Fehér kabát
Mariska ötéves kora óta lakik gyermekotthonban. Nem tudja pontosan, miért került oda csak arra emlékszik, amikor a nagymama egyik reggel már nem ébredt fel, anyukája pedig valahogy mindig távol maradt. Utána idegen kezek, festett falak és az örökkévalónak tűnő főtt káposzta illata következett. Eleinte éjszakánként sírt, aztán már nem. Csak élt és tanult: csendesen, szorgalmasan, mintha titokban remélte volna, hogy a szorgalomért majd egyszer igazi jutalmat kap.
Az intézmény sok helyisége közül a tornaterembe szeretett a legjobban járni. Az nagy volt, nyikorgó padlóval és poros ablakokkal magasan, a mennyezet alatt. Mariska kis szobája, ahol négy ágy állt egymás mellett, ehhez képest szűk cella volt; a tornaterem viszont valóságos kastélynak tűnt. Amikor az erősen felfújt narancssárga labda ritmusosan koppan a fapadlón, minden bánat elhalványul. És ha sikerült a labdát bedobni a kosárba, majdnem boldognak érezte magát. Miért csak majdnem? Teljes boldogságot csak családban lehet átélni ebben valamennyi gyermek hitt, és a lelkükben a szívük mélyén mindig eldugtak egy titkos helyet, amit majd egyszer, mikor megérkezik a család, kitárhatnak az örömre és a felszabadult nevetésre.
Mariska gyorsan futott, magasra ugrott, a labda szinte hallgatott rá. Az egyik nevelő, Nagy Andrea néni, egyszer megszólította: Van benned igazi sportos jellem, Mariska, ma este felhívom egy tréner ismerősömet, hátha sikerülne kosárlabda szakosztályba bejuttatni!
Sikerült.
Tizenkét évesen kezdett rendszeresen edzésre járni. Először a kerületi válogatottba, majd a város csapatába került. Amikor az országos diákolimpia döntőjében 32 pontot dobott a csapatának, őt választották a meccs legjobb játékosának.
A sportbizottság vezetője ekkor adott át Mariskának egy aranyérmet: Gratulálok, kislányom, nagy jövő áll előtted! mondta, s Mariska szeméből majdnem kicsordultak a könnyek. Az úr azonban csak gyermeki örömnek tulajdonította az érzelmeket. Egy órával később ugyanő megállította, ahogy éppen egyedül ment ki a tornateremből az esti sötétbe.
Mariska, tégednél nincs, aki várna ilyenkor? Hol laksz?
A harmadik számú gyermekotthonban, innen négy villamosmegállóra.
Bocsánat, Mariska, nem tudtam. Engem Sándor Imrének hívnak, gyere, elviszlek kocsival.
A tizennégy éves Mariska életében először utazik autóval, ez kimondhatatlanul jó érzés számára.
Ki a felelős érted? kérdezi Imre bácsi.
Nagy Andrea néni, a nevelőm.
Bemutatsz neki engem?
Persze, csak most nincs bent, holnap reggel jön majd.
Mariska furdalódott a kíváncsiságtól, vajon miről akarhat beszélni a férfi az ő nevelőjével, de rákérdezni nem mert.
Másnap, tanítás után Andrea néni magához hívta Mariskát a nevelői szobába.
Az elmondottakból megtudta, hogy Sándor Imre megkérdezte: miben van a legnagyobb szüksége a lánykának? Andrea néni azt felelte, hogy igazából semmiben, kivéve talán egy új kabátot.
Azt mondtam neki, hogy nagyon gyorsan nősz és a gyerekruhák már nem jók rád. Felnőttméretű kabátra lesz szükséged, ő pedig megkérdezte a méretedet, aztán Andrea néni az asztalra tette a spárgával átkötött papírcsomagot. Gyerünk, próbáld fel!
A döbbenettől szinte kővé vált Mariska előtt a nevelő kinyitotta a csomagot, előhúzta a hófehér kabátot keskeny övvel és borostyánsárga gombokkal. Olyan szép volt, annyira más, mint amit valaha is hordott, hogy a szótlan lánynak még a hangja is elakadt. És a legfontosabb: új volt, nem volt benne név a bélésébe írva textilceruzával, ahogy a raktárvezetőnő szokta ráírni a használt ruhákra.
Jaj, Mariska, ilyet csak filmekben láttam színésznőkön! Na, ez ám az igazi ajándék! Fel vele, hadd lássalak!
