Minél távolabb, annál közelebb a szív – – Tudod mit, arany unokám? Ha már ennyire útban vagyok, itt csak egy lehetőség van. Nem megyek többet egyik lányomhoz sem, és nem fogok barátnőkhöz, rokonokhoz sem csavarogni. Dédpapát sem kell nekem keresni, hát nézd már, mit találtatok ki! Hogy férjhez adtok öreg napjaimra! – Mama, hát már régóta mondom, és anya is ezt mondja! Költözz be az idősotthonba. Csak annyi, hogy írd át rám a házat, ott kapsz egy kis szobát, anya elintézi. Nem leszel egyedül, szomszédok is vannak, velem se zavarnánk egymást. – Én innen sehova nem megyek, Sanyi. Ha már útban vagyok, ott az ajtó, hét felé visz az út. Te fiatal vagy, okos fejed van. Keress lakást, élj, ahogy akarsz. Tanulni nem akartál – menj dolgozni! Hozhatsz haza minden nap új barátnőt, ha van kedved. Nekem, idős embernek, egy hónap múlva 65 leszek, csend kell, nyugalom. Elég, elég volt a két év bolyongásból, ideje hazajönni. Nem helyes ez, kisunokám, hogy a saját házamból próbáltok kirakni, közben az én nyugdíjamon élsz a barátnőiddel. Nem gumiból van a nyugdíjam! Heted van, hogy lakást találj, aztán menj a barátaidhoz, vagy ahhoz a… hogy is hívják… mindig elfelejtem. Ma estére ne legyenek a házamban! Hát az sem elég, hogy vénségemre férjet kerestek meg a nyugdíjas otthont ajánljátok? A felháborodott unoka próbált még valamit mondani, de Lídia néni már nem hallgatta, helyette csendben bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Szörnyen megfájdult a feje. Be kéne venni egy tablettát, de vízért ki kellene menni a konyhába, márpedig a találkozást az unokával most inkább elkerülné. Ahogy végignézett kis szobácskáján, meglátta a műanyag palackban a maradék ásványvizet. No, pont elég lesz egy kortyra! *** Maga sem gondolta volna Lída, hogy ilyen határozottság lesz benne. Felgyűlt a felháborodása, hát kimondott mindent, ami nyomta a szívét. Két hosszú évig tűrt, hallgatott, első szóra hol egyik, hol másik lányához rohant, majd ugyanígy első utalásra – hogy nem időzött-e már túl sokáig – ment vissza a saját házába. Most meg az unoka, ez a huszonéves semmirekellő rendezkedik a házában felváltva újabb és újabb nagy szerelmekkel, a nagymama meg csak útban van, szuszog a fal mögött, köhög, elrontja a romantikát. – Mama, látogathatnád néha valakit, mi meg Dórával, Zsófival, Blankával, Ildivel (megfelelő rész aláhúzandó, a lányok gyorsan cserélődnek) kettesben lehetnénk! És Lídia néni ment is: néha az unokahúgához, néha a keresztlányához, vagy egy régi kolléganőhöz, ott is maradt késő estig, hogy a fiatalokat ne zavarja. Eleinte mindenki örült, de aztán, amikor hetente többször is vendégeskedett, a lelkesedés alábbhagyott. *** Abban a pillanatban, amikor vendégségbe se lehetett már menni, megszületett a nagyobbik lánynál a kisbaba. Élet a nagyvárosban, hitel, iskolás gyerek – elkel a nagymama segítsége. Lídia néni odaköltözött a lányához. Először mindenki elégedett volt: meleg vacsora, tisztaság, ápolt unokák. De néhány hónap után a veje, akinél csak tíz évvel idősebb volt, fanyalogni kezdett: – Lídia néni, ilyen virslit ne vegyen, ezek mérgezőek. Minek virslin élni, ha egész nap otthon van? Egy normális ebéd nem esne rossz – mondjuk fasírt vagy rántott hús… – A fasírt rendben van, de Lídia néni, túl sokat költünk mostanában a háztartásra és az élelmiszerre, kicsit vissza kéne fogni! – Lídia néni, én nem vagyok tehén, hogy csak füvet meg zöldséget egyek! A spórolás szép és jó, de kevés a hús az étrendben! És így mindig találtak valamit, amibe beleköthettek. “Lídia néni, otthon van a gyerekekkel, taníthatná az idősebb unokát is, miért kell külön tanárra pénzt költenünk?” Kapott Lídia a fejére azért is, ha hosszabban beszélgetett