„- Jó asszony. Mihez is kezdenénk nélküle? – Te csak havi kétezret adsz neki. – Ilonka, hiszen a lakást már ráírtuk. Miklós felkelt az ágyból, és lassan átment a másik szobába. A hálószoba halvány lámpafénye mellett hunyorogva nézett a feleségére. Leguggolt mellé, hallgatózott. – Úgy tűnik, minden rendben. Aztán felállt, lassan elbattyogott a konyhába, kibontotta a kefirt, elment a fürdőbe. Végül visszament a saját szobájába. Lefeküdt. Aludni mégsem tudott: – Nekünk Ilonkával mindketten kilencven évesek vagyunk. Mennyi mindent átéltünk? Nem sok van már hátra, lassan már az Úrhoz készülünk, közben meg senki sincs mellettünk. A lányuk, Natália, már nincs köztünk, s még hatvan sem volt. A fiuk, Misi, sincs már. Sokat csavargott… Az unoka, Orsi, már húsz éve Lengyelországban él, nagy családja lehet – de már ránk nem gondol. Nem is vette észre, mikor elaludt. Az érintésre ébredt fel: – Miklós, jól vagy? – szólalt meg halkan a felesége. Felkattintotta a szemét. Ilona fölé hajolt. – Mi van, Ilonka? – Csak néztem, mintha meg sem moccannál. – Élek! Menj vissza aludni! Hallotta a lassú lépteit, a konyhai kapcsoló kattant. Ilonka ivott egy pohár vizet, elment a fürdőbe, majd visszafeküdt az ágyába. – Egyszer majd úgy ébredek, hogy ő már nincs velem. Mit is kezdek akkor? Vagy tán én megyek előbb. Miklós már el is intézte a temetésüket. Sose gondoltam volna, hogy ilyet előre lehet szervezni. De talán így a jobb. Ki más foglalkozna majd velünk? Az unoka teljesen elfelejtett minket. Az egyedüli, aki még bejár hozzánk, az a szomszéd, Janka. Neki van kulcsa a lakáshoz. Miklós a nyugdíjunkból odaad neki kétezer forintot minden hónapban. Vásárol, segít, amit kell. Pénzre már nem kell költenünk, és a negyedikről már úgysem járunk le magunk sem. Miklós kibámult a napfényes ablakon, mosoly futott át az arcán: – Lám, azért megértük a nyarat! Elment a feleségéhez, aki a gondolataiba merülve ült az ágyon. – Ilonka, elég a szomorkodásból! Gyere, mutatok valamit. – Egyáltalán nincs erőm! – emelkedett fel nehezen az asszony. – Mit találtál ki már megint? – Gyere csak! Vállánál fogva segítette ki a balkonra. – Nézd csak, zöldell a cseresznye! Azt hitted, nem éljük meg ezt a nyarat sem. Dehogynem! – Nahát, tényleg! És még a nap is süt. Leültek a padra a balkonon. – Emlékszel, amikor elhívtalak moziba, még a gimiben? Akkor is így zöldellt már a cseresznye. – Hát lehet azt elfelejteni? Hány éve is volt? – Hetvenvalahány… hetvenöt is megvan. Sokáig ültek így, emlékezve a fiatalságukra. Az idők múltán sokat felejt az ember – de a fiatalkori emlékek örökre megmaradnak. – Jaj, belemerültünk a beszélgetésbe! – kelt fel az asszony. – Még nem is reggeliztünk. – Ilonka, főzzél finom teát! Már unom ezt a fűfélét. – Orvos eltiltott minket. – Legalább egy gyengét, és tegyél bele egy csipet cukrot is. Miklós a gyenge teát iszogatta, hozzá egy vékonyka sajtos kenyérkét. Eszébe jutott, mikor még igazi, erős, cukros tea került az asztalra, kalács, palacsinta, pogácsa mellé. A szomszéd, Janka, benézett. Elégedetten mosolygott: – Hogy szolgál az egészség? – Milyen is lehet 90 évesen? – viccelődött Miklós. – Ha tréfálkozni tudsz, az jó jel! Hozzak valamit a boltból? – Janka, hozz egy kis húst! – kérte Miklós. – Az