Miért jöttél vissza? Anyám tartotta az ajtót, alig nyitotta ki. Hogy nézzek most szembe az emberekkel itt, a faluban? Többé nem vagy a lányom. Alig múltak el a pletykák, apáddal fél évig még a boltig sem mertünk elmenni. Minek jöttél haza, mi?
Ki az, Ilona?
A nagyobbik lányod jött haza.
Tekla?
Apám kitárta a masszív, fából készült bejárati ajtót, a zsanérok megcsörrentek a hirtelen mozdulattól.
Felülről végigmért engem, a lányát, és éreztem, ahogyan összeszorul a gyomrom.
Menj, ahova akarsz, én nem akarok látni téged. Hát ne! És még pocakod is van.
Csendben tűrtem, megszeppenve néztem fel rá a dús sötét frufrum mögül, még reménykedtem. Bár hová máshová mehettem volna? Állapotosan kirúgtak a munkahelyemről. A pici albérleti szobáért, ahol eddig laktam, fizetni már nem tudtam. Ha nincs pénz nincs otthon. Senki nem akarta megérteni a helyzetemet. Megijedtem.
Leráztam magamról ezeket a gondolatokat, leléptem a tornácról, hasamat védőn tartottam.
Nem hatod meg őket fordult el anyám.
Apám becsukta a ház ajtaját.
Egy pillanatig csak álltam ott, a hidegben és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Egyik problémával kevesebb gondoltam, miközben a pocakomban a kislányom mocorgott, ahogy átélte a feszültségem. Hát így jöttem haza, a családhoz
A hó ropogott a csizmám alatt, mintha velem együtt együtt érzett volna. Magam mögött becsuktam a kertkaput, egy pillanatra visszanéztem a világos konyhaablakra, bár a függönyök össze voltak húzva.
A falu kisboltjában jó meleg volt. Benyitottam, körbenéztem: semmi nem változott. Jobbra a pult, mögötte Emília néni, a boltos, bal oldalon két üveg vitrin, mellette kék színű, lakattal lezárt szekrény.
Egy kenyeret kérek szépen számoltam ki a forintokat.
Ó, előkerült!
Nem néztem rá, csak megismételtem halkan:
Kenyeret kérek.
Hát vigyed. Noha, emberileg talán nem kéne adnom, de nekem az a dolgom, hogy kiszolgáljak
Emília néni a kezembe adta a kenyeret, valamit mondani akart, de kitárult az ajtó, fiatal pár lépett be.
Sietve, a nagy friss cipót zsebeltem volna el, de sehogy se fért a táskámba. Friss volt, buzdított, hogy rögtön egyek belőle.
Emília néni máris a pár felé fordult és pletykálni kezdett rólam, de én már kiszöktem az utcára, ott legalább nem kellett hallgatnom.
Leesett az első hó. A szél elállt. Letörtem egy darabot a kenyérből, behunytam a szemem. Legalább egy gonddal kevesebb
A kisbolt mellett a házfalnak dőltem, szemem behunyva, apránként csipegettem a friss buciból. Az otthon, a múlt, a boldogság emléke keveredett a kenyér illatával
Tekla? hangzott fel egy hang közvetlen közelemben.
Felpillantottam, megdöbbentem.
Jó napot motyogtam, amikor felismertem az idős asszonyt, Gergely nagymamáját.
Mit bujkálsz itt?
Az idős asszony bundában, kendőben állt meg, tekintete a hasamra siklott.
Nincs hova menjek, a szülők kidobtak.
És ott biccentett egy távolabbi ház felé ott sem maradtál?
Vonogattam a vállam. Nem tudtam szavakba önteni.
Gyere velem mondta, nem kérdezett többet.
Kicsit késlekedve, nagyot sóhajtva követtem. Kimerült voltam, csak aludni akartam.
A falu végén lévő apró házat felismertem. Oda csak ritkán futottunk el Gergellyel, a gyerekkori titkos helyünkhöz. Egyszer Gergely be is szólt a kapun:
Nagyi, reggel jövök.
