A konyhaasztalon egy időzítő
Már megint rossz helyre tetted a sót mondta Zsuzsanna anélkül, hogy elfordult volna a lábastól.
Ott álltam a kezemben a sótartóval, figyeltem a polcot. A só éppen ott volt, ahol szokott, a cukrosüveg mellett.
Szerinted hova kellene tennem? kérdeztem óvatosan.
Nem az a kérdés, hogy hova kellene, hanem hogy oda, ahol keresem. Mondtam már.
Neked egyszerűbb megmondani, mint nekem kitalálni feleltem, és éreztem, ahogy szokás szerint kezd feltörni bennem az ingerültség.
Hangosan lekapcsolta a gázt, ráborította a fazékra a fedőt, majd felém fordult.
Fáradt vagyok folyton ismételgetni. Nem lehetne néha hogy magától a helyén legyen?
Vagyis megint mindent rosszul csinálok zártam le, és visszatettem a sót ugyanarra a polcra, csak kissé arrébb.
Zsuzsa már nyitotta a száját, de csak becsapta a szekrényajtót, és kisétált a konyhából. Én ott maradtam a kanállal a kezemben, figyelve a folyosón elhaladó lépteket. Aztán felsóhajtottam, megkóstoltam a levest, automatikusan ismét megsóztam.
Egy óra múlva már csöndben ettünk. A nappaliban a tévében mentek a hírek, a képernyő fénye visszatükröződött a vitrinszekrény üvegén. Zsuzsa lassan evett, alig nézett rám. Én a fasírttal babráltam a villámmal, és arra gondoltam, újra ugyanaz a forgatókönyv: apróság, szemrehányás, az én válaszom, az ő hallgatása.
Így fogunk élni tovább? kérdezte váratlanul.
Felnéztem.
Hogy érted?
Úgy letette a villát , hogy te csinálsz valamit, én bosszankodom, te megsértődsz. Folyton ugyanúgy.
És mégis hogyan másképp? próbáltam elviccelni. Hagyományaink vannak.
Nem mosolygott.
Olvastam valamit mondta. Olyasmit, hogy beszélgetni kell. Hetente egyszer. Időzítővel.
Pislogtam.
Mivel?
Időzítővel. Tíz percig én beszélek, tíz percig te. Nincs olyan, hogy te mindig, te soha. Csak én érzem, nekem fontos, én szeretném. A másik nem szól közbe, nem védekezik, csak hallgat.
Az internetről szedted? kérdeztem.
Könyvben volt. Mindegy. Ki akarom próbálni.
A poharam után nyúltam, ittam egy korty vizet, hogy időt nyerjek.
És ha nem akarom? kérdeztem, próbálva nem túl élesen mondani.
Akkor marad a só miatti veszekedés felelte nyugodtan. Én nem akarom.
Ránéztem az arcára. A szája körüli ráncok az utóbbi években mélyültek, és nem vettem észre, mikor. Nem a naptól tűnt fáradtnak, hanem mintha egész élettől.
Legyen bólintottam. De figyelmeztetlek, ezekhez a technikákhoz nem értek.
Nem kell érteni fáradtan mosolygott. Csak őszintének lenni.
Csütörtök este a kanapén ültem a telefonommal úgy téve, mintha a híreket olvasnám. Feszült várakozás volt a gyomromban, mint fogorvos előtt.
Az asztalkán ott volt a régi, fehér, kör alakú konyhai időzítő, amin a percszámok ott sorakoztak. Máskor akkor vette elő, amikor kalácsot sütött. Most kettőnk között feküdt, idegen tárgynak tűnt.
Zsuzsa hozott két pohár teát, letette, leült velem szemben. Otthoni kötött pulcsi volt rajta, a könyökénél kinyúlva. Haját hanyagul összefogta.
Na mondta. Kezdjük?
Van szabályzat is? próbáltam viccelődni.
Van. Én kezdek. Tíz perc. Utána te. Ha marad valami, máskor folytatjuk.
Bólintottam, a telefont a karfára tettem. Ő megfogta az időzítőt, 10 percre tekerte, majd lenyomta a gombot. Halk ketyegés kezdődött.
Azt érzem kezdte halkan, majd elhallgatott.
Magamon kaptam, hogy várom a szokásos te mindig vagy már megint, és az izmaim máris feszülni készültek. De ő, összezárt tenyérrel, folytatta:
Azt érzem, mintha háttér lennék. Hogy a ház, az ebéd, az ingeid, a napjaink ezek mintha maguktól lennének. Ha abbahagyom, minden szétesik, de nem is veszed észre, amíg baj nem lesz.
