Jaj, én tuti képtelen lennék ilyet csinálni! Az ember teljesen zöldség lesz tőle. Hát bele lehet hibbanni egy fekvőbeteget ápolva! Be kéne őket adni valamelyik intézetbe! Ne nézz már így rám! Minek ez a jámborkodás? Nézd, az állatokat is elaltatják. És kész. Mi meg itt vagyunk, mint valami túlérzékeny lelkek. Van is valami ország, ahol az öregeket felcipelik egy hegyre, ott hagyják. Aztán még… kezdte volna tovább Annamária, de Julianna félbeszakította:
Anna, kicsit elpirulhatnál, hogy ilyet mondasz! Hiszen ez az anyánk! Milyen hegy? Te teljesen meghibbantál!
Na, először is, az anya nem a miénk, hanem a tietek. Az anyósom, ezt azért ne hagyjuk figyelmen kívül, mintha nem lenne lényeges különbség. Másodszor, ha az én anyám lenne, akkor is megszabadulnék a gondtól, amikor ilyen állapotba kerülne. Juli, oké, a gyerekeket ápolni azok legalább aranyosak! De egy felnőtt, aki tehetetlen, és büdös, bocsánat! Még csak remény sincs! Ja, és amiért akartam kérdezni: most mi lesz az anyós lakásával? Mármint, mióta hozzád költöztetted, az üresen áll. El kéne már adni, mielőtt lemennek az árak! Nálunk a Zolika még főiskolába megy, Peti meg nősülni akar. Mi jobban hasznosítanánk azt a lakást. Neked a lányod is későn született, mire az felnő… Nem akarnád emberi módon átengedni a bátyádnak, és… Annamária így sem fejezte be.
Julcsi! Julcsi drága, hol vagy, kicsim? hallatszott be a szobából.
Menj be, Anna, anya felébredt tolta az ajtó felé Julianna.
A feje zsongott, anya napok óta nem aludt, magát is rosszul érezte. De végig ez járt a fejében: Mi van, ha hallotta, miről beszéltünk? Szégyen!
Belépett a szobába. Az ablakot ki kellene tárni, de a nehéz, fojtó szag ellenére anyának mindig fázott, minduntalan takargatta sálakkal, kendőkkel. Anyja a hangokra felé fordult, próbálta igazítani a haját. Julianna rápillantott a kezére hatalmasak voltak, munkától durvák, mintha uszonyok lennének, de az ujjak vékonyak. Virágos rajzolat futott az ereken. Ujjai nyugtalankodtak. A szemei reménytelenül bámultak egy pontra alig látott anya. Hírlik, hogy az egyik szemen még helyrejöhet a látás bizonyos százaléka, de Julianna már nem hitt ebben. Rutinból ágyneműt cserélt, megetette. Anya összegömbölyödött és elaludt. Julianna pedig orvoshoz szaladt, hátha tud valami tanácsot.
Hosszan panaszkodott. Semmi javulás, megerőltető is. Az orvos olyan tipikus magyaros, pici bajszos, papírokat töltögetett, közben sor várakozott az ajtó előtt. Kimerült szemeivel Juliannára nézett.
Gondolom, maga is sokat dolgozik vágott bele Julianna, aztán elhallgatott.
Az biztos, munkából van elég, orvosból viszont kevés. Ha tudnék, minden bajra egy gyógyszert írnék fel, és akkor ide sem kellene annyit jönniük, meg a beteg is kevesebb lenne mosolygott a doki.
Milyen gyógyszert? Azt lehetne beszerezni? kapott a szón Julianna.
Fiatalság. Hát, miért szomorodott el rögtön? Ez az, amit tudok javasolni. Látom, fáradt, panaszos. Megértem. De panaszkodott magára valaha az édesanyja? Maga beteg volt gyerekkorában? Felkelt magához éjjel? vette le a szemüvegét az orvos.
