Hogy éljek most nélküled? Mit csináljak? Mi értelme így tovább élni? Közben a könnyeim lassan végigcsorognak az arcomon, bent meg csak az üresség maradt. A szívem helyén mintha fekete lyuk tátongana.
Gyerekkorom óta szerettem Emőkét. Már általánosban is felfigyeltem rá: picike, törékeny, szeplős kis orrával és édes mosolyával. Akkor láttam meg először, hatodikban, és már akkor teljesen beleestem.
Emőke három évvel volt fiatalabb nálam. Örökké kitűnő tanuló volt, példás magaviseletű, visszafogott, szerény lányka. Minden évvel jobban vonzott, egyre többször néztem utána a szünetekben az iskolaudvaron, amikor ugrókötelezett a barátnőivel. Könnyed volt, mint egy színes pillangó. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd el fogom venni feleségül.
Amikor leszereltem a sorkatonaságból, még azon a napon elmentem hozzá egy csokor virággal, hogy megkérjem a kezét.
Emőke édesapja komoly, szigorú ember volt. Hosszasan beszélgetett velem külön szobában, de végül elmosolyodott, és a lányára bízott.
Az esküvő hatalmas és vidám mulatság lett. Eljöttek a rokonok még a legtávolabbi vidékről is. Három napon át köszöntöttek minket. Emőke szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól, én meg büszke voltam rá: úgy éreztem, nekem jutott a falu legszebb menyasszonya.
Két év múlva a szüleim segítségével saját házat vettünk. Emőke boldogan repdesett, s alig három hónappal kislányunk születése előtt be is költöztünk a kis otthonunkba.
A kisbabánk születése nagy örömmel töltött el minket. Emőkét az ő nagymamájáról neveztük el: Lénának. Egészséges, erős baba volt, de szegény Emőke számára a szülés maga pokoli kín volt.
Egy évig sápadtnak, erőtlennek tűnt. Orvoshoz vittem mindig, de ők csak vállat vontak: idő kell, mire a szervezet felépül, mondták.
Amikor Léna másfél éves lett, Emőke ismét gyermeket várt. Az orvosok tanácsolták neki, hogy ne tartsa meg, mert szervezete még mindig gyenge, s talán meg sem tudja szülni. Ha meg is születik, lehet, hogy a baba sem marad életben.
Sokat beszélgettünk erről, próbáltam rávenni, ahogy az orvosok is, de ő hajthatatlan volt.
Nem vagyok hajlandó elvetetni a gyermekem! Ő semmiről sem tehet, hogy a világra akart jönni. Lesz, ahogy lennie kell mindig azt mondta , minden Isten akaratából történik!
Az utolsó hónapot a kórházban töltötte, addig Léna anyóéknál volt, én pedig nyugtalanul vártam otthon. Éreztem, hogy nagy baj lesz, és sajnos nem tévedtem. Emőke szívét megállította a szülés elment tőlünk, de a kicsik, az ikerlányok megszülettek.
Ott álltam a temetésen, néztem a frissen hantolt földet, és belül csak a pusztaság maradt. Csak az életünk lebegett a szemem előtt: Emőke nevetése, együtt töltött boldog pillanataink… Fülemben még most is hallom a csengő hangját. Térdre estem a sírnál, mint egy sebesült vad, úgy zokogtam.
Hogy maradjak itt nélküled? Mit tegyek? Mi értelme már az életemnek? A könnyeim egyre folytak, és mintha üresség maradt volna bennem, a szívem helyett csak egy fekete üreg tátongott.
A temetés után egyszerűen nem bírtam talpra állni. Bánatomban csak ittam, hogy ne gondoljak rá, ne halljam magamban Emőke kedves nevetését, ne éreznem a hiányát mindennap.
Emőke szülei magukhoz vették a lányokat. Úgy gondolták, hogy a fájdalomtól már nem lesz képes apaként helytállni. És igazuk is volt egy darabig.
A negyvenedik napon, amikor épp a verandán elaludtam részegen, álmot láttam. Emőke jött be a házba. Fehér nyári ruhában, haja vállára omlott, vörös fürtjei csak úgy ragyogtak a napsütésben.
Odajött hozzám, megsimogatta a fejem, és ugyanazzal a kedves hangon beszélt, ahogy régen:
Marci, édesem, mit művelsz magaddal? Nem szégyelled magad? Szemeit játékosan hunyorgatta, ujjával feddően intett.
A lányaink alig látnak, szomorúak. Szükségük van rád, ahogy neked is rám szükséged volt. Ha még szeretsz, kérlek, ne hagyd el őket, szeresd őket, ahogy engem szerettél.