telefonon. És a nagyobbik unoka – még csak negyedikes, de már igazi kis főnök: a nagymama “ciki”, nem öltözik elég divatosan, szégyent hoz rá a barátok előtt, és tanulni is kényszeríti! – Egyáltalán, mama, minek jöttél hozzánk? Van saját házad a faluban, menj haza, ott parancsolgass! Lídia néni hallgatott, mindent eltűrt, próbált mindenkinek a kedvében járni. A saját szűkös nyugdíjából vett húsféléket a vejének, a kicsi unokának néha zsebpénzt adott szégyenérzetből, Sanyinak is utalt, hogy ne maradjon el a rezsivel. Kár volt panaszkodni a lányának: “Vigyáznia kell a férjére”, akiért küzdött, hogy vele legyen, közös gyerekeik szülessenek. Amikor a kisebbik unoka bölcsibe ment, már nem volt szükség a nagymama szolgálataira. A veje egészen őszintén megmondta: Lídia néni, köszönjük, de most már haza lehet menni! Lídia boldogan utazott haza – végre a maga ura lehet! Akkor kel-fekszik, amikor akar. De hamar szembesült vele: a házában Sanyika már jól berendezkedett, nem is egyedül, hanem az aktuális menyasszonnyal. Minden csupa kosz, a rezsit nem fizették, mindjárt elzárják a vizet és az áramot. Nem volt mit tenni: Lídia hitelt vett fel, a tartozásokat kifizette, helyrehozta a házat, fellélegzett. De a béke nem tartott sokáig. Az unoka panaszkodott: túl kicsi a ház, két szoba meg egy konyha, és hol marad a magánélet, ha a nagymama a fal másik oldalán hortyog és köhög? Váratlanul örömhír: a kisebbik lánya is babát vár, hívják anyut oda is segíteni. Mit tehetett volna? Pakolt, ment, három hónap után érezte, itt is csak teher lett. Nem várta meg, hogy elküldjék, ő ment inkább vissza. Otthon újra várt Sanyika az elégedetlenkedéssel. Talán tűrte volna Lídia néni a megaláztatásokat tovább is, ha nem történik egy eset a hazatérése után. *** Ismét kipucolta a házat, most már nem volt tartozás. De nagymamaként ismét útban volt. – Sanyika, ma átmegyek a keresztanyuhoz, születésnapja van, későn jövök haza. Zárd be az ajtót, hátsó kijáraton jövök, hogy ne zavarjalak benneteket. – Miért nem alszol ott? Sokat éjszakázol, csörögsz. Maradnál nála pár napot, pihennénk tőled! – Hát ugyan mitől fáradnátok el egy hét alatt? Csak egy hete vagyok itthon! – Egy hét az is valami. Nem maradsz ott éjszakára? – Nem, hazamegyek. A buli jól sikerült, előbb egy kávézóban, majd szűk körben otthon. Vidáman idézték fel a régi időket, panaszra szó se esett. Lída már készülődött volna haza, mikor a keresztlányát felhívták. Katáék kimentek telefonálni, majd visszajött, és mondta, hogy Lída lányától, Natasától jött a hívás: – Mi történt? Miért nem nekem szólt? Náluk minden rendben? – már nyúlt is a telefonért, de Katá megállította. – Ne hívd, kuzin! Minden rendben van. Csak azt kérte, hadd aludjál nálam. – Hát minek, megmondtam Sanyinak, hogy hazamegyek! – Sanyi hívta fel a mamáját, mondta, hogy csak kettesben akarnak lenni, te meg útban vagy. Ezért szólt nekem, hogy hagyjalak meglógni. Különben is, maradj, mesélj, hogy is van nálatok mostanában. – Ugyan már, minden rendben van – vágta rá Lída. – Mikor minden rendben van, a gyerekek nem hívják a barátokat, hogy anyát eldugják. A múlt héten is keresett az lányod, hogy hátha tudok idős, egyedülálló bácsit, akinek van lakása. Mondta, hogy Sanyinak már ideje lenne nősülni, de hát te útban vagy… Ha bemennél az idősek otthonába vagy találnánk egy bácsit, már nem lenne gond. Lída mindent elmondott, a nagyobbik lánynál se volt jó, a kisebbiknél se, az unoka csak útban van neki, már két éve így csapódik az élete, mintha a saját házában se lenne otthon. Egyszerűen feleslegessé vált. – Nézd csak, kuzin, a saját házamban sem vagyok gazda. Mióta Sanyi befejezte a sulit, a lányommal élt a városban, de ott az új