Tündér
Már a hatodik osztályban világos volt, hogy Lívia Balogh nagyszerű orvos lesz. Akkoriban a szomszéd fiú leesett a hintáról, csúnyán beütötte a térdét meg a fejét. A látványtól gyengébb idegzetűek biztosan elájultak volna, de a 12 éves Lívia nem esett pánikba.
Boglárka, hozz egy kis vizet, gézt meg hidrogén-peroxidot! szólt a legjobb barátnőjének, aki épp a játszótérrel szembeni lépcsőházban lakott, és Boglárka, mint akinek zsinóron húzzák, már rohant is haza.
Amikor a rémült Kati néni, a fiú anyukája, valahonnan megtudva a bajt, lihegve odaszaladt, Lívia már profin kitisztította, fertőtlenítette és bekötötte a sebeket. Amikor az asszony megtudta, ki segített először, csak tátogni tudott döbbenetében.
Te orvos leszel, kislányom! Nem is akármilyen, hanem kiváló! Ügyesen oldottad meg, ilyet nem minden orvostól kapni, hát még egy gyerektől lelkendezett Kati néni.
Az iskolai túrákon igazi főnyeremény volt, ha Lívia elkísérte a csapatot. Mindenki jobban vigyázott magára, de ha mégis történt valami, Balogh Lívia társaságában kevésbé aggódtak.
Aztán jött az orvosi egyetem, rezidensi képzés, szakvizsgák, rendszeres továbbképzések. Egyszer aztán Líviából, vagyis Baloghné dr. Répássy Lívia lett, elismert kezelőorvosként, egy időben még a funkcionális diagnosztikai osztály vezetését is rá bízták.
Munkatársai szerették, tisztelték kivéve talán a nyugdíj közeli, örökösen morgó, veszekedős főorvost, dr. Sipos Vilmost. Igazi energiavámpír volt: harapós, morgós, és ha arról volt szó, örömét lelte a feszültséggerjesztésben. Lívia igyekezett higgadt maradni, de csak ő tudta, milyen konstans erőfeszítésébe kerül mindez!
Amit Líviát vigasztalta, hogy hetente csak egyszer futottak össze, amikor orvosi bizottsági ülésen friss eseteket vitattak meg. De már attól a pár alkalomtól is a haja égnek állt néha.
Sipos gyakran kötözködött vele, néha egészen csípős megjegyzéseket tett. Világos volt: minél inkább úgy tesz, mintha észre sem venné a szurkálódását, annál jobban belelkesedik a főorvos. Előfordult, hogy Lívia otthon is csak forgatta a szemét:
Borzalmas ez az ember panaszolta vacsora közben a férjének, Andrásnak. Hidd el, próbálok türelmes lenni, de mintha Sipos direkt keresné a balhét!
Nyugi, úgyis te győzöl, vigyorgott András. Igazi diplomata vagy!
Igaz, anya bólogatott kamasz fiuk, Kristóf. Ha megunod az orvoslást, menj diplomataiskolába! Még jobban is keresnek.
Jó ötlet, majd fontolóra veszem! nevetett Lívia.
Ő tényleg békés ember volt, de nem robot. Úgy érezte, előbb-utóbb elpattan a cérna és annak határozott oka lesz.
A következő ülésen minden a megszokott mederben ment, amíg el nem jött Lívia beszámolója. Egy hatvan év körüli asszony kórelőzményeit ismertette éppen, amikor az hirtelen megszólalt:
Doktornő, mondja meg őszintén, nagyon súlyos? Meg fogok gyógyulni? Hiszen még az árva unokámat is én nevelném!
A beteg hangja elcsuklott, a tekintetében olyan remény csillogott, hogy bárki belesajdult volna.
Még ki sem tudta mondani a vigasztaló szavakat, amikor Sipos főorvos rárivallt:
Ezzel a diagnózissal? Jaj, asszonyom, annyira előrehaladott a folyamat, hogy józan orvos nem ígérheti, hogy ebből simán felépül! Mit gondolt, miért nem jött előbb?
A páciens ledermedt, ajka megrebbent, de a főorvos csak folytatta:
Ismerem magukat! Előbb tűrnek, aztán öngyógyítanak, aztán amikor már nagy a baj, jönnek az orvoshoz! Mi nem vagyunk csodatevők!
Az asszony sírva rohant ki. Lívia később magát szidta, hogy nem szólt rá Siposra, de akkor egyszerűen lefagyott. Idős, beteg nénit így leteremteni hát hogy lehet ilyet csinálni?! Az osztályvezető főorvos is rosszallóan csóválta a fejét.
Igaz, hogy az alapokban Siposnak igaza volt, de azért meg lehetett volna válogatni a szavakat már csak egy idős ember iránti tiszteletből is!
Ekkor pattant el Líviánál a cérna.
Főorvos úr, minden tiszteletem mellett, meddig mehet el?