Felébredtem, és mintha minden köd kiment volna a fejemből. A nap ferde sugara melegítette az arcom a fehér csipkefüggönyön át.
Amint világos lett, felöltoztem, megborotválkoztam, és elmentem Emőkéékhez, komolyan, mintha ötven évvel idősebb lettem volna egy éjszaka alatt. Csendben kezet csókoltam az apósomnak, keményen magamhoz öleltem családjukat, kézen fogtam a három lányomat, és hazavittem őket a mi házunkba.
Attól a naptól négyesben éltünk. Próbáltam lenni apjuk is, anyjuk is. Megtanultam főzni, mosni, varrni. A lányom haját olyan ügyesen fontam, jobb lett, mint bármelyik nagymama tudta volna.
Mindhárman jól tanultak, aranyosak és készségesek voltak. Ha bárki bántotta volna őket, sas módjára röppentem védelmükre.
A szomszédok sokszor kérdezték:
Marci, miért nem nősülsz újra? Fiatal vagy még, jóképű, egészséges, nézd, mennyi asszony szívesen lenne melletted.
De csak csodálkozva néztem rájuk, és mosolyogva mondtam:
Én már régóta házas vagyok.
Három menyasszonyom van otthon, még egyet már nem bírok! Négy nővel nem bír el egy férfi! mondtam mindig félig viccesen is.
Így, viccelődve, álmatlan éjszakák, fél adag étel és kemény munka mellett felneveltem három tündérszép lányomat.
Amikor a lányaim már nagyobbak lettek, az egyik szomszédasszony elkezdett hozzánk járni. Egyszer gombás receptet hozott, máskor tejfölös halat. Éreztem, hogy közeledni akar, de nem akartam megbántani.
Egy este végül behívtam, leültettem magam elé és megkérdeztem:
Melyik lányomat szereted legjobban?
Csodálkozva nézett:
Nekem nem kellenek a lányaid! Úgyis hamarosan elrepülnek otthonról. Te kell lesz, mégiscsak egyedül akarsz maradni örökre? Én téged szeretlek, nem a gyerekeidet.
Átadtam neki egy fényképemet:
Tessék, itt a portrém, szeress otthon nyugodtan, ahányszor csak akarsz.
Szomszédasszony szomorúan hazament, a portrémmal, de legalább nem bántottam meg.
A lányok mindhárman főiskolára mentek, de sosem felejtkeztek meg rólam. Hétvégén, ünnepekkor mindig hármasban jöttek ki hozzám segíteni a ház körül, kertben.
Aztán eljött az idő, hogy férjhez adjam őket. Mindegyikük vőlegényével külön elbeszélgettem, ahogy annak idején az apósom velem. Mindig csak boldogságot kívántam az én három kis hercegnőmnek.
Ma már mindegyikük felnőtt, családjuk, gyermekük, gondjuk van, de az édesapjukról egyik sem felejtkezik el soha.
Bármelyik vasárnap vagy ünnep, teljes családdal jönnek a faluba, meglátogatni engem. Szeretnek a lányaim, unokáim és a kis dédunokám is.
Amikor betöltöttem a nyolcvanegyet, újra álmot láttam. Egy zöld mezőn álltam, fiatalon, magas, széles vállal, fekete hajjal. Jött felém Emőkém, mezítláb, fehér ruhában, hajában napfény csillogott.
Kitártam a karjaimat, a szívem majd kiugrott, úgy dobogott! Találkoztunk, magához ölelt, rám nézett ragyogó zöld szemeivel és halkan azt mondta:
Marci, ügyes vagy! Lányainknak boldog életet adtál. Mindent láttam, mindennap imádkoztam érted odafenn mondta, miközben megsimogatta a kezem.
Gyere, most már örökre együtt leszünk.
Kéz a kézben mentünk végig a buja, zöld réten.
Az egész rokonság eljött, hogy elbúcsúzzon tőlem. Sírtak a lányaim: fájt a búcsú, de tudták, hogy ott lehetek most már azzal, akit egész életemben szerettem.
Ez egy igaz történet egy igazi embertől. Nagybetűs apától! A történetet a nagymamámtól hallottam.
Az egész faluban ismerték. Olyan ez az élet, amikor egy férfi nem saját magáért él, hanem a szeretett gyerekeiért áldozza fel magát.
Isten nyugtassa őt!
Írjátok meg, mit gondoltok, kedveljétek a bejegyzést és kövessétek az oldalt, hogy további történeteket olvashassatok!
