ELTŰNT ÍGÉRETEK DOBOZA
Egy ideje az a gyanúm támadt, mintha nem csak mi ketten, hanem valaki más is élne a lakásban velem és Zoltánnal. Nem, nem hiszek szellemekben. Szerintem a szellemek komolyabb lények annál, minthogy ilyen apróságokkal foglalkozzanak. Inkább valami házi manó lehet, mint a régi történetekben.
Minden egy titokzatos zoknival kezdődött. Nem is eggyel, hiszen a sportzoknik, amiket edzéshez hordtam, mindig párban voltak a fiókban. Fehér, piros csíkkal az oldalán sokszor lógtak a szemem előtt, mintha csak emlékeztetni akarnának: Mikor fogsz minket újra használni? Aztán egyik reggel az egyiket kerestem, de nyoma sem volt. Másnap a párja is eltűnt. Egy hét múlva egészen véletlenül megtaláltam mindkettőt a szokásos fiókban, feltekerve, mint két kis csiga. Rajtuk egy csomó papírfecni, rajta gépelt betűk, kissé ferdén sorakozva:
127 napja nem vettél minket fel. Számoltuk.
Ez a te munkád? förmedtem Zoltánra, aki épp a híreket böngészte a telefonján. Így akarod finoman közölni, hogy le kéne mennem edzeni, mert híztam?
Csak értetlenül nézett rám, és teljesen letagadta, pedig mindig is híres volt a vicceiről. Nem igazán hittem neki, de nem firtattam tovább.
Később eltűnt a kedvenc hajcsatom, amit mindig a tükör szélén tartottam az előszobában. És az a drága rúzs is, amelyik csak különleges alkalmakra volt a táskámban.
Aztán mindkettő előkerült a konyhaszekrényben, a rizses és tésztás dobozok között, cetlikkel:
A hajcsaton:
Most már dönthetnél: rövid vagy hosszú haj? Unom már, hogy hónapokig rám se nézel!
A rúzson:
Szerinted mikor volt az az utolsó különleges alkalom? Itt fogok kiszáradni!
Most már nem is volt vicces. Mérgesen megráztam Zoltán vállát, aki épp a kanapén szundított.
Normális vagy? ripakodott rám, mikor elmeséltem. Nekem semmi okom ilyen hülyeségeket csinálni!
Ez igaz is. Zoltán nem bolond, és ilyenkor valami nyugtalanító érzés telepedett rám.
Ezután mindent többször ellenőriztem: hová rakom a dolgaimat, visszajártam, megnéztem újra és újra. El is mentem orvoshoz. Az idős háziorvos a vizsgálatok után azt állította, a memóriám jobb, mint az övé.
A dolgok mégis eltűntek.
A kedvenc tollaim. A csíkos blúzom. A kézkrém.
A tetőpontot a nyaraló kulcsai jelentették, amik miatt Zoltán egy hétig csak sokatmondóan fújtatott.
Ideges lettem, rosszul aludtam, mindenen összerezzentem, a telefonomat, pénztárcámat állandóan ide-oda pakolgattam.
Azonban egy szombat minden eddiginél zavarosabb lett.
Már régen készültem nekiállni a gardrób átválogatásának, úgy éreztem, most jött el az ideje. Egyszer csak egy üres csizmás doboz alján megtaláltam az összes eltűnt tárgyat. Gyönyörű pedánsan, mint valami kirakatban.
A blúz határozottan átkarolta a pliszírozott szoknyát. Cetli rajtuk:
Tudsz még táncolni?
A tollak szín szerint sorban, mellettük:
Élvezzük, amikor írsz velünk, de mindig megrágcsálsz, amikor ideges vagy. Elfáradtunk a feszültségtől.
A kulcsok egymásba fogódzva, mintha kezet fognának:
Nem volt semmi baj, csak unatkoztunk: a nyaraló mostanában üres. De legalább visszatértünk veled ellentétben.
Csak ültem ott, nem tudtam mit kezdeni ezzel. Volt ezekben a kis üzenetekben valami bölcs, csipkelődő, szomorkás mintha én írtam volna őket, csak egy olyan másik életből, ahol még magammal is van időm beszélgetni.
Már majdnem bezártam a dobozt, amikor a mélyén még egy újabb, szürke papírfecnit találtam. Ezúttal magában, tárgy nélkül. A betűk remegőek voltak, szétfolyt a tinta rajtuk, mint ha valaki sírt volna fölöttük:
Emlékszel, mit ígértél annak a kislánynak a tükörben? Hogy festő leszel. Az a kislány én vagyok. Nagyon egyedül érzem magam itt, az eltűnt ígéretek és elveszett remények dobozában.
Sokáig ültem ott a gardrób padlóján, a túlzsúfolt polcoknak dőlve, és csak emlékeztem. Megjelent előttem, ahogy óvodásként, lelógó nyelvvel rajzolok: házat, napot, apát, anyát meg a húgomat. Aztán egy rajzóra, ahol a vízfesték szépen szétfolyik a vizes papíron. Aztán a művelődési ház festékillata, egy múzeum csendje. Minden ecsetvonás varázslatos dallam. A tárlatvezető lelkes magyarázata…
Eleinte azt hittem, ez lesz az életem. Később azt, hogy legalább hobbim lesz. Menedék.
Aztán semmi. Nem azért, mert nem volt rá időm. Mindig találtam valami fontosabbat, sürgősebbet. Addig-addig, míg előbb az izgalom, aztán már az emlék is eltűnt mint a zoknik, a tollak, a kulcsok.
Végigsimítottam az utolsó üzeneten. Úgy tűnt, mintha a papír melegebb lenne, mint a többi. Talán a kezem remegett csak.
Tényleg annyival fontosabb egy plusz óra a plázában vagy egy új krimi a valódi álomnál?
Aznap este nem jött álom a szememre. Hajnal kettőkor felkeltem.
Hová mész? dünnyögte Zoltán félálomban.
Aludj csak motyogtam.
A gardróbban, valamelyik dobozban, mintha láttam volna a régi festékeimet gondoltam. És ahogy elhaladtam az előszobatükör mellett, megszólított egy pillantás. Az a régi kislány nézett vissza rám. Kissé riadtan, de nagyon is reménykedve.