Szinte álomban érezte meg a bélést, ahogy hűvösen hozzásimult, aztán gyorsan melengetni kezdte. Mintha valaki átkarolta volna. A tükörben egy kipirult, magához képest szokatlanul boldogan mosolygó lányt látott, és a kabát tökéletesen állt sportos alakján. Az öreg szoknya, meg a piros póló persze sehogy sem illett hozzá, de ezek csupa apróságok voltak, amik nem tudták elrontani az ünnepi érzést.
És ez még nem minden! tette hozzá örömtől ragyogva Andrea néni. Nesze, fogd!
Egy kettéhajtott papírlapot nyújtott át Mariskának, amelyen egy úttörő volt rajzolva.
Mi ez, Andrea néni? kérdezte a lány.
Ez egy beutaló a “Ifjúság” úttörőtáborba! Nyáron mész, az első turnusba, gyönyörű hely! Ezt is Sándor Imre hozta, adja Isten, legyen egészséges.
Mariskát képtelen volt aznap éjjel elaludni. Fejében, mint egy színes televízióban, újra meg újra leperegtek az elmúlt nap eseményei: a győzelem, az érem, az autózás Imre bácsival, a táborba szóló beutaló és persze a gyönyörű új kabát mely most ott várt türelmesen a szekrényben.
Csendben, mezítláb kelt ki az ágyból, és újra a vállára vette a kabátkát csak így hívta az új szerzeményét.
Kilépett a folyosóra, az ablakhoz ment, mögötte csendesen permetezett az első tavaszi eső, ő pedig életében először nem örült a tél múltának. Szerette volna minél tovább hordani csinosan a kabát óráit.
***
Cipő: váltó és sport; sorolta Andrea néni az úttörőtábori beutalón szereplő listát, fejfedő kötelező. És kabát átmeneti, Mariska, nézd, azt írják. Ne vitatkozz, ha a beutalón szerepel, vinned kell.
Mariska bólintott, bár nem értette, mihez kell kabát nyáron. De esténként, ha hűvös volt, még jól is jöhetett, és amúgy sem akarta legféltettebb kincsét a közös szekrényben hagyni.
Az “Ifjúság” tábor első egységének épületében rögtön minden lány csodálkozva nézett rá. A többiek könnyű széldzsekiben, steppelt kabátban vagy trendi farmer mellényben jártak, ő viszont kabátban volt. A hátizsákba nem fért bele, ott a kosárlabda labda foglalta el szinte az egész helyet, kénytelen volt magán viselni.
Ez valami nagymama-stílus? gúnyolódott a soványka Luca a szomszéd ágyról.
Talán inkább nagyapáé! vágott vissza valaki.
Már rég vége a télnek! kontrázott egy ablak melletti lány.
Szerintem rénszarvassal jött az északi sarkról! nevetett egy harmadik.
Semmi közötök hozzá felelte halkan, de határozottan Mariska, és olyan pillantással mérte végig mindannyiukat, hogy senkinek nem volt több kérdése.
Felakasztotta a kabátot az ágytámlára és kiment a szobából.
Kicsit fura ez a lány suttogta egyik szobatársa, mikor az ajtó becsukódott mögötte.
Mariska közben végigsétált a táboron, feltérképezte a területet: megvolt az étkező, a szabadtéri színpad, a focipálya, egy régi hálós porosodó röplabdapálya. A kosárlabdapálya fűvel benőtt, a két palánkból csak az egyiknek maradt meg a gyűrűje.
Miért is jöttem én ide? sóhajtott fel, miközben egy magas nyírfa törzsének támaszkodott, ám aztán vállat vont: 21 napot valahogy csak kibír. Kabátka és labda vele van, ezek a lányok pedig hát kit érdekelnek. Újra magányosnak érezte magát, mint annak idején.
Másnap ünnepélyes tábornyitó volt, tábortűzzel, zenével, diszkóval. Mariska nagy szemei előbb tűzcsóvákat visszatükröztek, később a színes lámpák elektromos örvényét. Nem tudott táncolni, de szerette a zenét, ezért a pályától távol, az akácbokrok között üldögélt, hallgatta a furcsa dalokat.
