Most már elmúlt több mint húsz esztendő, de még mindig tisztán emlékszem arra a nyárvégi délutánra, amikor életem második felesége, Anna, elém ült a konyhaasztalhoz, a kávé lassan hűlt előttünk, és a tyúkok kapirgálását lehetett hallani az udvarról, ahogy akkoriban mindennap. Az volt az a nap, amikor kimondta, hogy válni akar. Azt mondta: Úgy érzem, valami hiányzik. Újra szeretném érezni, hogy élek. Ezek a szavai máig itt csengenek bennem.
Idősebb fejjel, ötvenöt évesen hallottam ezt tőle. Nevemet Gábor Balázsnak hívják, s Annával tizenöt éve voltunk házasok. Nekem sosem születhettek gyermekeim, de ő két lányával jött hozzám az első házasságából: Réka és Eszter voltak a neveik. Úgy neveltem fel őket, mintha a sajátjaim lettek volna, soha sem tettem köztük különbséget. Otthont adtam nekik, taníttattam őket, gondoskodtam mindennapi meleg ételről és jó szóval is elláttam őket, amíg felnőttek és felköltöztek Budapestre.
Mi Annával vidéken maradtunk egy nem túl nagy, de otthonos házban, hatalmas kerttel, pár tyúkkal, kutyákkal, s a megszokott, szelíd hétköznapokkal. Mindig azt hittem, ebből áll a boldogság: csend, rend, biztonság. Reggeli közösen, munka a földeken vagy a ház körül, vacsora a tévé előtt, korai lefekvés. Hétvégente néha bemeneteltünk Egerbe, vásárolni vagy barátokat látogatni. Sohasem csaltam meg, sosem bántottam, mindig próbáltam felelősségteljes férj és gazda lenni. Reggelente hajnalban keltem, dolgoztam, gondoskodtam. Úgy gondoltam, a hűségben és tisztes kötelességben rejlik a szeretet.
Néhány hónappal az elválásunk előtt Anna egyre nyugtalanabb lett. Fojtogatónak érezte a vidéki életet, panaszkodott, hogy nincs mozgás, nincs társaság, zaj, másfajta ritmus, mint amit a város adhat. Én makacsul hajtogattam, hogy itt mindent megkaptunk: saját, tehermentes ház, tiszta levegő, nyugodt élet. Persze többször összeszólalkoztunk emiatt. Ő menni akart, én maradni. Ő több életet akart, én pedig hittem, hogy ami van, az elég.
Aztán egy este Anna csak csendesen rám nézett, s így szólt:
Nincs értelme többé veszekedni. El akarok menni. Valami mást szeretnék átélni, mielőtt végleg megöregszem.
Megkérdeztem, van-e valaki más az életében. Megszentségtelenítve tiltakozott: nincs más férfi, nem valakihez megy hanem önmagához, az újrakezdés reményéhez Budapesten.
Azon az éjjelen utoljára feküdtünk egymás mellett, de már csak a testünk volt ott, bennünk minden megváltozott. Másnap reggel összekészítette a ruháit, néhány fotót a régi időkből, és csendben elbúcsúzott. Nem volt se kiabálás, se dráma. Csak szó nélkül néztem utána, ahogy a kisközségi buszajtó becsukódott mögötte, s a jármű eltűnt a fák között. A torkomban gombóc, a kezem remegett.
Azóta az otthonunk, amely mindig biztonságot adott, túlságosan nagynak és üresnek tűnik számomra. Maradtam a faluban, ahogy mindig is szerettem volna de Anna nélkül. Még most is hajnalban kelek, csak már egyedül főzöm a kávét, s olykor hangosan beszélek a kutyákhoz, hogy ne érezzem magam annyira magányosnak. Néha elgondolkodom: elrontottam-e mindent azzal, hogy nem hallgattam rá eléggé, nem akartam engedni, vagy túl egyszerűen képzeltem a szeretetet?
Vajon ezért bűnhődöm most, mert csak egy jó ember voltam? Azóta is keresem rá a választ, csendben, magamban, ezen az elnémult udvaron, ahol csak a kutyák neszeznek és már nem kapirgálnak a tyúkok Annáért.
