Gyermekként mindig kíváncsi voltam, ki az édesapám – gyermekotthonban nőttem fel, így hiánya idővel „természetessé” vált számomra. 14 évesen találkoztam gyermekeim apjával, és eszem ágában sem volt felkutatni biológiai apámat; az élet ment tovább. Később elváltam, és éppen akkor – szinte erőfeszítés nélkül – a sors sodort felé. Saját vállalkozásomban egy nap megjelent egy ügyfél, akivel beszélgetés közben bevallottam, sosem ismertem apámat. Ő segített megtalálni – abban a magyar faluban élt, ahol mindig is lakott. Amikor végre találkoztam vele, leírhatatlan örömöt éreztem. Tervezni kezdtem vele: utazások, beszélgetések, apró kedvességek. Vettem neki ruhákat, kényeztettem, mindent én fizettem, nem számított, van-e pénze. Gondozatlannak, szomorúnak, magányosnak láttam, és úgy éreztem, be kell pótolnom az elveszett éveket. Elmesélte, hogy magányos, vannak gyerekei a faluban, de szerintük minden nő, aki közel kerül hozzá, csak a pénzére utazik. Megkértem, mutassa be nekem a nőt, akit szeret – egy szerény, dolgos asszony volt, aki gondját viselte. De apám gyerekei elutasították, rendőrt hívtak rá, megalázták. A nő elmondta, apámnak vannak házai, földje, bankban tartott pénze, és a gyerekei féltékenyen őrzik, nehogy bárki mástól elvegyen valamit. Elterjedt, hogy én is csak a vagyont akarom, pedig még csak a nevét sem viseltem. Mégis rám erőltette, végül elfogadtam, és akkor minden rosszabbra fordult: támadások, konfliktusok jöttek. Az asszonnyal egyre közelebb kerültünk egymáshoz, titokban segítettem nekik összeházasodni, de a gyerekek még jobban haragudtak ránk. Mondtam, apámnak joga van boldognak lenni. Házasságuk egyszer fent, egyszer lent volt, de egyszer elhívtam őket utazni – ilyenkor általában csak apámmal mentem. Ezen az úton a feleség megkérdezte, mennyivel járulok hozzá a költségekhez, mire mondtam, hogy semennyivel, hiszen mindig én fizetek. Ekkor mondott valamit, ami megrendített: apám mindig pénzes volt, csak a gyerekei irányítják, nem engedik költeni magára. Azt hittem, nincstelen, hiszen egy félig kész házban élt, de a pénzét már mások osztják be. Ettől kezdve bátorítottam, élvezze, amiért megdolgozott, de azt mondta, a gyerekei nem engedik. Felesége kezdte kérni, járuljon hozzá a háztartási kiadásokhoz, de minden alkalommal dühöngött, veszekedett, csak vita után adott pénzt. A nő mindent elmesélt nekem, és én teljesen jogosnak láttam a kérését. Egy nap, mikor együtt voltunk, a nő ebédet kért apám apjának, mire apám feldühödött, veszekedett, hogy mindennap pénzt kérnek tőle, és ő ezt már nem bírja. Ekkor megvédtem a nőt: megkérdeztem apámat, hogyan esne neki, ha a férjem ételt tagadna az édesapjától. Mondtam neki, nem helyes így viselkedni azzal, aki gondját viseli, főz rá, mos rá, ott van mellette. Ekkor értettem meg, ami nagyon fájt: apám a nőhöz zsugori volt, aki vele volt, de bőkezű volt azokkal a gyerekeivel, akik csak a pénzéért keresték. Végül kapcsolatuk véget ért, ma apám egyedül él. Állítólag az egyik lánya foglalkozik vele, de mindenki tudja, valójában ő tartja el őt is, a lány férjét és gyerekeiket. A többi gyereke csak pénzért hívja fel, ő pedig gondolkodás nélkül küld. A nőnek, aki mindig vele volt, mindig mindent megtagadott. Ma már nem tudok ugyanúgy nézni rá. Szeretem, de már nem úgy, mint régen. Nem hívom utazni, szinte alig beszélünk. Ha én nem keresem, ő sem keres. Már nem tudok ugyanaz lenni. Fájó ezt bevallani, mert amikor rátaláltam, hatalmas remény volt, ma pedig szinte olyan, mintha nem is létezne.

