Anyám pedig csak jót akart
És képzeld, a Zsuzsikának megint fiú unokája született mondta az anyósom, Edit néni, miközben töltött nekem még egy csésze teát. Szép, egészséges baba, háromkilencszáz grammal született. Gömbölyű kis arc, nagyon helyes.
Én, Nelli, csak bólintottam, és a tenyeremmel a meleg porcelán bögre köré fontam az ujjaim. Edit néni lakásában mindig hűvös volt spórolt a fűtéssel , viszont az asztalon sorakoztak a tálak, tele túrós batyuval, panírozott hússal, krumplisalátával. Mintha nem is ebédre jöttem volna, hanem lagzira.
És ti, te meg Péter, még mindig semmi jó hírrel nem örvendeztettek meg. Nellike, hát meddig akartok még várni? Már nem húsz évesek vagytok! Péter ráadásul már harmincegy, te meg huszonnyolc. Itt az idő! tolta elém a baracklekvárt. Azt hittem, ennyi idősen már ringathatom az unokámat, de ti csak mindig azt mondjátok, majd, majd.
Edit néni, most nem könnyű a helyzet próbáltam kedvesen válaszolni, nem akartam megbántani. Lakást spórolunk, értse meg. Nem lehet egyszerre gyereket vállalni meg törleszteni a lakáshitelt is. Először tető a fejünk fölé, aztán jöhet a baba.
Anyósom legyintett, mintha egy legyet hessegetne el a levegőben.
Ugyan már! Csak szüljetek, a többit megoldja az élet. Mi is a Péter apjával egy 18 négyzetméteres kollégiumi szobában kezdtük. Kibírtuk, felnőtt a Péter is, diplomás lett belőle. Ti meg csak számoltok, úgy sose lesz gyereketek, még nyugdíjas korodra se!
Kortyoltam a forró teát, csak hogy nyerjek néhány másodpercet. Odakint februári, fakó volt az ég, az ablakon lepergett pár csepp eső vagy olvadó hó. A szomszédos szobában kattogott a régi falióra, amit Edit néni még a saját anyjától örökölt.
Ma már ez nem így működik tettem le a csészém a kisasztalra. Régebben lehetett valahogy lavírozni. De most? Rezsi, élelmiszer, pelenka, orvos… Elúsznánk az adósságban.
Hát majd én fogok vigyázni az unokára! hajolt előre Edit néni, mint aki ettől minden gondot megoldott volna. Neked csak szülni kell, a többit vállalom! Sétáltatom, etetem, éjjel is én kelek fel hozzá.
Valami bosszúság motoszkált bennem nem harag, inkább az a tompa, összetapadt ingerültség.
Edit néni, én magam szeretném nevelni a gyerekünket. Nem akarok három hónap után visszamenni dolgozni csak a pénz miatt, hanem ott akarok lenni mellette. Az első évek számítanak a leginkább.
Láttam, hogy az anyósom ajka zordul összezárult, s elfordult az ablak felé. Megsértődött, ezt a grimaszt már jól ismertem most egy darabig hallgatni fog, majd nagy zajjal pakolja a csészéket, mutatva, mennyire bántják az én rideg szavaim.
Kiittam a teámat, és felálltam.
Köszönöm a vendéglátást, lassan mennem kell, Péter mondta, hogy hétre hazaérjek.
Anyósom csak bólintott, de rám se nézett. Felvettem a kabátom, száraz, formális puszit adtam Edit néni arcára, aztán elindultam.
A taxiban a fejemet a hideg ablakhoz döntöttem, lehunytam a szemem. Kint elhaladtak mellettem a szürke panelházak, hirdetőtáblák, sötét kabátos emberek. Edit néni egyszerűen nem fogta fel, hogy megváltozott a világ. Hogy nem lehet csak úgy felelőtlenül családot alapítani, reménykedve a szerencsében. A gyerek felelősség. Én szerettem volna mindent megadni annak a jövőbeli kisbabának: saját szobát, jó iskolát, szakköröket. Ehhez kell a saját lakás. Nem albérlet otthon.