Ugyan, én csak kimondtam, hogy mi a helyzet vonta meg a vállát Sipos. Nem csodadokik vagyunk, ezt tudniuk kell. Betegséget kiszűrni az elején kell, ezt mindenki tudja.
A főorvos győztesen mosolygott, osztályvezető is tudta: azt hitte, most jól felbosszantotta a doktornőt. Csakhogy, most másképp lesz!
Főorvos úr, azzal tisztában vagyok, hogy a betegséget korán felismerni és kezelni a legjobb, sőt, sokszor az egyetlen esély! De! El sem tudja képzelni, mennyi energiámba került meggyőzni ezt a nénit, hogy bízzon bennünk, hogy eljárjon kezelésre és maga egyetlen mondattal rombolta szét ezt a bizalmat! Csak gratulálni tudok!
Sipos főorvos valamit rikácsolt még, de Lívia már nem hallotta; az osztályvezető is távozott, ketten maradtak. Lívia úgy érezte, egy levegőt sem tud húzni ezzel az emberrel igazi energiavámpír, megfojt a jelenlétével is!
Magában ezt gondolta: Na, én nem adom meg neki az örömöt, hogy lássa, mennyire kiakasztott! Aztán az ablakhoz lépett, és váratlanul halk koppanás hallatszott: Sipos főorvos zavarban, kezében galagonyacsepp, teljesen megtörten szorongatta az üveget. Fura módon, Lívia nem érzett diadalt. Valahogy megsajnálta ezt az embert. Állítólag magányos. Talán ezért olyan elviselhetetlen?
Doktornő, tessék, igyon ebből! motyogott Sipos. És bocsásson meg, talán maga látja jobban
Főorvos úr, maga is sokszor igazat beszél, váltott békülékenyebb hangra Lívia. De a mi hivatásunk nem csak gyógyítani, hanem reményt is adni. S néha a remény maga is csoda.
Hát, ja, mondjuk motyogta Sipos.
Hirtelen jött fordulat! De Líviának most fontosabb dolga akadt: ideje volt világossá tenni a szabályokat.
Főorvos úr, egyet jegyezzen meg: senkinek nem hagyom, hogy a jelenlétemben felemelje a hangját, vagy kétségbe vonja a szaktudásom sem beteg, sem beosztott, sem a miniszter.
Rendben, értettem mondta Sipos.
Na, majd meglátjuk gondolta Lívia, rápillantva az órára, új nap, új feladatok.
Egy óra múlva már a szóban forgó nő, Veronika nénike ágya mellett ült. Az éjjeliszekrényen tulipáncsokor illatozott. Veronika megismerve Líviát, elmosolyodott.
Képzelje, bejött hozzám a nagyfőnök! Virágot hozott, bocsánatot kért, meg azt mondta: mindent megteszünk, hogy meggyógyuljak.
Ez így helyes! Meglátja, még férjhez is adjuk magát! kacsintott rá Lívia.
Maga aztán egy tréfamester! kuncogott az asszony.
Egy hónap múlva Veronika felgyógyult. A hazabocsátás napján Sipos főorvos egy doboz drága konyakos meggyet nyújtott át neki.
Ezt az unokájának!
Köszönöm!
És még egy csokor rózsa önnek. Jó egészséget kívánok! Nagyon régen kaptam már virágot, főleg ilyen szépeket. Köszönöm, hogy lábra állítottak!
Most mondhatnám, hogy Jöjjön máskor is, de inkább ne, hacsak nem vendégként! Vigyázzon magára!
A kórházi személyzet tátott szájjal nézte a főorvost: Mi ütött ebbe az emberbe? Hát tud ő ilyen kedves is lenni?
Lívia és a főorvos között, ha barátság nem is, de nagyon jó munkakapcsolat alakult ki. Néha együtt teáztak a vizsgálat után, néha a közeli cukrászdában futottak össze.
Ember nem vagyok, boldogságot nem ismerek már sóhajtott fel egyszer Sipos. Lehet, hogy ezért ilyen zsémbes vagyok. Az élet elment mellettem, s én nem értem rá élni.
Hogyhogy nem? Hát kórházi főorvos! Azt kevesen mondhatják el magukról.
Az lehet, de boldogság is kéne Régen talán volt, de elmúlt.
Na tessék, egyenes adásban önti rám a lelkét vigyorgott magában Lívia, és közben egyre többet gondolt arra, hogy ez az ember mégis szimpatikus. Egy furcsa, megközelíthetetlen, de bátorítóan esendő öregúr.
A többiek is észrevették az enyhedő viszonyt, de eszükbe sem jutott pletykát indítani. Lívia nem az a fajta, Sipos főorvos sem tűnt kókler Casanovának.
Mit műveltél ezzel a mogorva öreggel? faggatta egyszer az osztálykonyhai nővér, Ilonka egy csajos teázáson. Mosolyog! Nem sűrűn, de néha tényleg!
Kórházi hagyomány volt, hogy péntekenként a lányok, asszonyok kis uzsonnát rendeztek: sütik, palacsinta, házi lekvár, rétes miegymás, mindezt finom szilvalekváros teával.
