? – kérdezte aggódva a húga. A nővér hívása már alapból feszélyezte, mert többnyire csak rövid üzeneteket váltanak, most viszont Irén ragaszkodott a telefonos beszélgetéshez. – Anyu már nem tud egyedül élni. Ha gyakrabban beszélnél vele, tudnád, – mondta szemrehányóan Irén. – Jaj, hagyd már! Mondjad, mi van, mit nem tudok? Irén sóhajtott – húga évek óta minden megjegyzésre azonnal hevesen reagált és érzékeltette függetlenségét. – Csak emlékeztetlek, hogy anyu már 73. Folyamatosan ingadozik a vérnyomása, fáradékony. Alig tud főzni, rendet tartani. Vásárolni is alig bír elmenni – szerencse, hogy a szomszéd, Kovácsné néni azért néha átvisz ezt-azt. – Azt akarod mondani, hogy éhezik az anyu? – adta Anikó aggodalom jelét. – Dehogy! Kéthetente viszek neki mindent. De arról van szó, hogy egyedül már nem boldogul. És ha egyszer elesik, megsérül? Az ő korában aztán különösen nehéz gondját viselni. A testvérek hallgattak. Éva néni fiatal kora óta erősebb testalkatú volt, az évek múlásával még nehezebb lett és nem örült, amikor a lányai diétára célozgattak. – Nagyon magányos. Sírás határán van, amikor eljövök. Azt mondja, mindenki magára hagyta… – folytatta Irén. – Kiborító az egész. – Mit akarsz tehát, nem értem? A nővér gondolkodott, hiszen egyre nehezebb volt Anikóval beszélni. – Azt javaslom, költözz hozzá te. – Na, szép! Miért pont neked nem jó, ha odaköltözöl? Tudom! Ott van neked a Feri, az aranyférj, a mostohafiad is „csak” 25 éves, ó, aranyéleted van… – Anikó, miért csinálod ezt? – Mert mindig te akarsz mindenki helyett dönteni! És rám sosem gondolsz! – Anikó kiabált már. Irén is feldühödött: – És amikor anyu szétforgácsolta magát köztünk, az apánk és közötted, Mártival? Szaladt faluról Pestre, főzött, vigyázott Mártira, csak hogy te, a „kedvenc lánya”, dolgozhass és pihenhess is? Akkor nem volt panaszod! Anikó hallgatott – igaz volt, amit a nővére mondott. A különválásából született gyerekkel aztán csak anyu segítségével tudta újraépíteni az életét. Most már évek óta albérletben élt Pest környékén, hol itt, hol ott dolgozott, de elégedett volt a sorsával – esze ágában sem volt visszamenni a faluba. – Honnan is tudnád milyen egyedül gyereket nevelni! – vágott vissza csípősen Irénnek. – Éld csak végig, aztán szólj! Most Irén hallgatott el hosszabban. Neki az élet jól indult, főiskola, munka a megyeszékhelyen, tizennégy éve boldog házasság Ferivel – a férj három évvel idősebb, özvegy, kamasz fiával, Vilmossal. Igaz, saját gyereket nem sikerült, de Feri és Vilmos lettek számára a „fény az ablakban”. És nem akarta ezt elveszíteni. – Akartam anyut magunkhoz venni, – mondta rekedten Irén, – de ő hallani sem akar róla. – Micsoda? A te drága Fered nem bánná, ha anyós is ott lakik a