János, ne bámuld a varjakat!
Már napok óta János nem akarta megenni, amit Zsófia nyújtott neki:
Ugyan már, drágám, ezek ugyanazok a fasírtok, amiket László bácsi is neked vett. Ő most nem jön… Ne várd, Zsófia széttárta a karját.
Furcsa látvány… A hosszú sárga buszmegállóban az összes gyárimunkás egy kupacban várakozott az egyik oldalon.
A megálló másik fele üres volt, leszámítva egy vörös, bozontos kutyát, akinek összeborzolódott a szőre, s ott heverészett lustán a pad előtt…
János negyedik évét taposta, s az életet úgy ismerte, mint a saját négy mancsát. Minden áldott napját a buszmegállóban töltötte, a munkásszálló mellett. Mögötte a gyár, mellette a mező minden ismerős volt már, régen unalmassá vált.
Hogyan lett Jánosból János, maga sem tudta pontosan. Így nevezték a szállóban lakó fiatal lányok. Ők sajnálták a szegény kis szerencsétlent, s etették néha. Az emberek többsége inkább elkerülte Jánost.
Nem pillantott János senkire szomorú kutyaszemével. Barátságosan sem csóválta a farkát
Ő egészen más volt. Három éve alatt úgy viselkedett, mint egy vénember, akit minden bosszant. János gyakorta ijesztgette az embereket a rossz természetével.
Az emberek… Mit lehet róluk szépet mondani? A legtöbbjükről? Egészen semmit. Csak azt a két lányt, akik etették, méltatta kegyével, a többiek mintha nem léteztek volna.
János nem szerette az embereket, nem szerette a varjakat sem, és undorodva nézte a pocsolyában csipogó, fürdő verebeket.
Elmúlik az idő, amikor kölyökként azt hiszed, minden kéz szeretettel nyúl hozzád. Elmúlt ez Jánosnál is.
Az ő kutya-logikája szerint az emberek pont olyan csúnya hangokat adtak ki, mint a varjak egy idő után csak veszekedtek a megállóban. Lökdösődnek, a kutyát meg elkergetik, húzz innen, nehogy a lábunk alatt maradj!
Hát minek szeresse őket? Még keresni sem érdemes választ.
A varjak az más tészta. Pimaszul húzták el előle a kevés élelmet, amit a lányok hagytak neki a szállóban.
János vicsorgott, ugatott rájuk. A madarak elrepültek, tanácskoztak, de harc nélkül nem adták fel.
Így telt a nap: veszekszik a varjakkal, számolgatja a pimaszságokat hányan maradtak még teljes farokkal, kik fontosak egyáltalán , aztán az embereken tölti el az idejét.
A sárga buszmegállóban azért nem volt rossz élete. Palota nem, de a széltől, esőtől meghúzódhatott. Árnyék is jutott meleg napokon. Csak hát az emberek túl sok volt belőlük.
Nézzétek csak, hereverő! Hadd menjek már a pad mellé! valaki csizmája ébresztgette álmából a kutyát.
János felnyitotta a szemét. A csizma éppen át akart lépni a mancsain, de a megálló tulajdonosa másképp döntött.
Verekedni akarsz? Na majd meglátjuk!
János azonnal felugrott. A csizma megmenekült, éppen jött a busz.
János azt utálta a legjobban, amikor az emberek felszálltak a buszokra azon a megállón, amin egész nap csak beszélgettek, nevettek. Így szökött már el előle nem egy ellenség.
A csizma végül ott maradt gazda nélkül a megállóban. Magányos, leharcolt.
Megérdemled! gondolta János elégedetten, és rágcsálni kezdte hadizsákmányát, majd büszkén a szemetes mellé vonszolta.
Réka, ne menj már közel ehhez az őrült kutyához egy szőke nő hátrarángatta a barátnőjét.
Megvadult, senki nem bír vele kontrázott egy cigarettás férfi.
A csikk elrepült, alig hogy Jánost eltalálta volna. A kutya ismét ugatni kezdett. A férfi káromkodva eloldalgott a megálló másik végébe…
*****
Másnap János újra összetalálkozott a csizma gazdájával, egy idegen férfival.
Ott van! a csizma ujja fenyegetően hadonászott János felé, közben jó messzire állt tőle. Ez a kutya! Csináljanak már vele valamit!
Mit? vont vállat a másik. Már többen is mondták, de itt vidéken semmi sintér nincs.
A csizma leengedte az ujját, nekiállt hevesen gesztikulálni, mint egy szarka. János, fülét hegyezve, figyelt.
Aztán a második férfi is szidni kezdte a másikat. János elégedett arcot vágott ennél szebb jelenetet nem is kívánhatna!
Maga biztonsági őr, nem? sértődött meg a csizma, minden dühét ebbe a mondatba öntve.
János sem ugatott. Hah, az emberek egymást marják! Jobb szórakozás, mint a varjak harca egy dióhéjért.