Julianna felsóhajtott. Beugrottak a képek gyerekkorából. Nyolcévesen, influenzásan, anyja a karjában cipelte. Cipelte, bár nehezére esett. Teát hozott citrommal, valahonnan bogyót szerzett, hogy bogyószörp lehessen. Közel éjfélig könyörgött neki, hogy legyen bogyószörp. Anyja elment, visszajött hajnalban a bogyókkal. Hogy honnan? Ki tudja. Reggelre lement a láz. Amint elaludt, anyja már ment dolgozni. Emlékezett, hogy egyszerre két-három helyen is dolgozott évekig, csak hogy Julcsinak mindene meglegyen.
Egyszer decemberben a bolt kirakatában volt egy szikrázó, ezüstös ruha. Anya áhítattal nézte, aztán mégis Julcsinak vett kabátkát, csizmát. Magának semmit. Volt még egy torta is fehér-rózsaszín. Kicsi, de abban az időben már egy ilyen is maga volt a tündérmese. Juli majdnem egészében megette, anyjának csak krém maradt. Bűntudatosan nézett rá, de anyja magához ölelte: Sebaj, kislányom, lesz még tortáod!
A gyerekek felnőnek, és már nem emlékeznek, mennyi erőt, egészséget adott nekik a szülő. Maga is volt tehetetlen kisgyerek? Most az anyja lett azzá. És akkor most mi legyen? Megértem, elfáradt. De gondoljon bele pár percre, kedves hölgyem. Ha holnap nem lenne édesanyja, első este szabad lenne! Nem kellene kelnie, ápolni. Boldogabb lenne tőle igazán? hűvösre váltott a hangja az orvosnak.
Nem… csak… amit tanácsolt, azt tesszük. Bocsánat, hogy így… majd jövök, ha lehiggadtam! pattant fel Julianna.
Égtek az arcai a szégyentől. Mire képes? Hogy lehet azt mondani: ha ő nincs…? Hisz nem is tudná elviselni nélküle az életet! Ő aki már felnőtt, a lánya is nő. De csak az anyja ő az egész világa! Hányszor pityergett a térdén, hányszor csak az vitte át a gondokon, hogy hazamehet, az anyja átöleli, vigasztalja. Csengett a telefon János, a bátyja.
Mi van? Az Annus már itt volt. Kéne nektek a lakás? Vigyétek, elegem van belőletek! Mert bezzeg anyu milyen nagyon szeret téged! Most is csak miattad aggódik, kérdezget, hogy mi van a Jancsikával! És te? Mikor feküdtél hónapokig otthon, ki ápolt le? Miért hallgatsz? Anyu húzott fel minket is! és Julianna teljes lendületből vágta le a kagylót.
Ment a pocsolyákon át, sírt is, észre sem vette. Elment egy bolt előtt. Benézett: kirakatban pont olyan ruha, mint akkoriban. Julianna odarohant.
Ebből csak ez a méret maradt. Magának nagyobb kéne, úgysem jó rá, mondta a eladó.
Tudom! Csomagolja, nem nekem lesz. Anyukámnak. Ő mindig karcsú volt, látom, nekem úgysem való fújta ki az orrát Julianna.
A lány csak pislogott. A ruha tényleg olyan volt… Ünneplős. Útbaejtett egy cukrászdát, vett egy olyan pici fehér-rózsaszín tortát is. Anya úgysem látja majd de legalább hallja, mennyire gyönyörű.
Három lépcsőfokot átugorva ment föl. Hallotta, hogy a lánya énekel a szobában. Benyitott Tímea ott ült a nagyi ágya mellett, simogatta a fejét, énekelt. Anya ránevetett.
Julcsika, kincsem, menj pihenj le, elfáradtál, sajnálom, hogy ennyit gyötörlek tapogatta ki Julianna kezét anyja.
Gombóc volt a torkában, levegőt sem kapott. Mindenkinek ki van adva a próbatétele de nem mindenki áll helyt. Ő, Julianna, majdnem megfutamodott.
Anyu! ujjongott, anyja kezébe kapaszkodott.
Ez az igazság! Amíg élnek a szüleink, mind gyerekek vagyunk. Nélkülük árvák leszünk, bármennyi idős az ember: tíz, húsz, ötven vagy hatvan mindegy. Mindig kell az anyánk.