két szobában? Vagy meg se kérdezted, tudva, hogy anyu úgyis nemet mond? – Anikó! Ne most nevess már ezen! Komolyan beszéljünk! – Elegem van… – azzal rácsapta a kagylót. Tényleg ennyi volt. Irén szorongatta a telefont. Legjobb lenne, ha Anikó költözne anyuhoz, ő meg mindenben segítene, akár távmunkát is találna a húgának a faluban. Csakhogy Anikó cseppet sem törekedett arra, hogy Irén élete könnyebb legyen – ahogy kicsi korában, úgy ötvenhez közel sem lehetett már kényszeríteni. Másnap csak ennyi üzenetet kapott: „Beszéltem anyuval, jól van. Ne hisztizz már!” Irén már nem is válaszolt. Legfeljebb havonta egyszer beszél anyu és Anikó, az meg aztán nem panaszkodik – csak örül, hogy a lánya nem felejti el, nem akarja megbántani. Mindig Irén hallgatja a panaszokat hetente többször is, emiatt alszik rosszul. Még Feri, aki amúgy sem sokat foglalkozik a hangulatával, már meg is jegyezte, nem történt-e valami. Irén azonban nem akarta a férjét ezzel terhelni, de magában sem találta a megoldást: gondozónőre nem telik. – Na jó, most már elég legyen! – csapta le a bögrét Feri. – Harmadik hónapja nem vagy önmagad. Mondd, mi van? Irén elpityeredett, de gyorsan összeszedte magát és elmondta a helyzetet. – Miért nem szóltál előbb, hogy Éva néninek rosszabbul van? – nézett a férje. – Nem akartalak terhelni… – motyogta. Most biztos meg fog haragudni… – Értem – mondta Feri, felállt. – Köszi a vacsorát. Megyek aludni. Még a híreket sem nézte. Irén egész éjjel forgolódott, hajnalban elaludt, még felszolgálni sem tudta a reggelit időben. De Feri nyugodtan teázott, valamit olvasott. – Felkeltél? – fordult hozzá, komoly arccal, de csendes hangon. – Igen, Feri! Mindjárt reggelizek! – sietett Irén. – Ülj le, beszélnünk kell. Irén óvatosan leült. – Arra gondoltam, segítenünk kell az anyósodat. Nem illik idős embereket egyedül hagyni. Nekem sajnos az anyám nem élt már, amikor idős volt… Úgyhogy mi mind a hárman odaköltözünk. Még utána is jártam: tudok dolgozni helyben, neked is lesz munkád. Ha Éva néni nem bánja, átköltözünk a faluba. Irén majdnem leesett a székről. – Feri… Te ezt komolyan gondolod? – Teljesen. Vagy elfelejtettem volna, ahogy Éva néni vigyázott Vilinek a vakáció alatt, meg hogy velem is mindig kedves volt? Nekem jó a memóriám. Meg hát amúgy is, mindig vidékre vágytam. Irén tágra nyílt szemekkel nézett a férjére. Ilyet tényleg nem várt a saját Ferijétől. Csak nem álmodik? – És Vilmos? – bukott ki belőle. – Vilmos? Erős, felnőtt ember, van diplomája is, munkája, örülni fog, ha több helye lesz. – Feriii! – Irén sírva borult a nyakába, és most először nem zavarta, ha a férfi az érzelmeket nehezebben viselte. De Feri megsimogatta a vállát: – Ne félj, minden jó lesz. Irén is nagyon remélte…