Mondani akartam: észreveszem. Csak nem szólok. De eszembe jutott a szabály, és összeszorítottam a szám.
Nekem fontos nézett rám röviden, aztán elkapta a tekintetét hogy amit csinálok, az látszódjon. Nem dicséret vagy hála nap mint nap, csak néha szóval jeleznéd, hogy érted, mennyi energia kell hozzá. Hogy nem magától értetődő.
Nagyot nyeltem, az óra egyenletesen ketyegett. Mondani akartam, hogy én is fáradt vagyok, a munkahelyemen sem könnyű. De a szabály szerint nem vághatok közbe.
Azt szeretném felsóhajtott. Nem akarok mindig alapból felelős lenni mindenért. Az egészségedért, ünnepekért, kapcsolatokért a gyerekekkel. Szeretnék néha gyenge is lenni, nem csak kitartani.
A kezét néztem. A jobb gyűrűsujján a karikagyűrű, amit a tizedik házassági évfordulón vettem neki, már kicsit belevágott a bőrébe. Eszembe jutott, mennyit aggódtam a méret miatt.
Az időzítő csipogott. Zsuzsa összerezzent, bizonytalanul elmosolyodott.
Ennyi volt mondta. Akár te jössz.
Hát, én köszörültem meg a torkom. Most én.
Bólintott, átnyújtotta az időzítőt.
Iskolás kisfiúnak éreztem magam a tábla előtt.
Azt érzem kezdtem, s máris nevetségesnek éreztem hogy itthon gyakran inkább elbújnék. Mert ha valamit rosszul teszek, biztos, hogy észreveszed. Ha pedig jól, az csak természetesnek számít.
Ő kis mosollyal hallgatott.
Nekem fontos folytattam, gondolkodva a szavaimon , hogy mikor hazaérek és leülök a fotelba, ne tűnjön bűnnek. Nem ücsörgök egész nap, ott is hát, elfáradok.
Találkozott a tekintetünk: fáradt, mégis figyelmes volt benne a nézés.
Azt szeretném megakadtam. Hogy ha mérges vagy, ne mondd, hogy semmit nem értesz. Mert lehet, hogy nem mindent, de azért nem vagyok teljesen hülye. Amikor ezt hallom, inkább elhallgatok. Mert akkor már úgyis mindegy, mit mondok.
Az időzítő újra csipogott, összerezzentem tőle, mintha hirtelen víz alól húztak volna fel.
Ott ültünk némán. A tévé már rég ki volt kapcsolva, a szomszéd szobában halkan zümmögött a hűtő.
Furcsa mondta Zsuzsa. Mintha főpróba lenne.
Mintha nem is házasok, hanem kereste a szót. Páciensek lennénk.
Elmosolyodott.
Legyünk akkor páciensek vontam vállat. Próbáljuk ki egy hónapig. Hetente egyszer.
Egy hónap nem világvége egyeztem bele.
Bólintott, az időzítőt a konyhába vitte. A szememmel követtem, s hirtelen azon kaptam magam, hogy új bútordarabbal bővült a lakásunk.
Szombaton közösen mentünk vásárolni. Ő ment elöl a bevásárlókocsival, én követtem a listával: tej, csirke, rizs.
Hozz paradicsomot! szólt hátra.
Odamentem, választottam pár szép példányt. Eszembe jutott, hogy mondhatnám: Érzem, hogy a paradicsom nehéz, el is mosolyodtam magamban.
Mi van? fordult vissza.
Gyakorlok feleltem. Az új mondatokban.
Forgatta a szemét, de valami kis mosoly bujkált a szája sarkában.
Az emberek előtt nem muszáj mondta. Bár lehet, néha kellene.
A kekszes polc mellett elhaladva automatikusan nyúltam kedvencéért, de eszembe jutott, amit a cukorról és vérnyomásról mondott. Megállt a kezem.
Vedd csak el mondta, látva a hezitálást. Felnőtt vagyok, ha nem eszem, beviszem a munkahelyre.
Betettem a csomagot a kocsiba.
Én kezdtem, majd megakadtam.
Mi az? kérdezte.
Értem, hogy sok mindent teszel mondtam ki végül, nézve az árcédulát. Ezt csütörtökre szánom.
Alaposabban rám nézett és bólintott.
Elkönyvelem mondta.
A második beszélgetés nehezebben ment.
Tizenöt perc késéssel ültem le a kanapéra, munka, dugó, aztán hívott a fiunk is. Ő már várt, az időzítő ott volt az asztalon, mellette a kis kockás füzet.