Anyu, nézd, hoztam neked egy ruhácskát pont olyat, mint akkoriban a kirakatban. Ezüstösen csillog. És tortát is vettem. Felöltözünk, teázunk, és szép leszel! kezdte kibontani anyja haját Julianna.
A mama már simogatta az anyagot, félve mosolygott. Felöltöztették, Julianna megfésülte, Tímea hozott egy kis parfümöt, kifestette a nagymamát, vizet tett fel a teának.
Ültek, teáztak, emlékeztek. Julianna csak nézte, milyen szép a mama. Nyugodt, kedves arc ilyenek már nincsenek. Ezek az arcok kihalóban, mint az egész generáció. Akármilyen nehéz s fájdalmas is volt neki egyetlen szó panaszt sem mondott soha.
Csengettek. Ajtót nyitottak a János bátyó állt ott, kezében virág, meg… Egy ananász.
Minek hoztál ananászt, János? kérdezte Julianna, felnevetve.
Anyu egyszer régen ananászt szeretett volna, de nem futotta rá. Most… ha kell, minden nap hozok! Bocsáss meg nekem, Julcsi, és ne törődj az Annával. Milyen boszorka az a nő! Hagyjad, túléled! Csak éljen még sokáig anyu! Nem kell nekem semmilyen lakás. Jobb lesz, ha megerősödik, úgyis átköltözik hozzánk. Akkor majd együtt sütünk-főzünk! nevetett János.
Bement hozzájuk, csodálta anyu ruháját, az meg csak nevetett, pirult mintha nem is lenne beteg.
Innentől másképp kezdődtek a napok. Julianna nagyon, de nagyon beleélte magát abba, milyen lenne anyu nélkül. És most minden áldott napért küzdött, foggal-körömmel.
Mindig attól féltem, hazajövök, és már nincs. Olyan lett, mint egy kisgyerek: fürdettem, copfokat fontam neki, csak azt suttogtam: Csak élj, nekem mindegy hogy, csak maradj velem! mondta a családnak.
Kiűzte a depressziót a házból, próbált többet nevetni. Anyjának minden nap mesélt vicces történeteket, azt mondta, mindjárt felkel, és mindig pici ünnepet csinált a hétköznapokból: lufit fújtak, énekeltek Tímeával karaoke-t a mama nagyon szeretett dalolni! És tényleg, szépen, erősen énekeltek együtt.
Julcsika, rajtad valami sárga van, ugye? kérdezte egy nap a mama.
Julianna elejtette a rongyot a kezéből. Sárga, virágmintás ruha volt rajta.
Látod egy kicsit?! Istenem, ez maga a boldogság! ugrott oda mama mellé.
Anyja elkezdett óvatosan a fal mentén lépegetni nem volt nagyobb öröm annál. És persze nem engedte vissza a saját lakásába együtt maradtak. Jobb így.
Hármasban lakunk, én, te, Tímea. Annyi mindent kell még csinálnunk! Meg akartál tanítani sütni, a formák még mindig ott vannak a szekrényben. Nekem mindig leég a kalács. Főzni tudok, de a süteményekkel mindig pechem van. János azt ígérte, jön át! csókolgatta mamáját.
És János jött is két méter magas, erős, anyja medvének hívta. Karjaiban vitte le mamát a kertbe, leültette a padra, mellé telepedett. Julianna csak ámuldozott, milyen csinos a mama, új kabátban, csinos sapkában akár egy baba.
Először érezte úgy, csitul benne a szorongás. Egy lépés, aztán másik. Minden megoldható. Csak éljen még anya! Mert benne van az erő, a lélek ahogy a virág nem élhet víz és nap nélkül: az ember nem élhet anya nélkül.
Mit is kívánjon ilyenkor az ember? Hogy mindig dobogjon az anyák szíve! Hogy több gondoskodás és apró meglepetés jusson nekik a gyerekeiktől csokor virág, egy ruha, amit lehet már sehova sem vesznek fel, de minden nő örül neki minden korban. Egy pici parfüm.
És a legfontosabb: kimondani, amíg van rá alkalom
Szeretlek, anyukám! Csak légy mindig velem! Te vagy a legnagyobb kincsem!