Jó napot köszöntem illedelmesen.
Gergely nagymamája nem látta túl gyakran Teklát, de amilyen a falu: mindent megjegyeznek, pláne azt, ami velünk történt. Most úgy vágytam vissza a múlthoz, elfelejteni minden szégyent, újra érezni Gergely csókját Vissza abba a gondtalan fiatalságba.
Nem tudtam, annak idején miért figyelt fel rám osztálytársam, Balázs, a kilencedikben. Átlagos voltam, nem szép, csendes is, nem éltanuló.
De udvarolt, és elfogadtam. Jólesett, hogy valakinek fontos vagyok. Balázs vitte a táskámat, elkísért a kapuig. Barátságként indult, de idővel szerelemmé változott legalábbis azt hittük mindketten. Esküvőről is szó esett.
A szülők mosolyogtak, de elfogadták.
Ha jön haza Balázs a sereg után, majd beszélünk.
Már készülődtek is, titokban.
Gergellyel egy teljesen szokványos véletlen miatt találkoztam. És a meglepetés olyan volt, mint derült égből a villám.
Májusban fullasztó meleg. A városból jöttem, felvételit intéztem, Balázs a szüleinek segített, ezért nem kísért el. A buszmegállótól két kilométert kellett gyalogolni a faluig.
Kiszálltam, lassan indultam el. Az autóbuszban meleg volt, zsúfolt, fárasztó.
Hirtelen mennydörgés szakította meg a csendet, ösztönösen a fejemet védtem.
Visszanéztem. A sötét felhő gyorsan közeledett, a mezőt kettéosztotta eső előtt és eső után-ra.
Az esőfallal nem tudtam versenyezni, a mező közepén. Gyorsan előkotortam egy reklámszatyrot, betettem a szandált, és a zacskót a fejem fölé emeltem.
Ekkor állt meg mellettem egy régi, kicsi autó. Egy fiatal hajolt ki, hívott befelé.
Dudáltam neked, de nem figyeltél próbálta túlharsogni a záport. Csúnyán ömlik, megijedtél?
Megfeszültem, kicsit féltem.
A fiú ledobta a pólóját, elővett egy pulóvert a hátsó ülésről.
Vedd csak fel, ne félj! Én is itt, az Ipoly menti faluban lakom. Nem emlékszel? Kovács Gergely vagyok.
Együtt nevettünk.
Most már melegedsz. Van még egy kabátom is, csak koszos
A buszról jöttél?
Aha.
Én is csak alkatrészekért voltam a városban. Mit remegsz?
Kicsit oldalra fordultam.
Hogy hívnak?
Tekla.
Tekla Szép név.
Miért nem indulunk?
Most szakadt le az eső a falu felé, várjuk meg, amíg csendesedik.
Igaza volt, belementem. Aztán beszélgetni kezdtünk. Kiderült, Gergely az apjával a tehenészetben dolgozik, anyja meghalt, amikor hetedikes volt. Azóta csak ketten vannak. Nem ment tovább tanulni, úgy érezte, van munkája, az elég.
Néhány perccel később a házunknál kitett. Elköszöntünk; olyan érzésem volt, mintha rég látott barátom lenne.
Balázzsal sosem tudtunk ilyen meleg beszélgetést folytatni. Ha Balázs ölelt vagy csókolt, semmi különöset nem éreztem.
Egész este gondolkodtam, s mosolyogtam. Anyám észrevette, de válaszolni nem tudtam. Azóta minden autóra odafigyeltem: vajon ő az?
Aztán újra, újra vágytam rá, hogy lássam, újra átéljem ezt az érzést.
Balázs este jött, de már nem tudtam ránézni. Végül összeszedtem a bátorságom, s közöltem, hogy jobb, ha szakítunk.
Miért? Balázs értetlenkedett.