Készen állsz? kérdezte köszönés nélkül.
Egy pillanat levettem a kabátot, szék támlájára terítettem, kimentem vizet önteni. Visszaültem, hátamon éreztem a nézését.
Nem muszáj ezt csinálnod mondta. Ha nem érdekel, mondd meg.
Érdekel feleltem gyorsan, pedig belül minden tiltakozott. Csak nehéz napom volt.
Nekem is mondta keményen. Mégis itt vagyok időben.
Szorongattam a poharat.
Jó sóhajtottam. Menjünk.
Zsuzsa beállította az időzítőt.
Azt érzem kezdte , hogy úgy élünk, mint szomszédok. Számlákról, bevásárlásról, egészségről beszélünk, de arról, mit szeretnénk, alig. Nem is emlékszem, mikor terveztünk kettesben nyaralást úgy igazán, nem csak azért, mert valaki meghívott valahova.
Eszembe jutott a nővére balatonfüredi nyaralója és a tavalyi gyógyüdülés, amit felettesem ajánlott.
Fontos nekem folytatta , hogy ne csak kötelességeink legyenek, hanem közös terveink. Nem csak egyszer majd elmegyünk a tengerhez, hanem konkrétum: ide, ekkor, ennyi időre. És ne csak én akarjam, hanem mi együtt.
Bólintottam, bár elnézett mellettem.
Szeretném megakadt , hogy a szexről ne csak akkor szó essen, amikor hiányzik. Fura kimondani, de nem csak az aktust, hanem az odafigyelést, az ölelést, a spontán érintést hiányolom.
Kipirultam. Kezdtem volna viccelni, hogy a mi korunkban már de nem jött ki a hangom.
Amikor te elfordulsz a faltól mondta , úgy érzem, hogy már nőként sem s érdekes, sőt sehogy sem.
Az óra ketyegett. Direkt nem néztem rá, mennyi lehet még.
Kész jelentette ki, mikor megszólalt a csipogás. Most te jössz.
Az időzítőhöz nyúltam, remegett a kezem. Ő indította be, közelebb tolta.
Azt érzem kezdtem , hogy pénzügyekről úgy beszélünk, mintha csak egy automata lennék. Ha valamire nemet mondok, kapzsinak tűnök, pedig félek.
Leszorította a száját, de nem szólt közbe.
Fontos nekem, hogy tudd folytattam : rettegek attól, hogy nem lesz tartalékunk. Emlékszem, a kilencvenes években számolgattuk a forintokat. Amikor azt mondod, ne már, nem nagy ügy, bennem minden összeszorul.
Nagy levegőt vettem.
Azt szeretném, hogy amikor valamire nagyobb összeget költenél, előre beszéljük meg. Ne úgy, hogy kész tények elé állítasz: már jelentkeztél, megrendelted, elintézted. Nem sajnálom a pénzt, csak a meglepetéseket nem bírom.
Az óra csipogott. Megkönnyebbültem.
Mondhatok valamit? tört ki belőle. Tudom, nem szabály, de nem tudom magamban tartani.
Megdermedtem.
Mondd bólintottam.
Amikor azt mondod, hogy automata, azt érzem, mintha azt hinnéd, csak költekezem. Pedig én is félek. Félek betegnek lenni, hogy elhagysz, hogy egyedül maradok. Néha azért veszek valamit, mert szeretném, hogy érezd: még vannak közös terveink, van jövőnk.
Azt hiszem, szólni akartam, de időben visszanyeltem. Úgy néztünk egymásra az asztalon át, mintha határ választana el minket.
Ez már nem az időzítőről szól mondtam halkan.
Tudom válaszolta , de nem vagyok robot.
Elmosolyodtam, de nem volt benne öröm.
Lehet, hogy ez a technika nem élő emberekhez való motyogtam.
Azoknak való, akik szeretnének újra próbálkozni mondta.
Hátradőltem, csontig elfáradva.
Elég lesz mára javasoltam.
Rápillantott, majd bólintott.
De ne tekintsük kudarcnak kérte. Csak egy megjegyzésnek a margóra.
Bólintottam. Az időzítőt nem vitte el, csak közelebb tette az asztal széléhez, mintha engedné, hogy később visszatérjünk.
Éjjel sokáig forgolódtam. Ő háttal feküdt nekem. Kinyújtottam a kezem, hogy rátegyem a vállára, de megálltam pár centivel a teste felett. A fejemben visszhangzott, amit mondott: hogy szomszédnak érzi magát.