férj rögtön jelezte: nincs rá szüksége Sanyira. Visszajött hozzám, nem vették fel seregbe, tanulni sem akart. Amíg iskolába járt, Nastya segített pénzzel, de ahogy nagykorú lett, vége lett a támogatásnak. Azóta csak az én nyugdíjamon él. Végül Lída mégsem maradt Katáéknál, inkább hazament. Amint hazaért, mindent kiöntött Sanyinak. Sanyi anyja kapta magát, telefonált, letolta Lídát, de ő ugyanazt mondta vissza, amit az unokának is. Sanyi végül elköltözött, mondván, hogy Lída ne számítson többé a segítségére – soha többet be se teszi a lábát a házba! De Lída boldog volt ezzel az egyedülléttel; végre nyugalma lett, egész életében másokhoz kellett alkalmazkodnia. Amíg a lányok nőttek, sose járt férfiakkal mert a lányok ellenezték; amikor a férjét eltemette, mindent egyedül vitt. Mégis csak haszonlesőket nevelt magának. Ez nem helyénvaló így: öreg napjaira az embert a saját házából űzik. Mi ez az élet, ha a saját házában is csak felesleges? Sanyi később észhez tért, bocsánatot kért a nagymamától. Lída már réges-rég megbocsátott, de nem hívta vissza: “Vendégként jöhetsz, Sanyika, bármikor, de együtt nem élünk többé. Neked lányok járnak a fejedben, nekem nyugalom kell.” A lányai is hívják, segíteni kéne a gyerekekkel. Lída azonban már nem megy sehová. “Hozzátok ide a gyerekeket, szívesen vigyázok rájuk. Itt tiszta a levegő, a saját házamban végre én vagyok a gazda, senki sem parancsol.” Azt mondja Lída: minél távolabb, annál közelebb a szívhez. És én azt hiszem, ebben igaza van.

Minél messzebb, annál közelebb az otthon…

Tudod mit, drága unokám! Ha már ennyire zavarok titeket, akkor egyetlen megoldás maradt. Se a lányaimhoz nem költözöm többé, se a barátnőimnél nem leszek vendég, dehogy fogok én itt-ott nyughatatlanul vándorolgatni!
Na és ne is gondolj arra, hogy valami papót keresel nekem! Nézd már, miféle ötletetek támadt! Azt akarjátok, férjhez adjatok vénségemre!
Mama, hát ezt mondom neked évek óta! Anyu is mindig ezt mondja! Költözz el az idősek otthonába. Itt a legegyszerűbb, csak írjad át a házat a nevemre, kapsz ott egy szobát, anyu mindent elintéz. Sose leszel egyedül, mindjárt beszélgethetsz a szomszédasszonyokkal. Meg nekem se leszel útban.
Sehova nem megyek a saját házamból, megmondom neked, Zsolt. Ha úgy érzed, útban vagyok, itt a küszöb, indulj el a szerencséd felé. Fiatal vagy, okos vagy, keress magadnak albérletet, lakj ott, ahol jól esik.
Nem akartál továbbtanulni? Akkor menj dolgozni, akár minden nap behozhatsz új barátnőt, nem érdekel. Öreg vagyok már, jövő hónapban leszek 65, nekem most már nyugalom kell, nem kaland. Elég volt, pár évig költözgettem, most már visszatérek a saját otthonomba. Unokám, nem helyes ez, hogy ki akartok rakni a saját lakásomból, közben pedig a nyugdíjamat használjátok az aktuális barátaiddal.
Nem végtelen a kis nyugdíjam, szóval kapsz egy hetet, hogy találj magadnak lakást; ha nem, menj valamelyik barátodhoz, vagy éppen ahhoz a… hogy is hívják, mindig elfelejtem… csak ma estére ne lássalak itthon. Hát hová jutottunk, előbb papát akarnak keresni nekem, aztán idősek otthonába küldenének!

Az unoka egyébként már harmincháromszor próbálkozott ebben a témában valamit még morgott, de Lídia nénje már nem hallgatta. Szépen bevonult a szobájába, és ráfordította a kulcsot. Már csak a fejfájás hiányzott.
Tablettát kéne bevenni, de hát ki akar ehhez kimenni a konyhába, ahol már tuti összefutna az unokával?
Körbenézett, és észrevett a kis asztalon egy félig teli ásványvizes flakont. Hát, ez éppen elég lesz egy kortyra. Meg is van oldva!

***

Lídia maga se gondolta volna, hogy ennyi bátorság szorult belé. Felgyülemlett benne az elégedetlenség, most aztán sikerült, kimondott mindent.
