Majka Marije nije mogla podnijeti ovaj gubitak te se okrenula alkoholu i potpuno zaboravila na postojanje svoje kćeri.

Uncategorized

Author Takav je životReading 3 minViews 5Published by March 9, 2026

Dnevnik, Zagreb, listopad

Nikada neću zaboraviti dan kad sam prvi put vidio Miru, moju mlađu susjedu. Bila je ona djevojčica s dugim, svijetlim pletenicama i razigranim pjegicama po nosu, uvijek nasmiješena, bezbrižna. Često bih ju pratio kući nakon škole, jer su u kvartu postojali klinci što se nisu libili praviti se važni pred mlađima, pa mi je bilo važno da Mira bude sigurna na putu. Dugo sam je gledao kao nekakav dragocjeni dio mog djetinjstva.

Ali život se našao pred nama s nekom teškom sudbinom. Mirin otac se razbolio i nakon duge, iscrpljujuće borbe napustio je ovaj svijet. Mirina mama nikako nije mogla podnijeti tu bol, pa je počela tražiti utjehu u alkoholu. Sve je postajalo sve gore; Mira je postala zanemarena, majka joj je ponekad zaboravljala i skuhati nešto. Miru nisam ni viđao na nastavi, a prvo sam mislio da je prehlađena. Kako su tjedni prolazili, a nje nema, brinuo sam sve više.

Jednog popodneva, kad sam više nije mogao izdržati, prišao sam svojoj majci i pitao je gdje je Mira. Ona mi je šapatom rekla: Sinko, Miru su odveli u dječji dom. Osjećao sam se slomljen možda je više nikada neću vidjeti.

Godine su prošle. Postao sam odrasli čovjek, vratio se u Zagreb nakon služenja vojske. Jednog dana, dok sam prolazio Trgom bana Jelačića, naišao sam na Miru. Držala je ruku svog muža, a trudnički trbuh se jasno vidio ispod kaputa. Susret je bio kratak za četvrt sata nestali su u zadnjem tramvaju, a meni su ostali samo fragmenti uspomena.

Četiri godine kasnije, Mira se vratila u grad. Sad je bila samohrana majka, jer njezin muž je, u žalosnom spletu okolnosti, poginuo u uličnoj tučnjavi među pijanim stanarima naselja. Ostala je sama sa svojim malim sinčićem. Kad god sam je sreo na igralištu, osjećao sam kako mi srce snažno tuče znao sam da sada više nego ikad trebaju nekoga. Shvatio sam da je sudbina spojila naše živote i da imam odgovornost prema njima.

U toj priči naučio sam što znači izdržati i biti snaga drugome: život nas nosi gdje ni ne pomislimo, ali u pravom trenutku svakome treba ruka istinske dobrote. Taj dan i danas čuvam u sebi, zahvalan što sam mogao biti oslonac Mirinom životu.

Add a comment

Majka Marije nije mogla podnijeti ovaj gubitak te se okrenula alkoholu i potpuno zaboravila na postojanje svoje kćeri.

Sosem gondoltam volna, hogy az, aki a legjobban meg fog bántani, a legjobb barátnőm lesz – több mint tíz éve ismertük egymást, aludt már nálam, velem sírt, ismerte a félelmeimet, kudarcaimat és terveimet, feltétel nélkül bíztam benne. Amikor megismertem ezt a férfit, az első naptól kezdve meséltem róla. Eleinte úgy tett, mint aki örül, de mindig volt valami furcsa a reakcióiban: nem azt mondta, hogy „örülök neked”, hanem hogy „vigyázz”. Nem azt mondta, hogy „helyes férfi”, hanem hogy „ne éld bele magad”. Minden mondata óvó figyelmeztetés volt. Néhány hét után kezdődtek az összehasonlítások: szerinte ő sem különb, mint a volt barátaim, mindig ugyanazokat a típusokat választom. Ha gyakran írt, azt mondta, túl intenzív, ha pár órát eltűnt, szerinte biztos mással van. Egy este hármasban mentünk el inni; mikor visszatértem a mosdóból, nagyon közel álltak egymáshoz – nem volt egyértelmű, de zavart a látvány. Aznap este azt írta, hogy a férfi „túl kedves” vele, ami gyanús. Nem értettem semmit, de egyre nyugtalanabb lettem. Onnantól minden romlott: ha vele szerveztem programot, megsértődött, hogy nekem már nincs időm rá, hogy megváltoztam, és hangsúlyozta, hogy egy nő ne veszítse el a barátnőit egy férfi miatt – közben ő hárította a találkozókat. A legdurvább az volt, amikor „bizonyítékként” olyan emberektől mutatott üzeneteket, akik állítólag a barátommal voltak – semmi konkrétum, csak pletykák, kiragadott mondatok, meg „azt hallottam, hogy…”. Kérdeztem, miért most hozza elő – azt mondta, eddig nem akart bántani, de már nem bírja tovább. Azon a héten elkezdtem veszekedni a pasimmal olyan dolgokon, amik addig nem voltak gondok, és kételkedni kezdtem mindenben. Először néztem meg a telefonját. Magyarázatokat követeltem, amiket nem értett – egyre fáradtabb lett, érezte, hogy nem bízom, nem tudta honnan ered ez a bizalmatlanság. Végül szakítottunk, értelmetlen viták közepette. A legrosszabb csak utána jött: egy hónappal később kiderült, hogy a „legjobb barátnőm” találkozgat vele. Először azt mondta, csak tisztázni akartak, aztán hogy csak „egy kávé”, végül bevallotta, hogy rendszeresen találkoznak. Szembesítettem, de nem kért bocsánatot – szerinte nem tett semmi rosszat, én magam vagyok a hibás. A férfi azt mondta: „csak azt tettem, amit neked nem sikerült megőrizni.” Akkor értettem meg mindent: ez nem törődés, nem óvatosság volt, hanem versengés. Nem viselte el, hogy boldog vagyok valamivel, ami neki nincs. Nem akart lemaradni. Ma sem a férfi, sem a barátnő nincs az életemben – de végre tisztán látok: két kapcsolatot veszítettem, de nyertem valami fontosabbat – a tudatot, hogy nem mindenki akarja a jót, aki melletted ül és meghallgat. Vannak, akik csak a pillanatot várják, hogy lelökjenek a mélybe.