Talán a csizma gazdájának is úgy tűnt, János önelégülten mosolyog. Ugyan, csak a képzelet játszott vele.
Én a dolgozói szállást őrzöm, nem a megállót! válaszolta a biztonsági őr, majd elindult, de még visszafordult: Adjon neki néha csontot, úgy nem fogja zavarni a buszra szállásnál.
Igazából segíteni akart.
Kösz szépen! Talán még ebédet is főzzek a kutyának a menzán, mi? ironizált a csizma, majd oda sem nézett Jánosra. És te, kutya, mit hallgatsz? Morgolódni már sem tudsz? Bestia!
És a bestia most tényleg úgy tett, mintha ha értette volna. Egy sikeres buszra ugrás lehetőségét adta meg gazdájának.
János ugatott a busz után, a piros arcot, László bácst, vagyis a csizma gazdáját, még a bepárásodott ablak mögül is káromkodni lehetett látni
A harmadik találkozást elkerülni már nem lehetett. László bácsi most lett a gyár termelésvezető-helyettese.
Neki minden új volt, ismerkedett mindenkivel. Most ez a kutya is hát ilyen szerencséje, nincs autó, az is szervizben. És minden reggel a buszmegállóban ott vicsorog rá ez a vörös ördög.
Mintha ettől a naptól János céltudatosan csak Lászlót utálta volna. A többiek már nem is számítottak.
Izgatottan várta a buszt, csak László bácsi lába érjen a járdára!
Megunva a gúnyos pillantásokat, László bácsi végül úgy döntött, hallgat a biztonsági őrre: vesz a menzán egy fasírtot a kutyának.
Na, egyed rázta ki zacskójából az ételt a megálló szélére, várakozóan nézve Jánosra.
János majdnem nekiállt megugatni a csizma gazdáját, de a fasírt illata odacsábította Egy szempillantás alatt eltűnt az étel. Csak a por maradt, s az a mennyei illat. János nyalogatta a száját és türelmetlenül nézett az emberre.
Mit akarsz még? Nem elég? Asszonyom nincs, főzni nem tudok, menzáról ne cipeljem neked mindig? Inkább eltörik a csúnya pofád, te kutya!
*****
Másnap reggel László bácsi csodálkozva állt meg a megállóban.
László bácsi, nem ugatja már magát János? Nézze csak! kacagott piros arcú titkárnő, Zsófia.
Úgy látszik, most már tisztel, Zsófika felelte büszkén László bácsi, magában értetlenül pillantva Jánosra.
Ettől fogva a vörös, magányos kutya hozzászokott: minden reggel érkezett a fasírt is László bácsival együtt.
Hát, talán tényleg nem minden ember olyan buta és hangos, mint amilyennek János hitte. Talán mégis különböznek azok a varjak által dédelgetett, fényes kupakkal vitázó jószágoktól.
Az idő hűvösebb lett A tél is közeledett. Egy reggel a sárga megállót belepte a lágy, fehér hó. A mezőről hideg szél hozta a hópelyheket.
László bácsi a megszokott módon tette le a kutya elé a fasírtot és más finomságokat.
Reszkető János az orrát a kaja felé nyújtotta, de ahogy mindig, azám, a falat egy pillanat alatt eltűnt. Ez valami villám-fasírt volt!
László bácsi nézte a remegő, vörös oldalt.
Jön a busz, László bácsi húzta meg a kabátujját Zsófia, de ő csak legyintett.
Ejha! mondta lemondó bosszúsággal, és visszafordult a portára.
Kis idő múltán fekete bőrkesztyűs kéz óvatosan megsimogatta Jánost. A kutya felnézett.
Megfagytál, vándormadár? Na gyere ide a kartonra, ott talán melegebb lesz. Ezt a lapot ide tesszük Kapj még egy fasírtot
*****
Szombaton László bácsi otthon volt. A házát a város szélén vette, az ágyások hó alatt lapultak. Hideg szél lökdöste a jeget.
László bácsi rántottát sütött kolbásszal. Megreggelizett. Kiment a garázsba, elővette a lapátot. Dolgozott, hóbuckák repültek, de a gondolatai máshol jártak.
Egy pillanatra megállt, nézte a keringő pelyheket. Valamit motyogott, ledobta a lapátot, kiszaladt az udvarról
A megálló üres volt. János tudta: néha egész nap alig jön valaki. De a busz akkor is jött. A néhány kiszálló miatt aznap még éhesebb lett. A lányok sem jöttek most, hogy adjanak valamit
János felállt. Tudta, hogy futnia kell a távoli kisboltig és házakig, ha valaki nem eteti.
Épphogy elindult volna, amikor megint busz fékezett az orra előtt.
Hova mész? A hóviharban el akarsz tűnni?
László bácsi kirakta elé a boltból szerzett virsliket, többet is. János úgy ette, mintha soha többé nem lenne étel.
Fasírt nincs, a menza zárva mentegetőzött László bácsi. De ezt még hoztam
A megállóban ott termett egy nagy doboz, benne egy kopott pokróccal.
