Váratlan válasz Kata ki nem állhatta Stasit. Mind a hét évben, amióta a legjobb barátja, Misi felesége volt. Idegesítette Stasi harsány nevetése, az idétlen bőrdzsekije, és az a szokása, hogy Misit vállon veregeti, ordítva: „Na mi van, öreg, hadd találjam ki, a feleséged megint berágott rád!” – ettől Kata mindig a plafonra mászott. https://clck.ru/3RbLhu Misi csak legyintett: „Fura egy figura, de szíve aranyból van.” Ilyenkor Kata a férjére is dühös lett: hiszen egy aranyszív nem indok arra, hogy valaki tönkretegye az estéd. Amikor Misi meghalt – megcsúszott, elesett –, Stasi a hülye bőrdzsekijében távolabb állt a temetésen – csendben és ügyetlenül. Nézett valami ismeretlen pont fölé, mintha olyat látna, amit mások nem. Kata azt gondolta: „Ennyi volt. Most végre békén hagy. Hála istennek.” De nem hagyta. Egy hét múlva megjelent. Bekopogott Kata csendes, elárvult lakásának ajtaján. – Kata – bizonytalanul kezdte –, legalább hadd pucoljak egy kis krumplit, vagy… mit kéne? – Ne – válaszolta ő rezzenéstelen hangon a résnyire nyitott ajtón keresztül. – De kell – mondta makacsul Stasi, aztán besurrant az előszobába, mint egy huzat. Így kezdődött minden. Stasi mindent megszerelt, ami elromlott. Katának néha az volt az érzése, hogy a dolgok direkt törnek le, hogy Stasinak legyen miért jönni. Nagy szatyrokban hozta a kaját, mintha ostromra készültek volna fel. Elvitte a fiát, Tomit parkba, ahonnan pipacspirossá fűtött arccal, beszédesen tért haza, ami fájt Katának: Misivel Tomi csendes és komoly volt. A fájdalom Kata állandó társa lett. Éles, amikor egy régi Misi-zoknit talált. Tompán, lappangva, mikor este két csészébe főzött teát. És furcsán szorító, amikor azt látta, hogy ez a bosszantó Stasi rossz helyre rakja le a tányérokat az asztalon, amikor tálal. https://clck.ru/3RbLte Ő volt az élő emlékeztető Misire, annak torz tükre. Kata szenvedett Stasi jelenlététől, mégis egyre jobban rettegett attól, hogy egyszer eltűnik. Akkor már csak az üresség marad… A barátnők sutyorgatták: „Kata, régóta beléd van zúgva! Ragadd meg az alkalmat!” Anyja mondta: „Jó ember, nézd, nehogy elijeszd!” Kata viszont csak dühös lett. Úgy érezte, Stasi elrabolja a gyászát, saját tolakodó gondoskodásával pótolja ki. Egyszer, amikor Stasi újabb zsák krumplival állított be („akciós volt!”), Kata kiborult: – Elég, Stasi! Megvagyunk mi is. Értem, hogy mit próbálsz… hogy udvarolni akarsz… De én nem vagyok kész, és nem is leszek. Te Misi barátja vagy – maradj is az. Megalázottságra, magyarázkodásra számított. De Stasi csak elpirult, mint egy megszégyenített kisiskolás, majd lesütötte a szemét: – Értem. Bocsáss meg. És elment. Távolléte hangosabb lett, mint valaha a jelenléte. Tomi kérdezgette: „Hol van Stasi bácsi? Miért nem jön már?” Kata ölébe húzta a fiát, és arra gondolt: „Mert nekem nincs eszem. Elzavartam az egyetlen embert, aki nem elvenni akart, hanem adni.” Két hét múlva Stasi visszatért. Késő este csöngetett. Őszi eső, és… egy kevés vodka illata lengte körül. Szeme ködös volt, de makacs: – Bejöhetek? Csak egy perc az egész. Mondok valamit, aztán megyek is. Kata beengedte. Stasi leült a sámlira az előszobában, le sem véve a nedves kabátját. – Nem kéne… – kezdte remegő hangon – …de már nem bírom tovább