Túlszámolták magukat – Dorka ma este beugrik, úgy hét körül. Nem bánod? Irén letette a fésűt, és a …

Megtörtént számítás

Zsófi ma este benéz, olyan hét körül. Ugye nem baj?
Réka letette a hajkefét, és férje felé fordult, aki a tévé távirányítójával babrált. Péter bólintott, szemét le sem vette a képernyőről.

Persze. Jöjjön csak.
Réka elmosolyodott, és visszanézett a tükörbe. Öröm volt számára, hogy férje és húga jól kijönnek egymással. Zsófi gyakran beugrott, hetente akár többször is, sokszor késő estig maradt; ilyenkor a lakást vidámság és beszélgetés töltötte meg. Réka boldogan hallgatta, ahogy a két legfontosabb ember életében sorozatokról cseveg vagy a politikán vitatkozik, s arra gondolt, mennyire szerencsés: megbízható férj, szeretett húg, jó család mintha egy régi magyar film elevenedne meg.

Néha azonban valami apróság zavarta a szíve mélyén. Például amikor Péter Zsófi felé hajolt, miközben egy munkahelyi történetet mesélt, vagy amikor Zsófi nevetve a vállára tette a kezét, esetleg amikor szófoszlányokkal néha fütyült a konyhában, hálós csendben, ha Réka benézett. Mindig elhessegette ezeket a gondolatokat. Ostobaság. Hiszen Zsófi a húga, akit még gimnazista korában is óvott, nevelgetett, és Péter pedig az ő férje öt éve már. Sőt, eljött az évfordulójuk is.

…Azon a végzetes estén Réka munkahelyéről is hamarabb szabadult, hogy bevásárolhasson a holnapi, különleges évfordulós vacsorához. Igazi ünnepet akart varázsolni.

A kulcs túlságosan könnyen fordult a zárban. Belépett az előszobába, de azonnal megmerevedett. A lakás csendje valami furcsa, sűrű üresség volt, a levegő is másként állt. A nappaliból halk beszélgetés hallatszott.

Réka átsétált a folyosón, benyitott és megállt az ajtóban.

Zsófi az ő foteljében ült, olyan otthonosan, mintha mindig az övé lett volna. Péter az ablaknál állt, és amikor Réka belépett, még inkább elfordult, mintha be akarna olvadni a falba.

Mi történt? próbált mosolyogni Réka, de a szája vonala árulkodott. Valami baj van?
Zsófi felnézett rá. És Réka alig ismerte rá a húgára. Hová lett a félénk, régi Zsófi, aki mindig tőle kért tanácsot, és minden szakítás után a vállán sírt? Most egy idegen asszony ült előtte, kemény és diadalmas tekintettel.

Van baj. Péter gyermekét várom mondta Zsófi nyugodtan. Kezdj el pakolni. Mostantól én lakom itt.
Kezét a hasára tette. Még lapos volt, ingje alatt észrevehetetlen.

Réka mozdulatlan maradt. Az utcáról dudálás szűrődött be. A falak mögül tévé hangja hallatszott. A világ hibátlanul működött tovább, csak ő nem tudott levegőt venni.

Mit mondtál? krákogta végül, elfúló hangon.
Hallottad. Zsófi hátradőlt, szinte elnyújtózva. Mi már mindent eldöntöttünk Péterrel. Elég a színjátékból.
Réka Péterre nézett. Állta a tekintetét: ott nem volt bűntudat, csak fáradtság, s mintha valami megkönnyebbülés.

Péter, közelebb lépett hozzá nézz rám!
Péter végül ránézett, de szemében semmi visszhangja nem maradt az együtt átélt öt közös évnek.

Réka, széttárta a karját. Így alakult. Bocsáss meg.
Így alakult? saját hangja idegenül csengett a fülében. Öt év házasság után ezt mondod?

Nem kell jelenet, vágott közbe Zsófi. Felnőtt emberek vagyunk. Elmúlt a szerelem, előfordul. De köztünk Péterrel minden komoly.
Peti. Ugyanolyan szeretettel ejtette ki, mint ahogy Réka szokta.

Mennyi ideje? kérdezte Réka elfúló hangon.
Zsófi összenézett Péterrel, s gúnyosan elmosolyodott.

Úgy egy éve. Talán több is. Mindegy már.
Egy teljes év. Az összes este, amikor Zsófi későig maradt. A nevetéseik. A cinkos pillantások, amelyeket Réka testvéri szeretetnek hitt.

Azt hittem, te a húgom vagy hangja váratlanul erős lett. Azt hittem, szeretsz!
Szeretlek, vonta meg a vállát Zsófi, de magamat jobban. És Petit is. Te mindig olyan jól nevelt, kiszámítható voltál. Unalmas, tudod, Réka.
Réka Péterhez lépett, megragadta az ingét, magához húzta.

Mondd, hogy hazudik! Mondd, hogy ez valami szörnyű tréfa!
Péter igyekezett kibújni a szorításból, de Réka csak még jobban kapaszkodott, az anyagot szinte szétszakítva.

Réka, engedd el, mindent tudsz…
Nem! döntötte le Réka, hogy Péter a párkányhoz csapódott. Öt évig hittem benned, érted adtam fel a másik várost, apádat ápoltam a kórházban, és te ezt teszed?
Kezébe került a díványról egy párna, és indulatosan férje felé hajította. Péter épphogy kitért előle.