Lilikém, ez így nem mehet tovább… sóhajtotta Eszter a telefonba.

Mi történt? kérdezte kissé aggodalmasan a húga, Emese.

A nővére hívása már önmagában nyomasztotta. Általában csak pár mondatos üzeneteket váltottak a Viberen, de most Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy beszéljenek.

Anyánk már nem bír tovább egyedül élni. Ha többet törődnél vele, tudnád ezt vágta oda Eszter némi szemrehányással.

Jaj, ne kezdd! Mondjad már, mi újság van? csattant fel Emese.

Eszter mélyet sóhajtott. A húgával épphogy évről évre nehezebben lehetett beszélgetni. Minden kritikát támadásnak vett, erőfitogtatásnak.

Anya már hetvenhárom éves, folyamatosan ingadozik a vérnyomása, állandóan gyenge. Alig tud főzni magának, a házat nagy nehezen tartja valamiféle rendben sorolta türelmesen Eszter. És azt nem is mondom, hogy időnként már kenyeret sem tud venni a boltban. Szerencsére Marika néni, a szomszéd, áthoz neki ezt-azt.

Akkor most azt mondod, hogy anya éhezik? hegyezte ki Emese.

Nem, nincs szó ilyesmiről! Kéthetente viszek neki mindent, ami kell. De lassan már segítség nélkül nem fog menni. Mi lesz, ha elesik, csontját töri? Ennyi kilóval aztán ápolni nem egyszerű!

Pár pillanatig csend ereszkedett a hívásba.

Margit néni mindig is gömbölyded asszony volt, és ahogy múltak az évek, csak gyarapodott rajta a súly.

Az étel örömeitől nemigen lehetett eltiltani megsértődött, ha a lányai diétát emlegettek előtte.

Meg hát nagyon elmagányosodott, majd elsírja magát, mikor eljövök tőle. Folyton panaszkodik, hogy magára maradt… Eszter hangja mintha eltörne. Ezt már nem lehet így bírni.

És akkor mit akarsz? kérdezte ingerülten Emese.

Eszter nehezen szánta rá magát, hogy kimondja évről évre nehezebb volt a húgájához szólni.

Hozzád költözhetne.

Na persze! Miért nem te viszed magadhoz anyát? Hadd találgassak: ott van neked Feri, az aranyférj, meg a kicsi mostohafiad, Laci huszonöt éves csupán, igaz? Hát persze!

Minek ez a hangnem? fújt vissza Eszter.

Csak épp mindig mások helyett döntöttél, mindig rád kellett vigyázni! És engem sosem sajnáltál! Emese emelte a hangját.

Eszter is elveszítette a türelmét:

És anyánk? Ő is ott volt, amikor apánk beteg volt, és közben futkosott hozzátok is, segített mindenben. Segített neked, hogy dolgozhass, pihenhess. Az nem zavart?! Akkor jó volt mindene!

Egy pillanatra Emese lefagyott. A nővére igazat mondott amikor vége lett a házasságának Misi apjával, az anyósa drága, jószívű asszony, hogy vinné el minden gond mégis megengedte, hogy maradjanak az egyszobás lakásban a lánnyal a nagykorúságig.

Emeséék számára hatalmas segítség volt Margit néni támogatása azokban az években de meddig kell ezt hallgatni, hogy ezt az orra alá dörgölik?

Aztán amikor Misi már vidéki főiskolán tanult, volt egy barátja is, Emese pedig úgy döntött, ideje váltani, új városba költözött, Budapestre ment dolgozni. Már jó ideje albérletben élt, hol itt, hol ott dolgozott negyven felett nem egyszerű már elhelyezkedni.

De neki így is megfelelt az élet vissza a faluba nem akart menni, az biztos.

Bezzeg te sosem tudod, milyen egyedül gyereket nevelni! vágott vissza dühösen Emese. Ha annyit szenvedtél volna, mint én, tudnád!

Most Eszter hallgatott el. Neki viszonylag simán indult az élete: főiskola után a városban maradt, könyvelő lett, álmodott a jó férjről… csak mindig balul ütött ki, volt aki csak ivott, volt, aki a mamáján kívül mást nem szeretett, meg volt, aki csak kihasználta.

Aztán harminckilenc évesen találkozott Ferivel három évvel idősebb nála, özvegy, egy tízéves fiúval.

Feri villanyszerelő volt az önkormányzatnál, de mindent meg tudott javítani, folyton kisegítette a szomszédokat. Nem ivott, keveset beszélt, és pofátlanul rendmániás volt.

De Eszter beleszeretett, és a tizennégy év házasságuk alatt mindent megtett, hogy boldog család legyenek.

Lacit is megszerette, egy idő után mindent rájuk tett fel. Saját gyereke nem lehetett, ezért mindenükké vált Feri és Laci.

Ezt a családot pedig nem akarta elveszíteni.

Anya nem akar hozzánk költözni mondta Eszter elcsukló hangon. Meg se akarja hallani.

Na persze! Feri biztos örülne is, ha anyósát odavinnéd abba a kétszobás panelba! förmedt rá Emese. Vagy meg se kérdezted, hátha úgyis nemet mond az anyánk?

Most hagyd ezt, tessék komolyan beszélni! csattant Eszter.

Elegem van, morogta Emese, és letette.

Valóban elegük volt egymásból.