cipelni ezt magamban. Igazad volt, úgy viselkedtem, mint egy idióta… De én… megígértem neki valamit. Kata földbe gyökerezett. – Mégis mit? – suttogta. Stasi felnézett – szemében olyan kín, hogy Katának szinte belesajdult a szíve. – Tudta, Kata. Nem biztosan, de… sejtette. Az agyában ott volt a bomba, érted? Aneurizma. Az orvosok mondták, bármikor kiszakadhat. Adtak neki egy évet, max kettőt. Misi nem mondta el neked, nem akart ijesztgetni. Nekem… nekem viszont elmondta. Egy hónappal a balesete előtt. Kata világa végleg összeomlott. Lassan lecsúszott a fal mentén, a folyosó kövén ült. Szíve dobogott a torkában. – Mit… mit mondott? – suttogta. – Azt mondta: „Stasi, rád bízom, mert csak benned bízom teljesen. Ha bármi történik… vigyázz az enyéimre. Tomi kicsi még, Kata… kívül erős, de belül… könnyen összetörhet. Ne hagyd, hogy összetörjön, Stasi!” Mondtam neki: „Ugyan már, Misi, száz évig élsz még!” De ő… – Stasi hangja megremegett – …úgy nézett rám, nyugodt, tiszta tekintettel, azt mondta: „Próbáld meg, hogy beléd szeressen Kata. Nem maradhat egyedül. És te… mindig jól bántál vele. Ez… így lenne helyes…” Stasi hallgatott. – Tényleg ennyi? – kérdezte Kata, alig levegőt kapva. – Meg még mondta – folytatta Stasi, tenyerével arca felé nyúlva –, hogy először utálni fogsz. Mert rá emlékeztetlek majd. De várjak ki… Adj neked időt. Hátha… Aztán ahogy a sors akarja. Nehézkesen felállt. – Ennyi volt. Próbáltam… Ahogy tudtam. Hátha egyszer… De ahogy rám néztél – mindent megértettem. Nem megy köztünk. Mindig „Stasi, a férjem barátja” fogok maradni. Szóval nem tartottam be, amit Misinek ígértem. Bocsáss meg. Már a kilincs felé nyúlt. Akkor Kata végre elfogadta a szörnyű, gyötrő igazságot. Megértette azt a borzasztó szerelmet, amelyben Misi még a halál küszöbén is rájuk gondolt. Megértette Stasi buta, makacs, szent lovagiasságát, ahogy két éve a saját keresztjét vitte, köszönet nélkül. – Stasi – szólalt meg halkan. Ő visszanézett – szemében már nem remény, csak fáradtság volt. – Megjavítottad a csapot, amivel Misi két évig csak ígérgetett, hogy foglalkozik. – Ja. – Elvitted Tomit a nagyihoz azon a napon, mikor én a fürdőben sírtam az erőtlenségtől. – Igen… – Anyám születésnapjára emlékeztél, amikor én magam elfelejtettem. Csendben bólintott. – Mert csak ő kérte meg? Stasi sóhajtott: – Először ezért. Később már… Később nem bírtam máshogy. Kata felállt. Odaállt elé. Ránézett a jól ismert bőrdzsekire. A fáradt, nem is fiatal arcra. És először két év után már nem Misi árnyékát látta benne. Hanem Stasit. A férfit, aki a férje barátja volt – és most magára vette azt a feladatot, hogy szeresse a családját. – Maradj – mondta határozottan –, igyál egy teát. Teljesen átfagytál… Stasi hihetetlenkedve nézett rá. – Barátként – tette hozzá Kata, és a szavában most először volt valami meleg, élő, nem csak jég. – Misi legjobb barátjaként. Addig… amíg jól esik. Stasi elmosolyodott. Ugyanazzal a féloldalas vigyorral, ami régen Katát mindig kiborította. – Teát? Vagy véletlenül nincs otthon sör? Kata felnevetett. Először hosszú idő után. És érezte: többé már nem fogja eltaszítani azt a kezet, ami – bár magában is fáradt és reszket – mégis segíteni akar neki. Akkor sem, ha az a kéz egy nevetséges bőrdzsekiben van.