Ezúttal is körbevették Líviát, várva az évezred titkát.
Jaj, lányok, nincs ebben semmi misztika. Az egész önbizalom és önbecsülés kérdése legyintett Lívia.
Ja, könnyű ezt neked mondani, kételkedett Zsuzsika, a fiatal takarítónő. Nekem például Sipos főorvos már a puszta jelenlétével is megizzaszt.
Na, ezt kell elengedni, mondta Lívia. Mindenkinek joga van az önbecsüléshez, akár nővér, akár főorvos!
Bizony, bólogatott a részleget vezető pszichiáter, Gálvölgyi Anna. Az ilyen energiavámpírok csak addig próbálnak beléd csípni, míg érzed rajtad a félelmet.
Én meg azt gondolom, hogy Sipos csak egy szomorú ember, mondta elmerengve Márta, a konyhás.
Mindenki egyetértett kivéve Líviát, aki biztos volt a dolgában.
Lehet, hogy valamiről lemaradtam? viharzott be Erikánk, a raktáros.
Nem igazán, nevetett Anna, Sipos főorvost boncolgatjuk.
Ja, akkor már hallottátok?! rikkantotta Erika.
Mit?
Hát hogy nősülni készül!
Nee, mondod? Ugyan már!
Ezt hallani akarom! csendült fel a kórustagok hangja.
Na, kihez? kérdezett rá Zsuzsika.
Úgy hírlik, egy beteghez
Ez igen! vihogott Márta. Lívia pedig somolygott: mintha sejtené is, ki lehet az.
Lányok, azt hiszem, most nem teával kellene koccintani, hanem egy üveg tokaji muskotállyal! vetette fel Lívia.
A javaslatot percek alatt megszavazták. Isten éltesse hát a morgós főorvost! Ki tudja, talán egy jóízű tokaji vagy egy kis friss házasság tesz majd csodát.
Másnap Lívia kávéját kortyolgatta, amikor besétált Sipos főorvos, boldog vőlegénynek öltözve. Lívia úgy tett, mintha semmit sem tudna biztosra vette, hogy Sipos örül, ha ő lepődik meg.
Igazán csinos ma, főorvos úr mosolygott Lívia.
Nagyon jó a kedvem! Nősülök, drága doktornő.
Nahát! És ki a szerencsés? Remélem, egy kedves asszony!
A legjobb! Veronika tudja, akinek annyira segített annak idején. Bejött nekem, hát megkerestem, és mostanra minden kerek.
Maga aztán tud élni, főorvos úr! kacagott Lívia. Őszintén gratulálok.
És szeretném meghívni az esküvőre magukat, meg a családját is. Különben magának köszönhetem az egészet!
Á, ugyan már nevetett Lívia. Ha megtörténik, hát megtörténik!
Az esküvő napján a főorvos jobban nézett ki, mint valaha. A menyasszony sem maradt el: a valaha beteg, megviselt nénike bobfrizurával, csokoládébarna hajjal legalább tíz évet tagadhatott volna le.
Veronika újra és újra hálálkodott Líviának; sose felejtette el, kinek köszönheti az új esélyt.
És Lívia? Hát, ő csak annyit mondott mosolyogva a végén: Minden kórháznak kell egy tündér. Én most nyugdíjba vonulok, a stafétát átadom de nincs az a Sipos főorvos, akinél ne lehetne valamit elérni egy kis reménnyel és türelemmel.Az ünnepség végén, amikor a násznép már a tortát szeletelte és a zenekar próbált újrahangolni, Lívia a kertben sétált egy pohár muskotállyal. A kórházból néhányan utolérték.
És most hogyan tovább, Lívia? kérdezte Gálvölgyi Anna, vidáman billegtetve a pezsgős poharát.
Lívia elmosolyodott, és nézte, ahogy Kristóf a vendégek között zsonglőrködik egy csokor rózsával, András pedig jókedvűen beszélget Veronikával.
Mostantól a saját családom főorvosa leszek, és néha besegítek, ha szükség van rám. De a kórháznak új tündérekre van szüksége mondta halkan. Ugye vigyáztok egymásra?
A többiek bólintottak. Valahogy mindenki tudta, hogy ettől a naptól valami egészen más kezdődik: hogy a legnehezebb embereknek is kijár egy esély, és a legreménytelenebb helyzetekben is ott bujkál egy csendes, segítő kéz csak észre kell venni.
Ahogy leszállt az este, egy aprócska lány, Boglárka régi barátnőjének unokája, odaosont Líviához.
Tündérnéni, egyszer én is olyan akarok lenni, mint maga.
Lívia átkarolta.
Leszel is, drágám. Csak figyelj, és ne félj soha jót tenni mert valahol, valakinek éppen te leszel majd a tündér.
És a kertben, a fényfüzérek alatt, egy pillanatra mindenki elcsendesedett, mintha érezték volna: történjen bármi, amíg vannak tündérek, az élet mindig tartogat egy újabb csodát.