Eszter markolta a telefont, és meredt maga elé. Legjobb lenne, ha Emese magához venné anyát, ő meg segítene, vinne ételt és pénzt, még munkát is találna az interneten.

A faluban meglepő módon! jó az internet.

De Emese még véletlenül sem akarta neki könnyebbé tenni az életét. Pont, mint gyerekkorban: elkényeztetett, önfejű.

Nem lehet már parancsolni, kérni sem.

Beszéltem anyával. Azt mondta, jól van, nincs szüksége segítségre. Hagyd abba, ne csinálj ebből cirkuszt! jött másnap az üzenet Emesétől.

Eszter már nem is válaszolt.

Mit magyarázkodjon? Emese havonta egyszer talán felhívja Margit nénit, vagy ír neki tíz sort. Anya nem is panaszkodik neki: örül, hogy Emeséről nem feledkezett meg, nem akarja elszomorítani. Emese meg képes lenne megsértődni, és akkor ennyi…

Eszter csak hallgatja anyát, minden héten, sírdogál vele, aztán egész éjjel nem alszik.

Már Feri is rákérdezett ő, aki sose törődik ilyenekkel , hogy történt-e valami.

De Eszter nem akart a férjének panaszkodni, nem akarta őt terhelni ezekkel a gondokkal. Csak hát… mit csináljon?

Idősgondozót fogadni? Az egy vagyon ennyi forintot sehonnan sem tudna összeszedni.

Na, ebből elég volt! csattant Feri, letette a teás poharat. Harmadik hónapja nem vagy önmagad. Na, ki vele, mi baj?

Eszter sírva fakadt, de gyorsan próbált összeszedni magát (hiszen a férje nem szereti a könnyeket), és elmondta a lényeget.

Miért nem mondtad, hogy Margit néninek rosszul van? Feri szigorúan nézett rá.

Nem akartalak nyomasztani… mormolta Eszter, és lesütötte a szemét.

Talán hiba volt. Ez nem az ő gondja, minek hozza rá a bajt?

Világos Feri felállt az asztal mellől. A vacsora jó volt. Megyek aludni.

A híreket se nézte meg, mint szokott. Mi lesz most?

Eszter egész éjjel forgolódott, hajnalban elaludt, elfelejtette a vekker hangját.

Szombat volt, nem kellett menni dolgozni, de Feri reggelijét mindig időben készítette. Most ebben is hibázott.

De a férje nyugodtan ült a konyhában, olvasott valamit a telefonján.

Felkeltél? fordult hozzá komolyan, de nyugodt hangon.

Igen, Feri! Mindjárt készítek valami reggelit! kapkodott Eszter.

Ülj le, beszélni akarok.

Óvatosan leült a konyhai székre, remegve.

Arra gondoltam, segíteni kellene anyádon. Ez nem helyénvaló, hogy így hagyjuk az öregeket magukra. Az én anyámnak már nem adatott hosszú élet… Úgyhogy kiköltözünk a faluba. Már utánanéztem: el tudnék helyezkedni egy helyi gazdánál, te is találsz majd valami munkát.

Majdnem leborult a székről.

Feri… Tényleg így gondolod?

Persze, hogy így. Vagy azt hiszed, elfelejtem, mennyit segített Margit néni Lacira vigyázni a nyáron, és nekem milyen sokat segített? Nem, Eszter, jó a memóriám. Ráadásul én már régóta vidékre vágyom.

Ha a mama nem bánja, persze.

Eszter döbbent arccal bámulta a férjét. Ilyet sose várt volna Feritől. Tényleg megtörténik ez?

És Laci? kérdezte remegve.

Laci? nevetett Feri. Felnőtt, diplomás ember, saját jövedelme van. Boldog lesz, ha övé lehet a lakás.

Feri! Eszter a férjéhez rohant, átölelte, zokogott elfeledkezve arról, hogy Feri sosem szereti a túlzott érzelmeket.

De most nem tolta el óvatosan megsimogatta a vállát:

Na, nincs semmi baj. Minden rendben lesz.