nem nagyon szabad. – De csirkehúsat lehet. – Na jó, veszek. Főzök levest tésztával! Janka elpakolt, elmosogatott, majd ment is. – Ilonka, menjünk ki a balkonra, süttessük a hasunkat! – Menjünk! Janka visszajött, kinézett a balkonra: – Hiányzott a napsütés? – Jól esik itt, Janka! – mosolygott Ilonka. – Hozok mindjárt egy kis kását, és főzöm a levest is! – Jó asszony, – nézett utána Miklós. – Mi lenne velünk nélküle? – És te csak kétezret fizetsz neki havonta. – De hiszen már ráírtuk a lakást. – Még nem is tud róla. Ebédig ott ültek a balkonon. Ebédre csirkehúsleves készült, krumplival, finom húsdarabokkal: – Mindig ilyet főztem Natálkának és Misinek, kicsiként – emlékezett Ilonka. – Most meg idegenek főznek nekünk, – sóhajtott Miklós. – Látod, ilyen a sorsunk, Miklósom. Ha mi is elmegyünk, nem sirat már senki. – Elég a szomorkodásból, Ilonka! Aludjunk egy kicsit! – Miklós, nem hiába mondják: „Az idős ember már csak olyan, mint a gyermek.” Leves, délutáni alvás, uzsonna. Mintha újra gyerekek lennénk. Miklós aludt picit, majd felkelt – valahogy nem ment az alvás. Talán változik az idő? Kiment a konyhába. Két pohár gyümölcslé várt ott, Janka gondosan készítette elő. Óvatosan, két kézzel átvitte feleségének, aki az ágyon ült, az ablakon merengve: – Na, Ilonka, ne bánkódj! – mosolygott Miklós. – Gyümölcslével koccintsunk! Az asszony kortyolt egyet: – Te sem tudsz aludni. – Furcsa ez az idő. – Reggel óta nem érzem valami jól magam, – bólintott Ilonka. – Úgy érzem, már nem sok van hátra. Szeretném, ha rendesen elbúcsúztatnál. – Ne mondj ilyet, Ilonka. Hogy éljek nélküled? – Valamelyikünk előbb megy el. Így van ez. – Elég! Menjünk ki a balkonra! Estig ott üldögéltek. Janka túrós lepénykéket sütött, nézték együtt a televíziót – már csak a régi magyar vígjátékokat, meséket szerették. Ma csak egy mesét néztek végig. Ilonka felállt a kanapéról: – Én lefekszem, fáradt vagyok. – Akkor én is megyek. – Hadd nézzelek már meg még egyszer alaposan! – kérte Ilonka. – Minek az? – Csak úgy. Sokáig csak nézték egymást. Talán a fiatalságukra emlékeztek, mikor még minden előttük volt. – Elkísérlek a szobádig. Ilonka belekarolt férjébe, és lassan mentek. Miklós gondosan betakarta az asszonyt, aztán visszament a saját szobájába. Valami nyomasztotta a szívét. Alig jött álom a szemére. Talán nem is aludt. Az óra hajnali kettőt mutatott, amikor átment a feleségéhez. Az asszony nyitott szemmel feküdt: – Ilonka! Megfogta a kezét. – Ilonka, mi van veled? Ilon-ka! Hirtelen neki is elfogyott a levegője. Visszabotorkált a saját szobájába, előkészítette a papírokat, az asztalra tette őket. Visszament Ilonkához, sokáig nézte az arcát. Aztán lefeküdt mellé, lehunyta a szemét. Látta magát Ilonkával, fiatalon, mint hetvenöt éve. Együtt sétáltak egy fényes ösvényen, ő utána rohant, elkapta a kezét. Reggel Janka ment be a hálóba. Ott feküdtek mindketten, arcukon ugyanaz a boldog mosoly. Végül Janka hívta a mentőt. Az orvos csak megrázta a fejét: – Egyszerre mentek el. Nagyon szerették egymást… Elvitték őket. Janka összeroskadt a széken. Az asztalon megtalálta a papírokat és a végrendeletet a saját nevére. Fejét a kezébe temette, és sírva fakadt… Ha tetszett, nyomj egy lájkot, és írd le a véleményed kommentben!