Eltelt két hónap…
Aznap vacsorára sült csirkét csináltam krumplival Péter mindig örült neki, ha valami egyszerű, házias étel volt. Edit néni előző nap bejelentette, hogy jönne, komoly beszédje van. Nem vettem komolyan, általában csak új receptet oszt meg, vagy a szomszédokra panaszkodik.
Ám amikor leültünk, Edit néni félretolta a tányérját, és figyelmesen ránk nézett.
Emlékeztek a Klári nénire, anyám unokatestvérére? körbenézett rajtunk. Nos, múlt hónapban elment szegény… Vége a szenvedésnek.
Péter komolyan bólintott. Én csak halványan emlékeztem rá, egyszer láttam valami családi összejövetelen.
És képzeljétek kihúzta magát Edit néni; rögtön tudtam, hogy valami nagy dolog következik. Rám hagyta a kétszobás lakását. Kell rá ugyan egy alapos felújítás, de maga a ház jó, tégla épület, sokat ér mostanában.
Péter felpattant.
Ez szuper hír! Anyu, ez csodás!
Várj csak intett le Edit néni. Én szeretném rátok íratni azt a lakást.
Megdermedtem egy pillanatra.
De egy feltétellel nézett rám szinte pislogás nélkül. Szüljetek nekem egy unokát, vagy unokát, mindegy! Ha lesz gyermek, a lakás a tiétek.
Csönd ereszkedett az asztalra. A konyhában hallani lehetett, ahogy csöpög a víz a csapból.
Edit néni gyorsan tovább hadart, mintha attól tartott volna, hogy lebeszéljük.
Nem kell többé spórolni, értitek? Már megvan a lakásotok! A pénzt, amit félretettetek, ráfordíthatjátok a babára. Babakocsi, ágy, ruha minden iszonyúan drága mostanában! Itt most nem kell törleszteni, nem kell kínlódni lakáshitellel.
Péter rám nézett, várta a választ. Hirtelen rájöttem, hogy nincs ellenérvem. Mi tényleg szerettünk volna már gyereket, csak a lakáshoz kötöttük az időzítést. Most ez a gond magától megoldódott.
Elfogadjuk tettem Péter kezére a kezem. Régóta szeretnénk, csak a megfelelő alkalmat vártuk.
Edit néni úgy mosolygott, mintha végre ő is új életet kapott volna.
Eltelt egy év…
Mátéka már egy hónapos volt. A hálószobában ringattam, értelmetlen altatódalt dúdolgattam, amikor a zár csattant. Kiléptem a folyosóra, a fiam még szorosabban öleltem magamhoz.
Péter, ilyen korán?
De nem ő volt, hanem Edit néni állt ott, teli szatyrokkal, arcán diadalmas mosollyal.
Megtorpantam a szobaajtóban.
Edit néni? Hogy jutott be?
Felemelte a kezét, és csendült a kulcscsomóján a műanyag napsárga napocska.
Csináltam egy másolatot a biztonság kedvéért. Hátha baj van, és nem tudtok ajtót nyitni.
Elnyeltem a hangomat, nem volt se ideje, se helye a vitának. Máté végre elaludt volna, a veszekedés csak felverné.
Anyósom a konyhába vonult, zsémbesen csettintett a nyelvével a mosogatóban lévő pár tányér láttán.
Mi ez, Nellikém? Koszos edények, morzsás asztal… benézett a hűtőbe. De mit fogtok ma este enni? Egy kis kefir, némi sajt? Péter mindjárt jön haza munkából, mivel látod vendégül?
Még szorosabban tartottam Mátét, aki kicsit mocorgott, de nem kelt fel.
Egy egész nap velem van a gyerek, Edit néni. Csak kézben nyugszik meg, ahogy leteszem, sírni kezd.
Már ment is a gyerekszobába, követtem, de meg sem próbáltam megállítani. Szigorúan szemügyre vette a pelenkázót, polcot a cumisüveggel.