Eszter pedig hinni akarta, hogy tényleg így lesz…

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

fifteen − fifteen =

Erre aztán nem számítottam a férjemtől – Anikó, valamit tennünk kellene… – sóhajtott Irén a telefonba. – Mi történt? – kérdezte aggódva a húga. A nővér hívása már alapból feszélyezte, mert többnyire csak rövid üzeneteket váltanak, most viszont Irén ragaszkodott a telefonos beszélgetéshez. – Anyu már nem tud egyedül élni. Ha gyakrabban beszélnél vele, tudnád, – mondta szemrehányóan Irén. – Jaj, hagyd már! Mondjad, mi van, mit nem tudok? Irén sóhajtott – húga évek óta minden megjegyzésre azonnal hevesen reagált és érzékeltette függetlenségét. – Csak emlékeztetlek, hogy anyu már 73. Folyamatosan ingadozik a vérnyomása, fáradékony. Alig tud főzni, rendet tartani. Vásárolni is alig bír elmenni – szerencse, hogy a szomszéd, Kovácsné néni azért néha átvisz ezt-azt. – Azt akarod mondani, hogy éhezik az anyu? – adta Anikó aggodalom jelét. – Dehogy! Kéthetente viszek neki mindent. De arról van szó, hogy egyedül már nem boldogul. És ha egyszer elesik, megsérül? Az ő korában aztán különösen nehéz gondját viselni. A testvérek hallgattak. Éva néni fiatal kora óta erősebb testalkatú volt, az évek múlásával még nehezebb lett és nem örült, amikor a lányai diétára célozgattak. – Nagyon magányos. Sírás határán van, amikor eljövök. Azt mondja, mindenki magára hagyta… – folytatta Irén. – Kiborító az egész. – Mit akarsz tehát, nem értem? A nővér gondolkodott, hiszen egyre nehezebb volt Anikóval beszélni. – Azt javaslom, költözz hozzá te. – Na, szép! Miért pont neked nem jó, ha odaköltözöl? Tudom! Ott van neked a Feri, az aranyférj, a mostohafiad is „csak” 25 éves, ó, aranyéleted van… – Anikó, miért csinálod ezt? – Mert mindig te akarsz mindenki helyett dönteni! És rám sosem gondolsz! – Anikó kiabált már. Irén is feldühödött: – És amikor anyu szétforgácsolta magát köztünk, az apánk és közötted, Mártival? Szaladt faluról Pestre, főzött, vigyázott Mártira, csak hogy te, a „kedvenc lánya”, dolgozhass és pihenhess is? Akkor nem volt panaszod! Anikó hallgatott – igaz volt, amit a nővére mondott. A különválásából született gyerekkel aztán csak anyu segítségével tudta újraépíteni az életét. Most már évek óta albérletben élt Pest környékén, hol itt, hol ott dolgozott, de elégedett volt a sorsával – esze ágában sem volt visszamenni a faluba. – Honnan is tudnád milyen egyedül gyereket nevelni! – vágott vissza csípősen Irénnek. – Éld csak végig, aztán szólj! Most Irén hallgatott el hosszabban. Neki az élet jól indult, főiskola, munka a megyeszékhelyen, tizennégy éve boldog házasság Ferivel – a férj három évvel idősebb, özvegy, kamasz fiával, Vilmossal. Igaz, saját gyereket nem sikerült, de Feri és Vilmos lettek számára a „fény az ablakban”. És nem akarta ezt elveszíteni. – Akartam anyut magunkhoz venni, – mondta rekedten Irén, – de ő hallani sem akar róla. – Micsoda? A te drága Fered nem bánná, ha anyós is ott lakik a két szobában? Vagy meg se kérdezted, tudva, hogy anyu úgyis nemet mond? – Anikó! Ne most nevess már ezen! Komolyan beszéljünk! – Elegem van… – azzal rácsapta a kagylót. Tényleg ennyi volt. Irén szorongatta a telefont. Legjobb lenne, ha Anikó költözne anyuhoz, ő meg mindenben segítene, akár távmunkát is találna a húgának a faluban. Csakhogy Anikó cseppet sem törekedett arra, hogy