Jó asszony. Mi lenne velünk nélküle?
Te meg csak hatvanezer forintot adsz neki havonta.
Ilona, lakást írtunk arra a nevér.

Régi időkben történt, mikor még minden más volt, s a mindennapok sokkal csendesebben peregtek. Mihály kelt fel lassan az ágyból azon az éjjelen. Álmos szemével beóvakodott a szomszéd szobába, ahol a halvány éjjeli lámpa fényében rápillantott feleségére.

Leült mellé halkan, lélegzését figyelte. Úgy tűnik, minden rendben.

Aztán felkelt, kimottyogott a konyhába, bontott egy doboz kefírt, bement a fürdőbe, majd visszatért saját szobájába.

Lefeküdt, de álom nem jött a szemére:

Nekünk Ilonával már kilencven év adatott. Mennyi idő ez egyáltalán? Már közel a Jóistenhez, s körülöttünk senki.

A lánya, Katalin nincs már, még a hatvanat se érte meg szegény.

Gábor fia is elment, fiatalabb korában sokat csatangolt Unokájuk, Krisztina, már húsz éve Lengyelországban él. A nagyszüleire nem is nagyon emlékezik, lehet már neki is nagyobb gyereke van

Nem is vette észre, mikor elnyomta az álom.

Aztán egy kéz érintésére ébredt:

Mihály, minden rendben? hallatszott egy alig hallható hang.

Fölpillantott, s látta, hogy Ilona hajolt fölé.

Hát te meg mit csinálsz, Ilona?

Csak megnéztem, mozogsz-e még.

Élek még, menj vissza aludni!

A cipő csoszogása elhalkult, majd kattanva lekapcsolódott a konyhai lámpa.
Ilona vizet ivott, kiment a fürdőbe, aztán visszabújt a saját ágyába.

Egyszer majd úgy ébredek, hogy ő már nincs. Mit kezdjek akkor? Vagy tán előbb én megyek el.

Mihály már rég elrendezte a temetésüket. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet előre is lehet intézni de talán jobb is, ki más foglalkozna velünk?

Az unokájuk elfeledte őket, csak a szomszéd Margit jár fel néha. Neki van kulcsa a lakásukhoz. Mihály minden hónapban ad neki tízezer forintot a nyugdíjukból: hoz neki élelmet vagy, ha épp szükség van rá, egyebet. Minek nekik a pénz már? A negyedik emeletről sem tudnak egyedül lemenni.

Másnap Mihály szemébe sütött a nap. Kiment a balkonra, s örömmel nézett a zölden derengő bodzafára.

Megéltük ezt is, itt a nyár!

Bement megnézni a feleségét, aki gondolataiba mélyedve ült az ágyon.

Ilonka, ne szomorkodj, gyere, mutatok valamit!

Jaj, alig van erőm emelkedett fel lassan. Mit találtál ki már megint?

Gyere csak!

Vállán támogatta ki a feleségét a balkonra.

Nézd, a bodza kizöldült! Pedig mondtad, nem érjük meg a nyarat. Hát megértük!

Nahát, valóban, s a nap is olyan szépen ragyog.

Lehuppantak a padra a balkonon.

Emlékszel, mikor először hívtalak moziba? Még a gimnázium alatt volt, s akkor is pont zöldellt a bodza.

Hogy is felejthetném? Mennyi év telt el azóta?

Több mint hetven… hetvenöt éve.

Sokáig csak ültek, ifjúságuk napjait idézték fel. Annyi mindent elmos az idő, néha a tegnapi tetteket is, de az ifjúkori emlékek sosem mennek el végleg.

Jaj, el is beszéltük az időt, állt fel Ilona. Még nem is reggeliztünk.

Ilona, főzz egy jó teát! Elegem van már ebből a gyógyfüves vacakból!

Az nekünk nem szabad.

Legalább gyengét, s egy kis cukrot tegyél bele.

Mihály kortyolgatta a gyengén főzött teát, mellé egy kicsi sajtos kenyérfalatot evett, gondolva azokra az évekre, mikor a tea erős volt, édes, s mellé kalács vagy palacsinta került az asztalra.

Át is jött már Margit, mosolyogva kérdezte:

Na, hogy vagytok, öregeim?

Kilencvenévesen mit lehet mondani? nevetett Mihály.

Ha viccelődsz, akkor baj nincs. Mit hozzak a boltból?

Margit, hozz egy kis húst! kérte Mihály.

Nektek azt már nem lehet.

Csirkét szabad.

Jól van, szerzek, főzök rá egy finom levest!

Margit összepakolt, mosogatott, aztán elment.

Ilona, üljünk ki a napra a balkonra javasolta Mihály. Jó lesz kicsit melegedni.

Menjünk hát!

Margit is visszajött, csatlakozott a balkonon:

Már hiányzott a napfény, ugye?

Jó itt, Margit! mosolygott Ilona.

Hozok is rögtön egy kis kását, és utána főzöm az ebédet.

Jó asszony ő nézett utána Mihály. Mi lenne velünk nélküle?

És csak hatvanezret adsz neki havonta.

De Ilona, a lakást is ráírtuk.

Ő még nem tudja.

Egészen ebédig ott üldögéltek, aztán asztalra került a csirkehúsleves, benne szaftos húsdarabok, pár szem főtt krumpli.

Mindig ilyet főztem Katalinnak meg Gábornak, mikor kicsik voltak emlékezett Ilona.

Most meg vadidegen főz ránk sóhajtott Mihály.

Talán ez a mi sorsunk, Mihályom. Ha meghalunk, talán meg se siratnak minket.

Nem szomorkodj, Ilona! Menjünk, pihenjünk!

Mondják is: Öreg ember, gyerekember.

Minden megvan, mint a gyerekeknél: főzelékleves, délutáni szunyóka, uzsonna.