Csendben visszahúztam a kezem, hanyatt fordultam és bámultam a sötétséget.
A harmadik beszélgetés egy hét múlva jött, előtte már az autóbuszon elkezdődött.
A rendelőbe mentünk: nekem EKG-t, neki vérvizsgálatot kellett csináltatni. Sokan voltak, álltunk és kapaszkodtunk. Ő az ablakon nézett kifelé, én az arcélét figyeltem.
Haragszol? kérdeztem suttogva.
Nem válaszolta. Gondolkodom.
Min?
Hogy öregszünk. És ha most nem tanulunk meg beszélni, később már nem lesz hozzá erőnk.
Azt akartam mondani, hogy még jó erőben vagyok, de nem volt kedvem hozzá. Eszembe jutott, tegnap mennyire lihegtem az ötödikre gyalog.
Félek szaladt ki a számon , hogy egyszer kórházba kerülök, te meg csak járkálsz be csomagokkal, és dühöngsz.
Felém fordult.
Nem dühöngenék mondta halkan. Félnék.
Bólintottam.
Este, amikor leültünk a kanapéra, az időzítő már ott volt. Zsuzsa két bögre teát tett mellé, szemben ült velem.
Kezd te ma javasolta. Én már eleget beszéltem a buszon.
Felsóhajtottam, 10 percre tekertem az időzítőt.
Én azt érzem mondtam , hogy amikor fáradtságról beszélsz, azonnal a saját hibámként hallom. Még ha nem is mondod annak. Már védekezni kezdek, mielőtt te befejeznéd.
Bólintott.
Nekem fontos folytattam , hogy meg tudjalak hallgatni, ne csak védekezzek. Nehéz, nekem sosem tanították, gyerekkoromban mindenért büntettek. Ha azt mondod, hogy rossz neked, én rögtön azt hallom: rossz vagyok.
Először mondtam ezt ki hangosan. Meg is lepődtem magamon.
Szeretném szóltam végül , hogy egyezzünk meg: ha az érzéseidről beszélsz, az nem automatikusan azt jelenti, hogy én vagyok a hibás. Ha rosszat csinálok, akkor is ne azt mondd, hogy mindig, hanem hogy tegnap, most.
Az óra ketyegését hallgattam. Ő figyelt.
Kész fújtam ki a levegőt, amikor megszólalt a csengő. Most te.
Tekert egyet a tárcsán.
Azt érzem kezdte lassan , hogy régóta kitartó üzemmódban élek. Mindenkiért. A gyerekekért, érted, a szülőkért. Amikor te hallgatsz, úgy érzem, egyedül cipelem az egészet.
Eszembe jutott anyósa temetése: tavaly, amikor szinte semmit nem beszéltem.
Fontos lenne mondta , hogy néha te kezdj beszélgetést. Ne várd meg, míg én robbanok, hanem kérdezd meg: hogy vagy?, beszéljük meg? Amíg mindig én indítok, tolakodónak, nyűgösnek érzem magam.
Bólintottam.
Szeretném mondta egy pillanatnyi csend után , hogy két dologban egyezzünk meg. Egy: komoly dolgot nem akkor beszélünk, ha már fáradt vagy ingerült valamelyikünk. Nem futtában, nem ajtóban. Ha kell, elhalasztjuk.
Néztem az arcát.
Kettő: ne kiabáljunk a gyerekek előtt. Tudom, néha én se bírom, de nem akarom, hogy azt lássák, ordítunk.
Az óra csipogott, de ő gyorsan hozzátette:
Ennyi, kész vagyok.
Elmosolyodtam.
Ez már nem szabályos.
De legalább életszerű mondta.
Felé nyúltam, lekapcsoltam az időzítőt.
Egyetértek bólintottam. Mindkettővel.
Lágyultak a vonásai.
Nekem is lenne egy tettem hozzá kevés idő múlva. Saját pont.
Miféle? kérdezte óvatosan.
Ha nem fejezzük be tíz perc alatt, nem folytatjuk éjjelig. Átvisszük a következő csütörtökre. Hogy ne legyen állandó háborúskodás.
Elgondolkodott.
Megpróbáljuk bólintott. És ha nagyon sürgős?
Ha ég, eloltjuk, de nem benzinnel mondtam.
Felnevetett.
Megegyeztünk.
A beszélgetések között az élet ment tovább.
Reggelenként főztem a kávét, ő rántottát sütött. Néha elmosogattam kéretlenül is. Ő észrevette, de nem mindig szólt érte. Este sorozatokat néztünk a tévében, veszekedtünk a történeteken. Néha nagy levegőt vett, hogy mondjon valamit, de inkább csütörtökre halasztotta.