Te mész sorkatonának, én próbálom a tanulást a városban. Legyünk barátok, ha visszajössz és úgy hozza a sors, majd összeházasodunk magyaráztam neki.
Nem lehet! És ki várna rám?
Ugyan, minek?
Kilencedik óta csak érted élek Hogy teheted ezt?
Többet nem beszéltünk. Még aznap este beállítottak Balázs szülei. Veszekedés, kiabálás, minden balhét én kaptam a nyakamba. Kimentem az udvarra, majd a kerten át elmentem a patak partjára.
Ott kóboroltam egy ideig, lesz, ami lesz, úgyis minden szétesett.
Tekla, Tekla! hallottam.
Gergely intett.
Odanéztem. Előbb nem mozogtam, aztán megindultam felé, majd futottam. Odaléptem mellé.
Láttam, hogy mész. Elviszlek?
Nem, otthon veszekedés volt, eljöttem.
Miért?
Balázzsal szakítottam Mindig rád gondolok, megérted?
Megértem. Azóta, hogy lezúdult az esővel, ugyanúgy csak rád. Nem jöttem, mert mondták, Balázzsal lesz az esküvő.
Már biztos nem lesz.
Közelebb hajolt, gyengéden megcsókolt, átölelt.
Hosszú ideig csak álltunk így. Akkor úgy éreztem, minden rendbe jön. Későn mentem haza, akkor kapcsolták le a villanyt.
Mit csináltál, lányom? Anyám toporzékolt. Három évig együtt voltatok, most egy pillanat alatt vége?
Egy másikat szeretek. Igazán mondtam ki végül.
Micsoda? Apám is megjelent. Én teszek rendet! Ezek után itthon maradsz, amíg le nem teszed az érettségit!
Otthon tartani azonban nem tudtak. Gergellyel lopva szerveztük a találkozókat, amikor senki sem látott arra.
Egy nap azonban minden véget ért: valaki látta, ahogy együtt sétáltunk. Balázsnak elmondta.
Balázs és Gergely egymásnak estek, a folyóparton, mindenki előtt. Két öregasszony sopánkodott, a többiek csak néztek.
A verekedés csúnya lett, Gergely kibillent az egyensúlyából a parton, és lezuhant a vízbe. Apja rohant utána, csak cipőt dobott le, beleugrott a folyóba.
Tekla, Tekla! Gyere, Balázsod és Gergely egymásnak estek, s Gergely vízbe esett! kiabált Éva, az osztálytársam.
Elhajítottam a locsolókannát és futottam vele. Sok ember tolongott a parton.
Már mentőt is hívtak mondták.
Most mi lesz? Balázsnak most nagy baja lesz, gondolhatod
Amikor odaértem, a mentőautó már elhajtott a kórházba vezetve Gergely apjával.
A lábam alig bírt engem, lebénultam, meg kellett ülnöm a fűben.
Mi van?! Eljátszottad a szerelmet?! Egyik nincs, a másikat elviszik! Balázs anyja állt fölöttem, arcán könnyek.
Nem, nem ennyi jött ki.
Hazamentem, lefeküdtem az ágyra, nem gondolkodtam.
Mit tettél?! Anyám tört be, azonnal előttem termett. Hogyan tehetted ezt?! Mi lesz most?!
Kirontott, elviharzott.
Gyorsan összepakoltam egy kis táskát, irataimat, amit találtam pár ezer forintot, hátra se nézve indultam Pestre a busszal…
Későn este érkeztünk Gergely nagymamájával a házikóhoz a falu peremén, épp esni kezdett a hó.
Már érzem a lábam, mindjárt jön a vihar sóhajtott a néni, s leült csizmát húzni.
Segítsek? próbáltam lehajolni.
Ne, elkényelmesedek még! Mozognom kell. Mikorra vagy kiírva?
Februárban szülök.
Már csak pár hét… Gergelyé? kérdezte egyenes tekintettel.
Igen, feleltem, hátranézve.
Biztos?
Az.
