A múlt árnyai
Ma reggel is a régi, hangulatos könyvesboltomban ültem a Bartók Béla úton, ahogy mindig. Az októberi budapesti eső esett odakint, és a város szürke volt, mint a lelkem. Már három hónap telt el azóta, hogy temettem Imrét. A polcokon Liszt, Márai és Dosztojevszkij vaskos kötetjei sorakoztak, épp az ő könyveiről törölgettem a port, amikor a postás bekopogott az üvegajtón.
Kézbesítés, mondta, és átnyújtott egy hófehér borítékot, amin sem feladó, sem pecsét nem volt. Kérem ide az aláírását.
Csodálkozva vettem át. Manapság már alig kapunk levelet, főleg névtelenül. Felvettem az olvasószemüvegem és a pultnál azonnal felbontottam.
Tisztelt Vas Erzsébet! Ne haragudjon, hogy gyászában zavarom, de nem bírom tovább hallgatni. Férje, Pál Imre az elmúlt húsz évben kettős életet élt. Ha tudni akarja az igazságot, jöjjön holnap délután két órára a Fecske kávézóba a Ráday utcában. Piros sál lesz rajtam. Kérem, bocsássa meg a fájdalmat, amit okozok.
A kezem remegett, a levél kiesett, és leültem a kasszához; úgy éreztem, pörög velem a világ. Imre? Az az Imre, aki minden reggel homlokon csókolt, mielőtt az ELTE-re indult? Aki esténként Márai verseket olvasott nekem? Aki egy egyetemi előadáson, épp mikor Kosztolányiról beszélt, szívrohamot kapott és meghalt?
Ez csak valami tévedés lehet, suttogtam az üres könyvesboltnak. Vagy egy kegyetlen tréfa.
De a kétség magját elültette bennem. Egész éjszaka hánykolódtam, törtem az eszem. Imre konferenciái, amelyekről csak alig alig mesélt. Telefonhívások, amelyek után a teraszra ment. Bankszámlák, amiket mindig maga vitt haza…
Másnap, pontosan két órakor beléptem a Fecske kávézóba. Egy asztalnál egy harminc év körüli, gyönyörű nő várt magas arccsonttal, szürke szomorú szemekkel, piros kasmír sálban.
Vas Erzsébet? Felállt. Én, Katalin vagyok. Köszönöm, hogy eljött.
Maga kicsoda? kérdeztem remegő hangon, alig bírtam dühöm visszatartani. És hogy mer ilyeneket írni a férjemről?
Katalin elővett egy régi fotót. Imre volt rajta, fiatalabb, átölelt egy nőt, aki egy kislányt fogott.
Az anyám van a képen, mondta csendesen. És a kislány: én. Imre nem volt a biológiai apám, de öt éves koromtól ő nevelt. Anyám tavaly halt meg rákban. Halála előtt megkért, hogy találjam meg Önt, meséljek mindent… de amíg Imre élt, nem tudtam.
Úgy éreztem, megszűnt alattam a padló. A pincérnő vizet hozott, de a kezem annyira remegett, hogy nem tudtam meginni.
Ez nem lehet igaz, suttogtam. Negyvenöt évnyi házasságunk alatt nem voltak titkok.
Mindig szeretett Önt, hajolt előre Katalin. Gyengéden beszélt róla. De az anyám, ő… mentálisan beteg volt. Apám elhagyott bennünket, és anyám többször próbálkozott öngyilkossággal. Imre professzor volt az egyetemen, tanította anyámat. Megmentette, és nem tudott elhagyni.
Húsz év… csóváltam a fejem. Húsz év hazugság.
Nem hazugság, tiltakozott Katalin. Inkább kötelesség és szeretet közt vergődés. Imre fizette anyám kezelését, az én egyetemi tandíjamat. De minden este hazament Önhöz. Anyám tudta, hogy nős. Soha nem követelt többet.
Olyan hirtelen álltam fel, hogy felborítottam a poharat.
Ezt át kell gondolnom. Ne keressen többet.
Nem néztem vissza, mielőtt kiléptem a kávézóból. Az eső egybeolvadt a könnyeimmel. Negyvenöt év házassága illúzió volt? Vagy nem?
Otthon keresni kezdtem. Kinyitottam Imre minden fiókját, minden iratát. Egy régi aktatáskában, a bélés mögött találtam egy banki széf kulcsát és egy nyugtát egy P. S. Vörös nevére ez volt Imre anyja lánynéve, amit soha nem használt.
A bankban, a halotti anyakönyvi kivonat és hagyaték iratai után hozzáfértem a széfhez. Benne volt egy lakás bérleti szerződése Kőbányán, egészségügyi papírok Katalin anyja Vörös Ilona nevén bipoláris zavarról, Katalin gyermekkori fotói, sőt, egyetemi oklevele. És Imre naplója.
