Amikor a magyar traktorosok végeztek a mezőn, és már indultak volna haza, a kijáratnál valami olyan …

Amikor a traktorosok befejezték a napi munkájukat a pusztán, és már hazafelé készülődtek, valami különös dolog várta őket a határnála valóság és az álom közötti vékony vonalon, ahol az est lehajol az Alföld felé, egyszer csak döbbenten álltak meg.

Az idő mintha képlékeny lett volna, a nap vörösre festette a régi, szikes földet Szeged mellett, ahol egész nap szalmaszag és dízelszín párolgott a levegőben. Egyesével indultak haza a vasóriások: hol morgósan, hol nevetve, ahogy a CB-rádióban mesélték egymásnak, ki hogyan issza a pálinkát, vagy épp hogyan készül a hűvös erkélyen elkortyolgatni teáját.

A lankás puszta sárgája lassan beleolvadt a lemenő napba. Sándor bácsi traktorja pöfögött utoljáraő a falu öregje, ráncos arcán repedezett földet idéztek a barázdák, mintha a Hortobágyon sétált volna mindaddig, amíg az idő is megfárad. Egy pillanatra visszafordult, talán csak hogy ellenőrizze: nem maradt-e el semmi a csodálatosan szürreális napból.

Akkor vette észre.

A mező szélén, egy mohos, öreg malomkő mellettamely alatt valaha marhák pihenteka homályban reszketett valami pici, már-már valószínűtlen. Sándor bá hunyorogva közelebb hajolt, s a szíve egyszerre nehéz lett és könnyed: egy borjú, egyedül, hatalmas, könnyfényű szemekkel, halkan sírva. Mintha anyja már csak emlék volna, a pici elveszve, álmodva várt arra, hogy megtalálja valaki.

A többi traktoros is odavergődött, ámulva bámulták a meglepő jelenést. Egy szeplős, fiatal fiú, Bálint, szinte suttogva mondta:
Elvinni kéne El nem hagyhatjuk itt, ugye?

Sándor bácsi már lemászott a traktorjáról, óvatosan közeledett. A kis borjú pár lépést hátrált, de aztántalán megérezve az öreg, puha kéz erejétlassan közelebb rettegett. Bundája csurom harmattól, lábai szóltak-kongtak, mintha apró harangok lettek volna álomországban.

Na, kis barátom hajolt hozzá Sándor bá álmatag hangon kerítsünk neked otthont, ha máshol nincs.

A traktorosok együtt, nesztelenül segítették feltenni a borjút a pótkocsira. Hazafelé az út mintha nem is tartott volna: a kis állat békésen kuporodott, mintha rögtön tudta volna, hogy többé nem lesz egyedül. A faluban mindenki összegyűlt, hogy a furcsa vendéget köszöntse. Valaki előkotort egy meleg, ócska pokrócot, más egy vödör tejet hozottforintot azonban senki sem adott, csak álomból szőtt gondoskodást.

Sándor bácsi így szólt:
Legyen a neve Réka. Mindennap üdvözöljön minket napfelkeltekor!

Így lett hát Réka, a borjú, emberi melegség és gondoskodás tulajdonosa; a traktorosok, bármennyire fáradtak voltak, valami megmagyarázhatatlan örömmel telték meg: néha apró csodák épp ott születnek, ahol álom és valóság összeér. Réka erős, vidám tehénkévé cseperedett, Sándor bácsi pedig gyakran mondogatta:
Néha a megváltás úgy toppan be, mint egy álomképenakkor, amikor már rég lemondtál róla.

A puszta pedigaz a széljárta, titkokat gyűjtő mezőörökre emlék maradt: ahol egy kicsi szív otthonra lelt.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

three × 4 =

Amikor a magyar traktorosok végeztek a mezőn, és már indultak volna haza, a kijáratnál valami olyan …
Nora mi-a aruncat cadoul la gunoi, iar eu am regândit întreaga mea moștenire — Unde să punem asta, Pavel? Tocmai ce am terminat renovarea, totul e în tonuri deschise, aerisit, spațios, minimalist, ca în Scandinavia. Iar asta… e o pată țipătoare, doar zgomot vizual! Vocea nurorii răsuna în hol, deși vorbea în șoaptă. În blocurile astea de la noi, oricât de bune ar fi fost apartamentele, pereții parcă răsună și-ți joacă feste. Antonina Pavelovna a încremenit în bucătărie, cu prosopul strâns în mâini. Tocmai ieșise să pregătească un ceai proaspăt – cica să-i lase pe tineri singuri cu surpriza, dar ce a auzit i-a oprit inima. — Iulia, încet, mama aude, a șoptit Pavel. Acceptă cadoul, zâmbește, spune un mulțumesc. O să-l punem apoi pe dulap sau ducem la țară. Mama s-a chinuit, jumate de an și-a stricat ochii. — La țară? Să-l roadă șoarecii? Pavel, ăsta e un magnet de praf, numai bun să facem alergii. Nu vreau vechituri în casă, cusute din resturi. Poate era la modă pe vremea lor, dar acum… Lasă, hai înapoi, că mătușa ne așteaptă. Și tot așa, povestea e bine de cunoscut: iubire, sacrificiu, jigniri ascunse și decizii grele. Antonina descoperă după câteva zile că plapuma, la care a lucrat jumătate de an, a ajuns la gunoi lângă cartoanele de pizza. În acea clipă, decide să-și schimbe testamentul și să lase totul – apartamentul interbelic, casa de la țară, toate economiile – nepoatei surori sale, Catinca, o fată modestă, dar cu suflet mare, în locul fiului Pavel și nurorii Iulia, care o consideră, pe ea și tot ce iubeste, un „zgomot vizual”. O poveste despre dragoste, respect pierdut și curajul de a pune granițe, chiar și atunci când inima doare: „Nora mi-a aruncat cadoul la gunoi, iar eu am regândit întreaga mea moștenire” — ce ați fi făcut voi în locul Antoninei?