Mihály még szundított kicsit, de újra ébren találta magát. Talán az idő változik, ki tudja Kiment a konyhába, az asztalon két gondosan kitöltött pohár gyümölcslével, amit Margit készített.

Óvatosan fogta meg mindkettőt és átment Ilonához, aki az ablaknál ülve nézett ki szótlanul:

Ugyan, Ilonka, ne szomorkodj! Gyümölcslé!

Kortyolt egyet:

Te sem tudsz aludni?

Olyan furcsa idő van.

Nekem is egész reggel rossz a közérzetem, bólogatott Ilona. Érzem, már nincs sok hátra. Temess el rendesen, jó?

Ilona, miket beszélsz? Hogy lesz nélküled?

Valakinek úgyis előbb kell mennie.

Hagyd már! Gyere ki, üljünk a napra!

Estébe nyúlt, margit túrós tésztát csinált. Miután megették, leültek a tévé elé. Esténként mindig néztek valamit, de az új filmek történetét már nehezen követték, így inkább régi vígjátékokat és meséket választottak.

Aznap csak egy mesét néztek meg. Ilona felállt:

Megyek aludni, elfáradtam.

Megyek én is.

Hadd nézzelek meg magamnak rendesen! kérte váratlanul Ilona.

Minek az?

Csak hadd nézzelek.

Sokáig néztek egymásra, talán ifjúságuk napjait idézték fel, mikor minden várakozás előttük állt.

Gyere, elkísérlek az ágyadhoz.

Ilona karon fogta Mihályt, és lassan elsétáltak.

Gondosan betakarta feleségét, aztán átment a maga szobájába.
Valahogy nyomasztó nehézség ült a szívére, sokáig nem jött álom.

Aztán úgy érezte, egy percet se aludt, pedig az órája már éjjel kettőt mutatott. Felkelt és átment Ilonához.

Ott feküdt nyitott szemmel:

Ilona!

Megfogta a kezét.

Ilona, mi van? I-lo-na!

Ekkor maga is alig kapott levegőt. Visszatipegett saját szobájába, elővette az előkészített iratokat, letette az asztalra.

Visszament, és sokáig nézte felesége arcát. Aztán melléfeküdt és lehunyta szemét.

Álmában Ilonát látta, fiatalnak, szépnek, mint hetvenöt éve, mikor minden kezdődött. Arra indult a fény felé, Mihály utána rohant, megfogta a kezét

Reggel Margit csengetett be, s mikor a szobába ért, ott talált rájuk. Ketten feküdtek egymás mellett, arcukon boldog, békés mosollyal.

Margit csak hívta a mentőket.

Az orvos, ki kijött, hosszasan nézte őket, és csak ennyit mondott csodálkozva:

Egyszerre mentek el. Talán nagyon szerették egymást

Elvitték őket. Margit pedig leroskadt a székhez, s akkor vette csak észre az iratokat, s a végrendeletet a saját nevére.

Fejét a karjára hajtotta, és halkan sírni kezdettMargit ujjai reszketve lapozták végig a papírokat. Néma csend ereszkedett a kis konyhára, csak a hajnali madarak füttyentgettek az udvar felől. Ahogy végigolvasta a leveleket, könnyek szöktek a szemébe nem a lakás miatt, de a sorok miatt, amiket Ilona írt hozzá, mintha érezte volna, közeleg az idő.

Margitkám, nekünk már nincsen más, csak Te vagy, aki gondoskodik rólunk. Amit tudtunk, rád bíztunk. Vigyázz azokra, akikre tudsz. Sose feledd, a jó, amit adsz, visszaszáll rád, mint a madárdal reggelente.

Margit lassan felállt, kinyitotta az erkélyajtót, s meglepve látta: a bodza első virága ma hajnalban kinyílt. A nap sugarai melegen fürdették az öreg teraszt, mintha az ő kedvükért villant volna elő. Margit csendben, mosolyogva nézett körbe.

A két öreg már elindult egymás kezét fogva oda, ahol végre nincsen búcsú, nincsen magány. A házban mégis maradt valami: szeretetük, emlékük, Margit gondoskodása. És a bodza minden nyáron újra kizöldül majd, jelezve, hogy valami mély, egyszerű és őszinte jóság él tovább addig is, míg majd mások is leülnek a balkon árnyékába, ahol régen Ilona és Mihály egymás mellett csöndben, de teljes szívvel várták a nyarakat és egymást.

Azóta is mondják a ház lakói, hogy különös fény szokott végigtáncolni a bodzán, ha kora reggel Margit kinéz a balkonra. És akik hiszik, azok biztosak benne: Ilona és Mihály ott ülnek még, összekapaszkodva, minden múló évben, csendesen amíg csak bodza virágzik.