Irén élete könnyebb legyen – ahogy kicsi korában, úgy ötvenhez közel sem lehetett már kényszeríteni. Másnap csak ennyi üzenetet kapott: „Beszéltem anyuval, jól van. Ne hisztizz már!” Irén már nem is válaszolt. Legfeljebb havonta egyszer beszél anyu és Anikó, az meg aztán nem panaszkodik – csak örül, hogy a lánya nem felejti el, nem akarja megbántani. Mindig Irén hallgatja a panaszokat hetente többször is, emiatt alszik rosszul. Még Feri, aki amúgy sem sokat foglalkozik a hangulatával, már meg is jegyezte, nem történt-e valami. Irén azonban nem akarta a férjét ezzel terhelni, de magában sem találta a megoldást: gondozónőre nem telik. – Na jó, most már elég legyen! – csapta le a bögrét Feri. – Harmadik hónapja nem vagy önmagad. Mondd, mi van? Irén elpityeredett, de gyorsan összeszedte magát és elmondta a helyzetet. – Miért nem szóltál előbb, hogy Éva néninek rosszabbul van? – nézett a férje. – Nem akartalak terhelni… – motyogta. Most biztos meg fog haragudni… – Értem – mondta Feri, felállt. – Köszi a vacsorát. Megyek aludni. Még a híreket sem nézte. Irén egész éjjel forgolódott, hajnalban elaludt, még felszolgálni sem tudta a reggelit időben. De Feri nyugodtan teázott, valamit olvasott. – Felkeltél? – fordult hozzá, komoly arccal, de csendes hangon. – Igen, Feri! Mindjárt reggelizek! – sietett Irén. – Ülj le, beszélnünk kell. Irén óvatosan leült. – Arra gondoltam, segítenünk kell az anyósodat. Nem illik idős embereket egyedül hagyni. Nekem sajnos az anyám nem élt már, amikor idős volt… Úgyhogy mi mind a hárman odaköltözünk. Még utána is jártam: tudok dolgozni helyben, neked is lesz munkád. Ha Éva néni nem bánja, átköltözünk a faluba. Irén majdnem leesett a székről. – Feri… Te ezt komolyan gondolod? – Teljesen. Vagy elfelejtettem volna, ahogy Éva néni vigyázott Vilinek a vakáció alatt, meg hogy velem is mindig kedves volt? Nekem jó a memóriám. Meg hát amúgy is, mindig vidékre vágytam. Irén tágra nyílt szemekkel nézett a férjére. Ilyet tényleg nem várt a saját Ferijétől. Csak nem álmodik? – És Vilmos? – bukott ki belőle. – Vilmos? Erős, felnőtt ember, van diplomája is, munkája, örülni fog, ha több helye lesz. – Feriii! – Irén sírva borult a nyakába, és most először nem zavarta, ha a férfi az érzelmeket nehezebben viselte. De Feri megsimogatta a vállát: – Ne félj, minden jó lesz. Irén is nagyon remélte…
Pisica mea dormea cu soția mea. Se lipea cu spatele de ea și mă împingea cu toate cele patru lăbuțe, iar dimineața mă privea obraznic și batjocoritor. Eu mă supăram, dar nu aveam ce-i face. Era favoritul casei, drăgălița și soarele ei. Soția râdea, eu însă nu vedeam deloc hazul. Pentru „drăgălița” asta se prăjea pește special, i se scoteau oasele, iar pielea crocantă și gustoasă era așezată cu grijă lângă bucățile suculente, aburinde, în farfuriuța lui. Pisica mă privea cu un zâmbet șmecheresc, de parcă voia să-mi spună: „Tu ești fraierul, eu sunt adevăratul stăpân și răsfățat aici.” Mie îmi reveneau resturile, bucățile care nu-i plăceau lui. Pe scurt, își bătea joc de mine cum știa el mai bine, așa că mă răzbunam: îl împingeam ușor de la farfurie sau îl dădeam jos de pe canapea. Era război. Uneori găseam „surprize” în papuci sau pantofi – mine cu acțiune întârziată. Soția râdea și-mi spunea: „Na, să nu-l superi”. Și-și mângâia soarele ei. Pisica mă privea cu superioritate. Eu