Már két éve csak hallgatott, nyelte a szavakat: ha szóltak, ment az egyik lányához, ha utaltak rá, hogy hát, mama, nem ültél te már itt eleget?, vette a kalapját, hazautazott vidékre.
De most az unoka, a 20 éves Henye János, aki úgy gondolta, a nagyi háza tökéletes lakosztály minden új szerelmével. Egyszer Réka, máskor Noémi, harmadnap Eszter, a nagyi meg csak kellemetlen háttérzaj, mint az óra ketyegése.
Mama, elmehetnél már kicsit valakihez vendégségbe! Mi meg itt maradnánk ketten Annával, Alizzal, Júliával, Évával (a megfelelő neve aláhúzandó)…
És Lídia ment is, hol az unokatestvérhez, hol a komához, hol volt kolléganőhöz, csak ne zavarja a fiatalságot. Az elején mindenki örült, aztán mikor már hetente járt, gyorsan elolvadt a lelkesedés, Lídia is látta, hogy terhére van mindenkinek.

***

Amikor már végképp nem volt hová menni, megszületett a nagyobbik lánya babája. Budapest, lakáshitel, iskolás gyerek nem volt maradása hosszabb ideig, jól jött a nagyi segítsége.
Lídia odaköltözött, és egy darabig remekül működött a családi logisztika: meleg vacsora, tiszta lakás, ápolt unokák.
Aztán ahogy múltak a hónapok, a veje aki csendes megjegyzéssel tette világossá, hogy csak tíz évvel fiatalabb a felesége anyjánál egyre többször morgott.
Lídia néni, ilyen virslit többet ne vegyen, ettől meg lehetne betegedni! Amúgy is, minek virslit reggelizni, ha egész nap otthon van? Egy főzelék, fasírt vagy rántott hús igazán beleférne!
Lídia néni, a fasírt nagyon finom, de ön túl sok pénzt költ háztartásra, meg kaja is drága! Spórolni kellene!
Lídia néni, most mire véljem, én vagyok a szarvasmarha, hogy csak zöldséget csócsálok? Spórolás ide vagy oda, én húst is akarok enni!
És minden másban is volt valami észrevétel. Miért kell a nagyobbik unokának külön magyar korrepetítőt fizetni, amikor anya-mama is tudna segíteni? Vagy miért telefonálgat annyit, az is kiadás.
A nagyobbik unoka, Anna (csupa magyaros név!), flegma kis csitri volt negyedikben. Azt mondta, a mama gázosan öltözik, szégyen az iskolában, és különben is túl fegyelmezett.
Miért vagy itt, mama? Van saját házad vidéken, menj oda, és rendezkedj!

Lídia nem szólt, próbált mindenben kedvében járni a családnak. Húst vett a vejének a kis nyugdíjából, Annának pénzt adott zsebpénznek, hogy ne legyen ciki, sőt Jánoskának is egy kis zsebpénzt utalt, csak ne gyűljön fel tartozás villanyra, vízre.
A lánya panaszkodni kár volt, az úgyis inkább a férje pártját fogta, örült, hogy lecsípett egy ilyen férjet, és későn szült még kettőt.
Néha, amikor a férj nem volt otthon, csak halkan odasúgta: Mama, tarts ki még egy kicsit, az én érdekemben, és ezzel lezártnak tekintette a témát.
Ahogy a kisebbik unoka bölcsődébe került, többé nem volt szükség nagyi-szolgálatra. A vő egyenesen kimondta: Köszönjük szépen, Lídia néni, most már mehet vissza haza.
Lídia boldogan utazott haza. Végre újra ő lesz a maga ura. Akkor kel, amikor akar. De hiába! A fészekben a jó öreg Jánoska már teljesen berendezkedett.
És persze, hogy nem egyedül hanem az aktuális barátnőjével. A házban kosz, hogy lapáttal is nehéz lenne kitakarítani, villanyszámla az egekben, le akarják kapcsolni, vizet sem fizettek.
Mit volt mit tenni, Lídia személyi kölcsönt vett fel, kifizette a tartozásokat. Nekilátott takarítani, rendbe szedte a házat. Amikor végre tiszta lett minden, Jánoska húzta a száját: kicsi a ház, csak két szoba és egy konyha.
Nincs semmi magánélet, amikor a nagyi a fal másik oldalán csoszog és köhög. És ekkor mintha csak direkt így lenne a kisebbik lánya szült, s hívta Lídát, hogy jöjjön segíteni.
Mit lehet tenni? Lídia kicsit pakolt, s ment. Három hónapig maradt, aztán már érezte, hogy megint csak pluszban van.