Na jól van. Most pihend ki magad, holnap meglássuk, mi lesz.
A ház pici volt, két szoba. Ismerős illatok. Gergely néha hozott be süteményt, nagymama féltekercseit.
Sokáig nem jött álom, míg egyszer csak nagymama macskája beugrott mellém, a hasam mellé gömbölyödött. El akartam tolni, de nem hagyta magát, így lassan elaludtam.
Reggel kalács illatára ébredtem.
Milyen töltelékkel kéred a bukta? kérdezte nagymama.
Lekvárosat, mosolyogtam, simogatva a hasam.
Gergely nem mondta a nevedet Tegnap csak mondogatta: nagyi, nagyi.
Ilka vagyok, Tekla. Ilka néni, nevette el magát. Mindjárt szülsz, héten belül.
Hogy? Négy hét még!
Nem hiszem, a lánygyerek előbb jönni fog, nem bír megülni benn.
Miért lenne lány?
A szívem mondja.
És tényleg, egy hét múlva, ahogy Ilka néni jövendölte, megindult a szülés. Korán reggel vittek be a városba, délben már a karomban tartottam a kislányomat.
Köszönöm, Tekla mondta mosolyogva nagymama, a gyermeket ringatva.
Miért?
Az igazságért. Gergelyé ez a gyerek. Megismerem azt a kis ujjat a bal lábacskáján. Ő is boldog lesz, meglásd.
Ki?
Hát ki? Gergely.
Úgy érted, él? Él Gergely?! kérdeztem döbbenten, könyökömre támaszkodva.
Hát persze! Él, kicsit gyengébb, de él ölelt meg az öregasszony.
Látnom kell, Ilka néni, képtelen vagyok nyugodtan maradni, ha tudom, hogy itt van valahol. Itthon van?
Itthon, bizony, a faluban. Most pihenj, a babádért, könnyen eltűnik a tej, mit csinálsz akkor? Majd holnap kiokoskodjuk. Most, hogy tudod, hogy jól van, nincs miért aggódj.
Könnyeimet nem bírtam visszatartani.
Eljött az idő, hazamentünk Gergely apjához, kettőnk kislányával. Néhány nap múlva, Ilka néni visszament az apjával.
Na, nézd csak! Tekla Gergelyné, hogy hangzik?
Az após rám se nézett, a babára viszont igen, elmosolyodott.
Át van írva Gergelyre? kérdezte.
Természetesen, nézd a kis ujját! mondta Ilka néni, kinyitotta a pólyát.
Köszönöm, Tekla, az unokáért. Gergely még nem tudja. Indulhatunk?
Persze.
Aztán Ilka néni megsúgta nekem: A szüleid tudják már, hogy gyereked született, nálam laksz. Kérdezték, lehet-e jönni.
Még ne. Most erre nincs erőm.
A ház elé érve többször is meg kellett állnom, úgy remegett a lábam. Gergely apja előrement, levette a cipőjét, átvette tőlem a kisunokát, biccentett a szoba felé.
Lassan, bizonytalanul mentem be. Ott láttam Gergelyt az ágyon, mobiljában böngészett valamit.
Gergő nyújtottam felé a kezem.
Ő is a karját tárta, s elmosolyodott. Odabújtam, sírtam.
Na, apuka, itt a lányod.
Micsoda? Milyen lányom?
A tiéd. Katica, tetszik a neve? Katalin Gergelyné?
A nagymama kiment a konyhába az apjával és a kisbabával. Gergely mellé ültem, végre sóhajtottam. Elmondtam mindent.
Nem tudtam, hogy életben vagy, Gergő De most már nem megyek el innen.
Ne menj. Nagyon boldog vagyok. Itt a szerelmem, itt a lányom
Ez volt az a pillanat, amikor megértettem: bármilyen nehéz is az élet, mindig újra lehet kezdeni főleg, ha van kiért. Az ember akkor igazán boldog, ha szíve szerint dönt, nem a falu vagy a világ véleménye alapján.