oftam. Ce să fac? Soția mea era una singură și nu aveam ce comenta. Așa că trebuia să rabd. Dar într-o dimineață… În ziua aceea, pregătindu-mă de muncă, am auzit din hol un țipăt disperat al soției. Am fugit și am găsit scena: șase kilograme de blană zburlită, gheare și o stare înfiorătoare, sărind la soție ca taurul la pânză roșie. Văzându-mă, bestia a sărit pe pieptul meu, m-a împins, iar eu am căzut lat pe podea. M-am ridicat, am prins un scaun și l-am folosit ca scut, apucând-o pe soție de mână și fugind în dormitor. Pisica, sărind, s-a lovit de piciorul scaunului și a țipat groaznic. Dar asta nu l-a oprit – continua să ne atace, până ce ușa dormitorului s-a închis între noi. Stăteam și ascultam cum șuiera dincolo. Apoi ne-am uns zgârieturile cu spirt și iod. Din dormitor, soția a sunat la serviciu spunând că pisica a luat-o razna, ne-a zgâriat rău și că trebuie să meargă la spital, nu la birou. După ea, am sunat și eu spunând exact același lucru. Și atunci… Pământul s-a cutremurat, casa s-a clătinat. Geamurile din bucătărie au pocnit și s-au spart, iar cel din baie s-a fisurat. Am scăpat telefonul. S-a lăsat o liniște asurzitoare. Am uitat total de pisică, am ieșit în fugă din dormitor spre bucătărie și am privit pe geam. În fața blocului se căsca o groapă uriașă, printre bucăți de mașini împrăștiate. Era duba mică a vecinului, cu instalație pe gaz, cu butelii la bord – explodase! Pe parcare mașini răsturnate, ca niște țestoase pe spate, iar în depărtare se auzeau sirenele salvării și poliției. Șocați, ne-am întors spre pisică. Stătea într-un colț, cu lăbuța dreaptă din față îndoită strâns la piept, plângea în șoaptă. Soția a sărit la el, l-a luat în brațe. Eu am smuls cheile și am fugit spre mașină, sărind coclaurile, ocolind liftul, coborând toate cele șapte etaje în salturi. Iertați-ne, oameni loviți de explozie, dar și noi aveam rănitul nostru! Norocul nostru, mașina era în spatele blocului. Am zburat cu toții la veterinarul cunoscut. Pe drum, sufletul mi-l sfâșiau pisicile, pe fundalul melodiei lui Eugen Doga din „Doi la cafea” ce răsuna din radio. După o oră, ieșind de la veterinar, soția își purta comoara în brațe, iar el – el arăta cu mândrie tuturor pata la lăbuță. Aflând ce s-a întâmplat, toți din sala de așteptare au venit să-l mângâie. Acasă, soția i-a gătit peștele preferat, scoțându-i oasele și așezându-i crocanta pieliță deasupra. Mie mi-au rămas resturile. Pisica, șchiopătând pe trei lăbuțe, s-a apropiat de farfuria lui, m-a privit chinuit, încercând să arate dispreț, dar a ieșit o grimasă de durere. Eu eram ocupat, grăbit. Când am terminat, am pus în farfuria lui și partea mea de pește, fără oase. Pisica m-a privit uluit, a ridicat lăbuța și a mieunat întrebător. L-am luat în brațe și, apropiindu-mi-l de față, i-am spus: „Poate oi fi eu un neisprăvit, dar cu o asemenea soție și o astfel de pisică, sunt cel mai fericit neisprăvit din lume.” L-am pupat pe botic. Pisica a tors încetișor și m-a lovit cu capul de obraz. L-am pus jos, s-a strâmbat de durere și s-a apucat să mănânce peștele, iar eu și soția, îmbrățișați, îl priveam zâmbind. De atunci, pisica doarme doar cu mine. Mă privește în ochi, iar eu nu-i cer Domnului decât să-mi dea ani mulți să-i mai văd, pe el și pe nevastă-mea, lângă mine. Altceva nu mai vreau. Pe cuvânt! Pentru că asta e adevărata fericire.