Nem vagy te az én férjem, László…
Az idős asszony ott ült férje ágya mellett, és nedves kendővel törölgette izzadt homlokát.
László, mindig akartam neked bevallani, de nem volt merszem. Becsaptalak, László, nem te vagy az én igazi férjem!
Az öregember lassan kinyitotta szemét, és meglepetten pillantott rá.
Csak ne szakíts félbe, mert hátha elmegyek az örök nyugalomra, és nem tudom kimondani. Emlékszel, mikor a háború után véletlenül betévedtél a mi falunkba? Először szóhoz sem jutottam, majd hirtelen a nyakadba ugrottam. Olyan nagyon hasonlítottál a férjemre! Aztán jött a gyászhír, hogy elveszett a fronton, de te ott álltál épen és egészben, és azt hittem, tévedtek a papírokkal, visszatért hozzám a párom. Rád vetettem magam, majd rájöttem, hogy összetévesztettelek. Teljesen elpirultam, aztán csak mentegetőztem. Mégis beengedtelek a pajtába éjszakára.
Másnap reggel eldöntötted, megjavítod a pajta ajtaját, de rád esett a gerenda. Azt hittem, eltemethetlek, de láttam, még lélegzel élni fogsz. Hívtam az orvost, azt mondta, szívós ember vagy, csak egy kis amnézia, a többi rendben. Ekkor döntöttem el, hogy azt mondom: te vagy az én férjem. Te jóképű, erős férfi vagy, és egyedül két gyerekkel nem tudtam volna boldogulni a háború után. Kimondtam, te meg elhitted. Később gyötört a lelkiismeret, de megszoktuk egymást, megszerettük a közös életet, nem akartam változtatni. Csak most vallom be, hogy mindent magam döntöttem el helyetted. Talán másképp alakult volna az életed
László csendben nézte a feleségét, majd váratlanul hangosan nevetni kezdett.
Bolond vagy, öregem! Minek nekem más élet? Én egész életemben csak téged szerettem. Igaz, véletlenül tévedtem be a faludba, de amikor megláttalak, rögtön beléd szerettem, mégsem tudtam, hogyan közelítsem meg. Gondoltam, segítek a ház körül, hátha megtetszem, de akkor jött az a gerenda lefejeltem, minden elsötétült. Amikor magamhoz tértem, ott volt az orvos, és te sürögsz-forogsz körülöttem. Megkértem az orvost, hogy hazudjon egy kicsit az amnéziáról, hogy maradhassak a házadban. És akkor megleptél, amikor férjednek hittél, én pedig örültem, hogy semmit sem kell kitalálnom.
Te ravasz, mosolygott az idős asszony. Miért nem szóltál előbb? Legalább együtt nevettünk volna.
Akartam, de mindig közbejött valami. Előbb a nagyokat neveltük fel, aztán még három gyereket közösen vállaltunk, mosolygott bajuszát simítva a férje. Egész életünkben cipeltük a titkainkat, amelyek végül nem is voltak igazi titkok.
Most legalább tisztázódott minden, különben a mennyei angyalok jól mulattak volna a történeteinken, mondta az asszony. Csak ne hagyj itt, László, nem tudnék nélküled élni.
No, ne szerencsétlenkedj már! Minden rendben lesz, nyugtatta a férje. Elég volt már a virrasztásból, menj lefeküdni. Reggel okosabb az ember.
Lefeküdtek, de az asszony nyugtalanul aludt. Látszott, hogy rossz gondolatok kavargtak ősz fejében, nem hagyták pihenni. Hajnalban ébredt, a férje ágya üres. Összeszorult a szíve. Kinézett az udvarra, László ott ült a tornácon, dohányzott. Megkönnyebbült. Ezúttal elkerült a vész, együtt élnek még, együtt vénülnek.
Az élet néha különös utakat kínál, és néha a szeretet ott születik, ahol legkevésbé számítunk rá. A titkok is csak addig titkok, amíg meg nem osztjuk őket hiszen a közös múlt, a közös nevetés, és az egymásért való aggódás teszi értékessé az életünk.