A mi ágyunkban csaltál meg! Hitvány alak!
Hagyd abba! emelkedett fel Zsófi a fotelből, s kihúzta magát. Mi ez a hiszti? Úgy viselkedsz, mint egy őrült.
Réka egy közös fotóért nyúlt a polcon a tavalyi karácsonyon készült, mindhárman ölelkeznek a feldíszített fa előtt: ő nevetett, akkor még boldog volt, családban hitt.

Én neveltelek fel! a fotórepült keresztül a szobán, keret a falnak csapódott, üveg szilánkokra tört. Mindig én tanultam veled, amikor anyánk nem ért rá! Megvédtelek a bandásoktól! Ez a hála?
Jajj, már megint ez! forgatta a szemét Zsófi. Hányszor mondtad már el, mennyi mindent tettél értem! Elég volt! Péter mindig a fiatalokat szerette, téged csak sajnált. Legalább kimondtam, nem suttogtam a hátad mögött.
Kimondtad? kacagott Réka, s a nevetése metszően fájt mindenkinek. Egy esztendeig csaltatok a hátam mögött ez neked az őszinteség?

Előkapta a dohányzóasztalról a nehéz, metszett kristály hamutartót, amelyet anyósa ajándékozott nekik és lendített.

Réka, tedd le! ugrott Péter, de már késő volt.
A hamutartó a tálalószekrénynek csapódott, a poharak ripityára törtek.

Még csak most kezdődik zihált Réka, veríték gyűlt a homlokára. Még nincs vége.

A könyvespolchoz viharzott, mindent söpört le róla: albumokat, kis szobrokat, apróságokat, amiket egykor együtt szedtek össze nyaralások során.

Elég volt! próbálta Péter lefogni, de Réka kihúzta magát.
Ne érj hozzám! Soha többé!
Zsófi a bejárati ajtó felé hátrált, most először látszott rajta megingás.

Beszéljük meg rendesen. Nekünk szükségünk van erre a lakásra, gyerekünk lesz! Pakold össze a dolgaidat, menj el…

Hogy én menjek el? Réka dacolva állt meg a romok között, s Zsófira nézett olyan dühvel, hogy húga hátrébb lépett. Én?

És hirtelen valami más emelkedett ki benne a fájdalom és szégyen tengeréből: valami hideg, világos és éles.

Úgy látszik, egy apróságról megfeledkeztetek, alaposan elszámoltátok magatokat lesöpörte arcából a hajtincseket. Ez a lakás az én tulajdonomban van. Még azelőtt vettem, hogy Péterrel összeköltöztünk. Az ingatlan az én nevemen szerepel. Érdekes, Péter erről nem mesélt?
Zsófi rémülten Péterre nézett, aki sápadtan lesütötte a szemeit.

Ennek mi köze ehhez? húga kínjában vállat rántott. Nekünk családunk lesz, fontosabb lenne nekünk a lakás.
Család? kuncogott Réka, cseppnyi öröm nélkül. Akkor építsetek családot máshol. De most, mindkettőtöknek menni kell innen, pedig azonnal.

Nem zavarnál el minket! Zsófi megemelte a hangját. Kegyetlen vagy; gyermeket várok!
Előbb kellett volna gondolkodnod, amikor valaki más férjéhez bújtál odalépett az ajtóhoz, és szélesre tárta. Most pedig kifelé.

Péter közeledett hozzá, próbálta megérinteni.

Réka, beszéljük meg… Hová mehetnék? Az összes cuccom itt van. Feljelentelek bíróságon!

Nyugodtan fellebbezhetsz. Ez az ingatlan az enyém, házasság előtt vettem, nem jár neked semmi. A cuccaidat később is elviheted, majd szólok mikor.

De…

Takarodjatok! olyan csendesen, hogy Péter elhallgatott. Mindketten, te is és a terhes szeretőd. Ki innen.

Zsófi felkapta a táskáját, indult az ajtó felé; közben odavetette:

Anyánk majd megtudja, hogyan bántál velem. Ezt nem bocsátja meg!

Majd meglátjuk.

Réka becsapta mögöttük az ajtót, nekidőlt, s csendben sírni kezdett, egész testében remegett.

…Három nappal később csöngött a telefon. Az édesanyja volt az.

Kislányom anyja hangja rekedten csengett. Zsófi mindent elmondott. Az ő verzióját, persze.

Anya, én…

Hallgass meg. Meghallgattam a húgodat. De azt is kijelentettem neki, hogy amíg nem ébred rá, mit tett, ne tegye be a lábát hozzám. Amíg bocsánatot nem kér tőled, ne is álmodjon erről.

Réka alig kapott levegőt.

Te… Te mellettem állsz?
Természetesen. Zsófi szégyentelenül viselkedett, és a férjed sem különb. Tarts ki, kislányom! Válj el a semmirekellőtől, kezdj új életet. Neked legalább megmaradt a lakásod, ő pedig mehet amerre lát. Erős vagy, menni fog!

Réka a földre csúszott, zokogott. Ebben a harcban már nem volt egyedül. Ott volt neki az anyja támogatás, amire nem is számított.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

thirteen − one =