Ennyit tudtam kitalálni. Menj csak, bújj bele! Ott jobb lesz
Hirtelen sem a hó, sem a jeges szél nem számított már. Valami meleg töltötte el belülről Jánost különös, jóleső érzés.
Ez a doboz még soha nem tett le neki ilyet senki…
*****
Több napja nem ette meg János, amit Zsófia hozott.
Ugyan már, ez ugyanaz a fasírt, amit László bácsi is vett neked. Most nem jön, lebetegedett Ne várd mondta tanácstalanul Zsófia.
János lógó füllel figyelte.
Felugrott minden alkalommal, amikor nyílt a busz ajtaja, vagy kilépett valaki a gyárkapun, de ő nem jött.
Visszafeküdt a dobozára, a varjak a megálló mögött kenyérdarabért lármáztak, mindegyik cipelni akarta zsákmányát a titkos rejtekébe.
János szomorúan nézte őket. Vakkantott. Ostoba madarak! Neki is volt titkos helye a megálló alatt, közvetlenül a kuka mögött.
Előbújt dobozából, odament a lyukhoz. Ő nem olyan, mint a varjak, akik mindig elfelejtik, hova tették a kincsüket. Az ő helyén ott volt a csizma. Hogyne emlékezett volna! Régen utálta, most meg
Miféle érzés gyötri így? Elővette a csizmát. Hol lehet László bácsi? Már értette, milyen nevet kapott a gazdája a többiektől. “Az ő gazdája”
De ő igaz barát? Lehet-e igazán kutya, ha egyszer már van emberéhez köze, aztán el is veszíti?
János ráförmedt a varjakra. Valami új erő ébredt benne. Elég volt, elege van, ő nem így akar élni!
László bácsi, László bácsi!
János hegyezte a fülét, reménnyel nézett a lányra, aki telefonált.
Alig hallom Feltuszkolom az iratokat a buszra, ahogy mondta!
Zsófia lehuppant az ülésre, s észre sem vette, hogy mögötte surrant be egy vörös farok a buszba…
*****
A kutya reménnyel figyelte a lányt, amikor az még többször ismételte a gazdája nevét telefonban.
Zsófia megrázta a sálat a nyakában, leugrott a buszról, János utána szorosan a fogai között a fekete csizma!
Jánosnak jó kedve lett. Hogy is gondolhatta, hogy ez a fehér takaró hideg és kellemetlen? Milyen vidáman ropog a hó Zsófia csizmája alatt!
Zsófia benyomta a kapucsengőt, nemsokára ismerős hang felelt. János ugatni kezdett. Zsófia, aki egész úton nem vette észre a kutyát, a meglepetéstől megcsúszott, az irattartó is a hóba pottyant
László bácsi, előbb felsegítene, mielőtt a kutyáját kezdné ölelgetni?
László bácsi szeme, mintha elfátyolosodott volna. Könnyek? Honnét?
Te hozzám jöttél? Te tényleg hozzám jöttél! És még ajándékot is hoztál, igaz? ismételgette, miközben fél kézzel szorosan ölelte a kutyát, a másikkal meg a csizmát markolta.
Zsófiát, persze, felsegítették, s forró teát is kapott.
Azért egyet nem értek, László bácsi nézett a konyhában csavargó kutyára Zsófia , miért nem vitte haza előbb? Kertes ház, bőven elfér
Féltem, sóhajtott László bácsi. Régóta egyedül vagyok, érted. Egy kutya már felelősség, gondoskodás. Kis család Most már persze, sehová se engedem elmenni. Amint meggyógyulok, megtanulok rendes fasírtot csinálni
Akkor magát úgy kell megszállni, mi? kacagott Zsófia, s fejét csóválta. Akkor jól járt, hogy János maga keresett meg!
És Zsófia igyekezett elrejteni a mosolyát, mintha csak teáját kortyolnáJános körbecammogott a szobában, minden zugot alaposan megszimatolt, végül rátelepedett a kályha mellé a régi pokrócára. László bácsi óvatosan mellé kuporodott, s fejét a kutya bundájára hajtotta.
Az ablakon túl, a havas kertben ott káráltak a varjak, idejük múltán is ismerősek, de már nem olyan fontosak. A világ, ami eddig ridegnek tűnt, hirtelen barátságosabb lett: a kályha melege, a nevetés, a forró tea illata mind azt súgták Jánosnak, hogy hazatalált.
Még egyszer ránézett László bácsira, majd óvatosan odatolta a csizmát a férfi lábához. Az ember és a kutya csendben néztek össze, mintha ugyanazt mondanák: többé nem kell félniük a magánytól.
Odakint újra indult a világ busz jött, ment, a varjak húzták a hangjukat, Zsófia elindult vissza dolgozni. De belül, a kis házban, odabent a kályha körül végre csönd és béke volt; egy piros kutya, akit már senki sem bámult, csak végre valaki szeretett is.