Elalvás előtt a lányok félelmetes történeteket és filmrészleteket meséltek; többen közülük már otthon videómagnót is néztek. Mariska csukott szemmel hallgatta őket, úgy tett, mint aki alszik. Mi újat mondhatna ő, ami ezeknek a magabiztos, boldog szépségeknek érdekes? Azt, hogy náluk a félelemteli újoncok éjjelente sírdogálnak? Hogy az ebédlőből kenyérhéjakat csempésznek a párna alá? Vagy hogy minden idegen felnőttre reménykedve néznek, hátha értük jött valaki?
Amikor röplabda csapatot állítottak össze a táborban, s nem volt meg a létszám, a csoportvezető odaszólt: Mariska, te sportolsz, próbáld ki magad!
Elment, bár röplabdázni sosem próbált ott ütni kellett, nem dobni, mint kosárlabdában. A csapat kapitánya Dóra volt: harcias, jó kiállású, hosszú copffal.
Ne kapd már el! Ez nem kosárlabda, Mariska! Üssed, passzolj! kiabálta Dóra.
De a labda nem engedelmeskedett. Túl könnyű volt, hamar kirepült a pályáról.
Te, zsiráf, legyél inkább blokkoló! bosszankodott Dóra.
Mariska szomorúan, pár sikertelen leütés után, otthagyta a pályát. Elballagott a narancssárga labdáért, kigyomlálta a kosárpályán nőtt gazt, és századszor is beledobta a labdát a gyűrűbe.
Elindultak a tipikus tábori mindennapok: reggeli torna, takarítás, étkezés, készülődés a Halló, kit keresünk? tehetségkutatóra és más, szokásos programok.
Mariska legjobban a mozidélutánokat szerette: minden másnap kiírták a film címét, este pedig a mozigépész a közeli faluból hozta a nagy vásznat és a filmet. Mindig hátul ült, hogy más elől ne vegye el a kilátást, és bűvölten bámulta a képernyőt, ahol bátor tengerészek harcoltak kalózokkal vagy fekete hajú Winnetou mentette meg a törzset.
Minden más időben Mariska labdázott, késő estig is néha, mikor a többiek különfoglalkozásokra jártak. A kabátja pedig, mintha őrségben állna, fehérlett mellette a sötétben.
A diszkókra nem járt: amikor a többi lány készülődött, ő a bokros szegletben telefonozott vagy ült egy régi padon.
Egyik este, ahogy ott üldögélt, suttogást hallott meg a bokrok mögött Dóra és egy fiú rejtőzködtek. A klub mögül három helyi suhanc jött elő, mindannyian magasak, félig részegek, cigarettázva. Rájuk akadtak; Dóra udvarlója egyből elszaladt, ő egyedül maradt, riadtan.
Nahát, ki jött a faluba, igazi városi trendicsaj! Gyerünk, mutasd magad, szépség! gúnyolódtak, körülállták Dórát. A lány kiabált, de a hangos zene mellett senki sem hallotta.
Mariska gondolkodás nélkül kiugrott a sötétből, mellé állt Dórához.
Menjetek innen, sziszegte, különben úgy eltángállak!
A fiúk megdöbbentek, mintha szellemet láttak volna, aztán még bátrabbak lettek: Itt egy újabb csaj, hosszú lábú, divatos, neked való, Peti!
A legnagyobb rá akarta tenni a kezét, de Mariska megelőzte, ököllel vágott vissza, nem túl ügyesen, de teljes erőből. Dóra is magához tért, a másik fiú haját markolta meg, és kiabált. Épp akkor két szám között szünet lett, a kiabálásra rohanva jöttek a többiek és a vezetők is. Ketten rögtön elkaptak, de a harmadik próbált elmenekülni Mariska a saját labdáját hajította utána, pont a fejére találva, a fiú összeesett, rögtön körbefogták.
Ez igen, Mariska! mondta Dóra, már tisztább légzéssel, köszönöm.
Szívesen, válaszolta Mariska, és feltűnés nélkül visszaballagott az épületbe.
Minden oké? kérdezte Dóra, utolérve, most először barátságosan nézve rá.
Persze, nincs semmi baj.
Másnap reggeli után Dóra hívta:
Mariska, gyere páros gyakorolni, megtanítlak adogatni!
Én? Menni fog?
Menni fog, meglásd!
Pár perc múlva már egymásnak passzolgatták a labdát.
Lassan, Mariska, ujjaid végével, ügyes vagy!
Sok minden megváltozott onnantól. Nem hirtelen de biztosan.