Leültem a hideg padlóra és elkezdtem olvasni.
Tudom, hogy gyenge vagyok. Nem tudok máshogy élni. Erzsike az én támaszom. Ő az igazi otthonom. De Ilona és Kata nélkül elvesznének. Ilona ismét vénát vágott, mikor elmondtam, hogy elmégyek. Kata… úgy nézett rám, mintha az apja lennék. Hogy hagyhatnám magára?
Ma Kata felvételt nyert az ELTE-re magyar szakra. Tanítani akar, mint én. Büszke vagyok rá, mégis gyűlölöm magam. Erzsike kérdezte, miért sírok. Azt mondtam, ‘Anna Karenina’ meghatott. Ez is igaz volt sírtam a kettős életem miatt.
Ilona haldoklik. Rák. Az orvosok pár hónapot adnak. Az egyetlen, amit kér: mondjam el Erzsikének az igazat, ha meghal. Megígértem, de tudom, sosem tudom. Gyáva vagyok. Mindig is az voltam.
Az utolsó bejegyzés egy héttel Imre halála előtt:
A szívem már nem bírja tovább. Szó szerint. A kardiológus műtétet javasol, de tudom: ez az ára. Két életet éltem, a szívem kettészakadt. Erzsike, ha valaha elolvasod: bocsáss meg. Minden pillanatban szerettelek. De nem tudtam elhagyni egy beteg nőt és egy gyereket. Bocsásd meg ezt gyáva öreg bolondot.
Becsuktam a naplót, és hosszan ültem ott a bankban. Negyvenöt év hazugság volt? Vagy valódi szeretet, amely csak lehetetlen helyzetben bukott el?
Eszembe jutott Imre fáradt, de mindig gyengéd szeme. Ahogyan a kórházban fogta a kezem, mikor tüdőgyulladásom volt. Ahogyan verseket olvasott. Ahogyan nevetett a vicceimen.
Este felhívtam Pásztor Gábort Imre régi barátját az egyetemről.
Gabi, tudtál erről?
Hosszú csend után:
Erzsike, én… igen. Imre megkért, legyek tanú a titkos bérletnél. Bocsáss meg.
Miért nem hagyott el? remegett a hangom.
Mert szeretett. Esküszöm, rajongott érted. De Ilona többször próbálkozott öngyilkossággal. Imre nem tudta elviselni, hogy ő lenne a halál oka. Aztán jött a kislány, aki ‘papának’ hívta…
Letettem a telefont. Az ablakhoz mentem, néztem a kivilágított Budapestet. A város szépsége a vizes aszfalton tükröződött.
Egy héttel később ismét találkoztam Katalinnal, most a könyvesboltomban.
Meséljen róla, kértem. Arról az életéről, amit nem ismertem.
Katalin órákig mesélt. Hogyan tanította biciklizni, hogyan segített a leckékben, hogyan vigyázott az anyjára a depresszió alatt, hogyan sírt a ballagásán.
Gyakran beszélt Önről, mondta. Angyalának hívta. Azt mondta, nem méltó ilyen nőhöz.
Tévedett, töröltem meg a szemem. Én nem vagyok méltó olyan férfihoz, aki húsz évig bírta a kettős életet anélkül, hogy összetört volna.
Haragszik rám?
Haragszom. Nagyon. De… értem is. Az élet nem fekete-fehér, kedvesem. Pláne, ha szeretetről és felelősségről van szó.
Leemeltem a polcról egy kötetet Csehov ‘A kutyával sétáló hölgy’ét.
Imre imádta ezt. Most már értem, miért. Vigye el. Az ő saját példánya.
Katalin remegő kézzel fogta meg.
Erzsébet, én… nagyon sajnálom.
Ne mondja, érintettem meg a kezét. Nem hibáztathat magát. Senki sem hibás, még Imre sem. Csak próbált jó ember lenni egy lehetetlen helyzetben.
Katalin távozása után sokáig ültem a boltból. Gondoltam Imrére, a kettős életére, a terheire és a szerelemre, ami bonyolult, tökéletlen, de igaz.
A naplót kinyitottam, az utolsó oldalra ezt írtam:
Imre, drága. Mindent tudok már. Megértettem. Megbocsátok neked. Sőt büszke vagyok rád. Olyan keresztet vittél, amit sok ember nem bírna. Nyugodj békében, szerelmem. Titkaid velem maradnak, emléked tiszta lesz. Katalinról gondoskodom majd hiszen ő is részed, része az én életemnek is.
Elzártam a naplót a széfbe. Holnap új nap kezdődik. Élek tovább, megőrzöm Imre emlékét, és talán Katalinban megtalálom azt a lányt, akit sosem adhattunk egymásnak.
Az élet folytatódik bonyolult, titkokkal és felismerésekkel teli, de valódi. Mint a szeretet, ami erősebb volt a hazugságnál, az elmúlásnál, mindennél.