Nem jól tárolod itt a dolgokat. Ezeket a pelenkákat sem szabad használni! Durva az anyaga, kidörzsöli a baba bőrét.
Ezek flanellból vannak, puhák.
Tudom, mi a puha! Nézd, én felnöveltem egy fiút húzta szélesebbre az ajkát. Egész nap otthon ülsz, Nelli. Miért van ekkora rendetlenség?
Mátéra mutattam, aki békésen szuszogott a vállamon.
Ezért.
Ugyan már leintett. Én annak idején főztem, mostam, takarítottam, és Péter is rendben volt. Meg lehet csinálni, csak akarni kell.
Egy óra múlva ment el, mögötte átrendezett cumisüvegek, átválogatott pelusok, és akkora fáradtság maradt, mintha úthenger keresztülment volna rajtam.
Este, mikor Péter hazaért, megvártam, amíg vacsorázik, aztán szembenéztem vele.
Péter, én ezt már nem bírom. Anyád jön-megy, amikor akar, saját kulcsa van. Már így is nehezen tartom magam, alig alszom, nincs segítség, csak ellenőrzés.
Péter elfordította a tekintetét.
Anyu segíteni akar, Nelli. Jót akar.
Mikor íratja át végre a lakást rád?
Habozott.
Nem sürgeti. Szerinte mindegy, ki nevén van, úgyis itt lakunk.
Gyakorlatilag beleszorítottam a tenyerem a konyhaasztalba, hogy a csontjaim is kifehéredtek.
Újabb három hónap telt el…
Edit néni mindennapos vendég lett. Akkor jött, amikor akart, mindenbe beleszólt hogyan etetem a fiam, hogyan pelenkázok, hogyan altatok, hogyan öltöztetem sétára. Minden alkalom vagy kioktatással, vagy sértett némasággal zárult, hogy milyen hálátlan vagyok. Péternek panaszkodtam, de csak tárta a karját: mit tehetne, hisz ez az anyja.
Egy este végleg betelt a pohár. Miután anyósom elment, elővettem a bőröndöm.
Bepakoltam a saját ruháimat. Utána Mátéét. Pelenkák, cumisüveg, pár kedvenc plüss. Péter a háló ajtajából nézett rám.
Nelli, hova készülsz?
Anyumhoz.
Ne csináld, veszekedtek egyet, ennyi.
Péter húztam végig a cipzárt, majd rá néztem. Vagy a te anyád soha többé nem jön be ebbe a lakásba, vagy mi megyünk el innen Mátéval. Dönts.
Sokat hallgatott. A bőröndre, a fiára, rám nézett. Aztán csak leült a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.
Vártam. Öt, tíz, tizenöt másodpercet.
De Péter nem mozdult.
Taxit hívtam és elmentem.
Másnap hívott. És utána is, hetente többször. Mindig megígérte, hogy beszél az anyjával, mindig kérte, menjünk vissza. De a kulcsokat nem kérte vissza Edit nénitől, a lakást nem íratták át. Anyósom továbbra is úgy járt ki-be, mintha az örökség nem nekünk, hanem neki szólt volna.
…Hat hónap után elváltunk. A gyerektartásról bíróságon kellett megegyezni, mert Péter nem kapkodott a fizetéssel.
Édesanyámnál laktam, abban a régi, virágmintás tapétás szobában, amire még gyerekkoromból emlékeztem. Anyu segített Mátéval, vele maradt, amíg először félállásban, később teljes munkaidőben dolgozni mentem. Nagyon nehéz volt. Teljesen más, mint ahogy az anyaságot elképzeltem.
De esténként, amikor Máté elaludt a karomban, fejét a vállamba fúrta, éreztem, hogy menni fog. Menni kell. Miatta.
Ha már az apja túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy megvédje a családját, hát majd én elég erős leszek. Ez volt az én leckém: néha az, aki segíteni akar, túl messzire megy, és el kell tudni engedni azt, aki csak jobbat akart, de nem tudta, hol a határ. És a saját életemért végül nekem kell felelősséget vállalnom.
