Képzeld el, hogy rájöttem, az exférjem megcsal, mert hirtelen seprűt ragadott és elkezdte söpörni az utcát. Tudom, hogy ez viccesen hangzik, de pontosan így történtek a dolgok. A férjem, László, villanyszerelő volt és otthon dolgozott, a garázsunkban alakított ki magának egy kisebb műhelyt. Reggeltől estig zsinórokkal, szerszámokkal és kliensekkel foglalkozott, de soha nem volt az a fajta, aki a házimunkához kapkodott volna. Ez nem is volt gond, inkább csak nem szerette ha volt egy kis ideje, inkább ledőlt a kanapéra, megnézett egy meccset, ivott egy üveg Sopronit a haverokkal, vagy néha sütögetett az udvaron. Teljesen nyugodt ember volt, mindig odafigyelt mindenre, semmi agresszió, semmi gyanús viselkedés, nem volt az a bulizós alkat sem.
Az utcánk egy régi, vidéki murvás utca volt, nagy fák, mindenhol levelek, homok, sár szinte naponta kellett söpörni, hogy normálisan lehessen közlekedni. Ez általában rám várt; hajnalban, miközben főztem a kávét meg a reggelit, kitakarítottam az utcafrontot is. Egyik nap, amikor új lakó költözött a szomszéd házba, semmi különösnek nem tűnt, mert abba a házba mindig csak bérlők jöttek-mentek.
Néhány hónappal később Laci elkezdte mondogatni: Ma én söprök, nyugodtan intézd a dolgaid, drágám! Először persze örültem is, legalább haladtam a mosogatással, rendet raktam a fürdőben, kitakarítottam, amire nem volt mindig időm. Nem néztem ki, nem figyeltem, mi történik minek is tettem volna.
Aztán Laci minden nap, pontosan 7-kor, kiment az utcára söprögetni. Előtte semmi ilyesmi nem volt, ő tényleg csak a munkában tartotta be az időpontokat. Elkezdett gyanús lenni. Egyik reggel kinéztem az ablakon látom, Laci a seprűvel áll, de nem söpör, hanem beszélget, nevetgél. És kivel? Az új szomszédasszonnyal, Emesével. Biztos csak véletlen, gondoltam. De másnap is ugyanez. Aztán megint.
Úgy vettem észre, hogy gyakorlatilag minden alkalommal egyszerre jelentek meg: ha Laci kiment, Emese is rögtön ott termett. Mintha megbeszélték volna. Kicsit jobban elkezdtem figyelni. Nem csak reggelente volt furcsa, hanem hétvégén is: egy szombat este mondta, hogy sörözni megy a haverokkal, én meg pont kiszúrtam, hogy Emese is pont akkor lépett ki a házból, és vidáman oda is szólt: Jó estét, szomszéd! Hova ilyen csinosan? Laci meg válaszolt, hogy csak elmegy egy kicsit, mire Emese rögtön: Pont én is arra megyek! És együtt indultak el.
Következő hétvégén focizni ment Laci, amit amúgy sose csinált, pár perc múlva Emese is odalépett, telefonált, és ugyanabba az irányba tűnt el, mint a férjem. Kézzelfogható bizonyítékom nem volt. Nem találtam üzenetet, fotót, semmit csak a rendszerességet: időpontok, találkozások, amelyek már túlságosan gyakoriak voltak ahhoz, hogy véletlen legyen.
Egy nap nem bírtam tovább, eléálltam és csak annyit mondtam: Tudom, hogy Emesével vagy. Laci először lesápadt, nyilván tagadni próbálta, de én csak néztem és mondtam: Mindent láttam. Minden nap. Ne hazudj! Laci csak lehajtotta a fejét: Igen, vele vagyok. Szerelmes vagyok mondta ki végül.
Kidobtam a lakásból. Nem voltak közös gyerekeink, tiszta sor volt, nem kellett mit megbeszélnünk. A legviccesebb, hogy két nap múlva át is költözött a szomszédba, Emeséhez. De ott sem tartottak sokáig, két hónap múlva mindketten elpucoltak, ahonnan aztán végérvényesen eltűntek. Senki nem tudta pontosan, mi lett velük, elhagyták a várost és sose hallottam többé róluk. A szomszédok és a család is beszélgetett róla, de engem már egyáltalán nem érdekelt.