Magától hazajött, hogy ne kelljen már könyörögni, hogy szabaduljon a helyből. És megint Jánoska volt elégedetlen.
Talán tűrt volna még ki tudja meddig, csak ne történt volna az az eset hazatérése után.
Ismét rendbe tette a házat, most legalább nem volt elmaradás, mert mindent maga fizetett. De újra útban volt.
***
János, ma átmegyek a komámhoz, szülinapja van, későn fogok hazaérni. Zárjátok be a kaput, majd a hátsó bejáraton jövök, nem akarlak felébreszteni titeket.
Miért nem maradsz ott éjszakára? Ne zörögj éjjel, maradj inkább náluk két napig is, nekünk is jár a pihenés tőled!
Ugyan már, egész héten csak itthon vagyok, mitől fáradtál meg tőlem?
Egy hét is idő, maradj csak ott éjjelre!
Dehogy maradok! Hazamegyek.
A buli javában tartott. Koccintottak egy jó magyar fröccsel, nosztalgiáztak, de a panaszkodást kerülte mindenki.
Már indulni készült, amikor a komát Katát hívta valaki. Rápillantott Lídára, kiment a verandára, aztán visszajött, és zavartan mondta:
Az egyik lányod, Emese, volt a telefonban.
Emese? Baj van? Miért nem nekem telefonált? Náluk minden rendben? Lídia már nyúlt is a mobilért, de Kata szólt:
Ne hívjad, nyugi. Csak azt kérte, hogy ma fogadjál be éjjelre.
Nálad aludjak? De hát megmondtam a Jánoskának, hogy hazamegyek!
János felhívta az anyját, mondta, hogy kettesben szeretnének lenni, te meg akadályozol bennünket. Ezért hívott Emese is.
Szóval már odáig jutottunk, hogy telefonálnak is, hogy ne menjek haza
Kata összefoglalta azt is, hogy Emese múlt héten már arról érdeklődött, nincs-e a közelben egy özvegy bácsi, aki szívesen befogadná, csak legyen külön lakása. Hát, ha Lídia végképp nem akar az idősek otthonába menni, hát legyen ál-nagypapa.
Lídia ekkor minden keserűségét elmesélte: hogyan próbált megfelelni a két lányának, miért lett útban a férjeknek, hogy az unoka se bírja őt. Kiderült, hogy két éve gyakorlatilag a saját házában is feleslegessé vált.
Hát látod, Kata, a saját házamban nem vagyok úrnő. Amióta János elment Emeséhez a városba, ott sem fogadta tárt karokkal a férje. Hazajött, se tanulni, se dolgozni nem akar. Míg iskolás volt, Emese küldte a zsebpénzt, de 18 után megszűnt az apanázs, s azóta engem nyaggat.
Nem aludt Lídia Katánál, inkább hazament, de akkor aztán jól beolvasott az unokának.
Jánoska felnyomta anyjánál, hogy a mama megbolondult, ki akarja tenni. Emese rögtön hívta anyját, hogy rendreutasítsa, de Lídia ugyanazt mondta neki, mint az unokának.
János végül elköltözött otthonról azzal, hogy na majd ő se vár segítséget mamától, többé nem teszi be ide a lábát!.
Lídia egyedül maradt de ez végre boldog volt: végre szabad volt, végre fellélegezhetett. Egész életében alkalmazkodott: amíg a lányok kicsik voltak, nem mehetett férjhez, aztán a férj meghalt, mindent egyedül vitt hátán. Jót akart, de csak fogyasztókat nevelt.
Nem így kellene, az az igazság. Ki hallott már olyat, hogy egy idős embert kikergetnek a saját otthonából?
Jánoska azért később megenyhült, bocsánatot kérni ment a mamájához.
Lídia persze régen megbocsátott, de azt mondta: Visszaköltözhetsz csak a mesében! Látogatóba bármikor jöhetsz, Jánoska, de együtt élni többé nem fogunk. Te még fiatal vagy, neked az élet, a csajok fontosak, nekem már csak a nyugalom.
A lányok is hívják segíteni, jönnének az unokák, de Lídia hajthatatlan: Nem megyek én már sehová. Hozzátok inkább hozzám a gyerekeket, örömmel vigyázok rájuk itt. Itt tiszta a levegő, a saját házamban vagyok, itt én vagyok a főnök, senki nem mondja meg, hogyan éljek.
Lídia azt mondja: minél messzebb vagyok mindenkitől, annál közelebb kerülök önmagamhoz. És igazat adok neki.