***
Szülők napján váratlanul hó esik. Reggel óta csak hull, nagy, csendes pelyhekben. A zúzmara az ajtókilincseken csillog, a menza rózsái között hópelyhek ülnek, szépek de nem melegítenek fel senkit.
A hó miatt Mariska nem tud, mint általában, kimenni dobálni. Csak ül az ablaknál. Délidőhöz közel felbukkannak az első szülők. A főbejárat és az iroda között vezeték húzódik, amely ezen a napon szinte megszakítás nélkül csöng.
A hangszóró, a magas fára erősítve, folyton megszólal:
Kovács Luca, Mihalik Petra, Balogh Bence, érkeztek a szüleitek!
Aki meghallja a nevét, kirohan a kapuhoz, és anyukája, apukája öleli.
Lányok, én aztán jól megfázom ebben a hidegben panaszkodik Luca, amikor meghallja a nevét, na mindegy, valahogy csak kibírom pulcsiban.
De ekkor váratlanul valaki megszólal hátulról:
Vedd fel az én kabátomat, Luca, meleg, nem fogsz felfázni.
A többiek odanéznek Mariska leveszi a kabátját, és odanyújtja Lucának, akit a múltkor gúnyolt.
Köszi szépen, Mariska!
Ettől kezdve a kabát vándorol egyik lánytól a másikig. Benne járják végig az öleléseket kint, átjárja őket idegen parfüm, alma, cukorka illata. Mindegyik lány hoz valamit Mariskának: egy csokit, egy üdítőt, néhány szem mogyorót. Akármennyire tiltakozik, estére az éjjeliszekrénye valóságos bőségasztal.
Utolsónak Dóra fut vissza. Felkapja a kabátot, és eltűnik a gyenge esti fényben. Mariska utána néz, és arra gondol: bár lenne, aki hozzá is jönne.
Lefekszik, a fejére húzza a takarót, mintha saját kis házában lenne, akár gyerekkorában.
Álmából arra ébred, hogy valaki simogatja a vállát. Álmosan felnéz egy női alak ül mellette. Azt hiszi, álmodik, de a nő nem tűnik el.
Anya? kérdezi halkan, ki sem nyitja a szemét.
Igen feleli a nő, engedd, hogy az anyukád lehessek.
És én legyek a testvéred! szólal meg Dóra hangja.
Ez után Mariska végleg felébred. A nő, aki az anyukája lesz, szép, mint a lánya. A tekintete őszinte, olyan, mint Andrea néninek.
Dóra annyit mesélt rólad, hogy már most szeretlek mosolyog a nő. És azt mondta, te vagy a legjobb lány, nélküled haza sem menne.
Fogadd el, Mariska! könyörög Dóra, közelebb araszolva.
Apu nem bánja? kérdezi Mariska. Nem haragszik?
Ő már tud rólad. Ráadásul ő ismer téged! nevet fel Dóra. Mikor meglátott a kabátodban, rögtön kérdezte, kinél volt ez a kabát. Mondtam, a nővéremnél, Mariskánál. Erre azt mondta, te nagyon jó vagy. Ismered őt: Sándor Imre bácsi!
Igen, elfogadom mondja Mariska, és könnyek között öleli át leendő anyját és testvérét.
Így találják a szobatársak, amikor a vacsoráról visszajönnek.
***
Sándor Imre kint, az autóban várja Mariska döntését. Amikor meglátja a sugárzó lányokat és a feleségét, mindent megért és boldogan mondja: örül, hogy még egy lánya lesz.
Ettől a naptól Mariska megváltozik. Kitárja lelke boldogság-függönyét, a visszahúzódó, szótlan vadóc helyett vidám, közvetlen, igazi tábori sztár lesz.
A lányok megszeretik a történet után, amikor megvédte magukat a kabáttal. És mert nem tartja meg magának az összes vasárnapi finomságot sem éjszakai közös lakomát rendez, gyertyával, meghívva mindenkit.
A szobatársak meggyőzik, induljon a “Miss Ifjúság” versenyen; megtanítják táncolni, frizurát csinálni, szoknyát hordani.
Egy hét múlva a tábori hangszóró szól: Dórához és Mariskához jöttek a szüleik.
Kézen fogva rohannak ki a kapuba azokhoz, akik immár őket is családtagként várják.
És mindenki tudja, akárki is legyen fogadó vagy várakozó: lehet, hogy ezek életük legboldogabb pillanatai.