Egyszer a tűzhely mögött állt, a levest keverte, amikor odamentem és átöleltem a derekát. Csak úgy.
Mi történt? kérdezte, meg sem fordulva.
Semmi feleltem. Gyakorlok.
Mit? lepődött meg.
Az érintést mondtam. Hogy ne csak csütörtökön legyen.
Elmosolyodott de nem húzódott el.
Pontozom szólt vissza.
Egy hónap elteltével ismét ott voltunk a kanapén, közöttünk az időzítő.
Folytassuk? kérdeztem.
Szerinted? felelt.
A fehér, kerek szerkezetre néztem, az ő kezére, aztán a saját térdemre.
Azt hiszem, igen mondtam. Még nem tanultuk meg igazán.
Nem is lehet vont vállat. Ez nem vizsga. Olyan, mint fogat mosni.
Félmosollyal bólintottam.
Romantikus, na.
De legalább világos.
Visszaállította a 10 percet, letette a közénk.
Ma próbáljuk lazábban javasolta. Ha elkanyarodunk, visszatérünk. Nem vagyunk gépek.
Semmi dráma helyeseltem.
Nagyon halkan kezdett bele.
Azt érzem, hogy könnyebb lett. Nem mindenben, de mintha már nem lennék láthatatlan. Önmagadtól is kérdezel, szólsz. És észreveszem.
Kicsit elpirultam.
Nekem fontos, hogy ne hagyjuk abba, amikor könnyebb lesz. Ne menjünk vissza a régi hallgatásba, míg fel nem robbanunk.
Bólintottam.
Azt szeretném, ha egy év múlva azt mondhatnánk: őszintébbek vagyunk. Nem hibátlanok, nem veszekedésmentesek csak őszintébbek.
Az időzítő egyenletesen ketyegett. Hallgattam és eszembe sem jutott elpoénkodni.
Ennyi mondta, ahogy megszólalt a csengő. Te következel.
Átvettem az időzítőt, újraindítottam.
Azt érzem félelmet. Korábban el lehetett bújni a hallgatás mögött, most beszélni kell. Félek hibázni, megbántani.
Figyelte a szavaimat.
Nekem fontos, hogy tudd: nem vagy az ellenségem. Ha a félelmeimről beszélek, nem ellened szól. Csak rólam.
Itt megálltam.
Azt szeretném, hogy ez a szabályunk megmaradjon. Hetente egyszer őszintén, szemrehányás nélkül. Még ha néha ki is borulunk. Mintha lenne egy közös egyezségünk.
Az időzítő újra csipogott. Nem vártam a végéig, leállítottam.
Ültünk csendben. A konyhából pattant egyet a kapcsoló lefőtt a vízforraló. A szomszédban halk nevetés, csapódott a lépcsőházi ajtó.
Tudod kezdte halkan , sokáig azt hittem, egyszer majd lesz egy nagy katarzis, mint a filmekben, s minden megváltozik. De nem így van
Hanem minden héten apránként egészítettem ki.
Igen bólintott. Apránként.
Az arcát figyeltem. A ráncok ugyanott, a fáradtság is de valami új is volt a szeme körül. Talán figyelmesség.
Gyere, igyunk egy teát javasoltam végül.
Menjünk egyezett bele.
Fogta az időzítőt, vitte a konyhába. Nem rakta el fiókba, csak a cukrosüveg mellé állította. Vizet engedtem a vízforralóba, feltettem a tűzhelyre.
Jövő csütörtökön munka után orvoshoz kell mennem mondta, a tenyerét a pultra tetté. Lehet, hogy később érek haza.
Akkor áttesszük péntekre feleltem. Ne vesézzünk ki fontosat, ha fáradt vagy.
Rám mosolygott.
Rendben bólintott.
Elővettem a bögréket a szekrényből, az asztalra tettem őket. A vízforraló lassan zúgni kezdett.
Sót hova tegyem? kérdeztem hirtelen, visszagondolva a legelső beszélgetésünkre.
Visszanézett, és meglátta a sót a kezemben.
Oda, ahol keresni szoktam mondta automatikusan, aztán hozzátette: A második polcra, balra.
Odatettem.
Értettem mondtam.
Kicsit közelebb lépett hozzám, megérintette a vállam.
Köszönöm, hogy megkérdezted mondta halkan.
Bólintottam. A vízforraló már erősen forrt. Az időzítő csöndesen várt az asztalon a következő csütörtökre.