Gyerekként mindig ott motoszkált bennem a kíváncsiság: vajon ki lehet az apám? Árvaházban nőttem fel, és idővel annyira megszoktam a hiányát, hogy már természetessé vált. Tizennégy évesen ismerkedtem meg a gyermekeim apjával, s akkor egyáltalán nem éreztem késztetést rá, hogy felkutassam a saját apámat. Az élet ment tovább, csendesen, magától értetődően.

Később szakítottunk, és pont akkor szinte anélkül, hogy kerestem volna a sors különös úton odavezetett hozzá. Vállalkozóként dolgozom, s egy nap érkezett egy férfikliens. Beszélgetni kezdtünk, bátran és könnyed hangulatban, s valahogy magától kibukott belőlem, hogy soha nem találkoztam az apámmal. Ő segített felkutatni. Az idős férfit egy Baranya megyei kisfaluban találtuk meg, ugyanabban, ahol egész életét leélte.

Amikor végre találkoztunk, leírhatatlan érzések rohamoztak meg. Végtelen boldogság. Elkezdtük tervezni a közös jövőt utazásokat, beszélgetéseket, apró figyelmességeket. Vettem neki ruhákat, kényeztettem, együtt kirándultunk vidékre, és a költségeket mindig én álltam, függetlenül attól, hogy neki volt-e pénze vagy sem. Amikor megláttam elhanyagoltan, szomorúan, magányosan, úgy éreztem, be kell pótolnom az összes elveszett évet.

Mesélte, hogy magányos, és bár élnek gyerekei is a faluban, nem engedik, hogy asszony legyen mellette, mert azt hiszik, minden nő a pénzéért közeledik hozzá. Megkértem, mutassa be azt a nőt, akiről azt mondja, szereti, s ő teljesítette a kérésem. Egy szerény, dolgos asszony volt, aki sokat törődött vele. A tettei magukért beszéltek jóság és gondoskodás áradt belőle. Apám gyerekei azonban gyűlölték; szidták, a rendőrséget is ráhívták, minden alkalmat megragadtak, hogy megalázzák.

Amikor megkérdeztem az asszonyt, miért viselkednek így, elmondta: apámnak vannak házai, földjei, pénze a bankban, s a gyerekei attól rettegnek, valaki más örökli majd mindezt.

Ekkor kezdődtek a pletykák is. Sokan azt terjesztették, én csak azért jelentem meg, hogy mindent elvegyek tőle. Még csak nem is viseltem a nevét. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem. Eleinte nem akartam, nem kellettek a problémák, de azt mondta, ez az ő akarata, végül elfogadtam. Innentől minden rosszabbra fordult. Egyre erősödtek a támadások, a konfliktusok nyílttá váltak.

Az apám párjával való kapcsolatom viszont elmélyült. Titokban javasoltam nekik, hogy házasodjanak össze így is lett. A gyerekek haragja csak nőtt, felém is. Elmondtam nekik, apámnak jogában áll boldognak lenni. A házasságban voltak jó és rossz napok, de egy alkalommal immár házastársakként elhívtam őket egy utazásra. Korábban mindig csak apámmal utaztam. Most viszont a felesége megkérdezte, mennyivel járulok hozzá a költségekhez. Közöltem vele, hogy semennyivel amikor apámmal vagyok, mindig én fizetem.

Akkor mondott valamit, ami teljesen megrázott: hogy valójában sok mindent félreértek. Apámnak mindig is volt pénze, ezért próbálják irányítani a gyerekei. Nem engedik, hogy magára költsön, ruhára, élvezetekre. Én azt hittem, szegény, mert egy félkész házban lakik és mindene hiányzik, de az igazság az: a pénzét mások kezelik.

Ezután elkezdtem bátorítani, hogy élvezze azt, amiért dolgozott. De csak annyit mondott: a gyerekei nem engedik. A házasságkötésük után a felesége követelte, hogy járuljon hozzá a háztartás, az élelem, a mindennapi kiadások költségeihez. Apám mindig veszekedve adott csak oda pénzt, végül persze fizetett, de minden alkalom feszült szóváltásba torkollt. Az asszony nekem is elmondott mindent, s én teljesen jogosnak láttam a kérését.

Egy nap, mikor együtt voltunk, a felesége megkérte, hogy vásároljon ebédet az ő apjának. Apám dühbe gurult azt mondta, fizessen ő, minden nap ez megy, s óriási vitát csapott. Akkor közbeléptem: kérdeztem tőle, el tudná-e képzelni, hogy a férjem visszautasítsa apjának az ételt? Közöltem, nem helyes ily módon bánni azzal az asszonnyal, aki főz rá, mos rá, és mindenben mellette áll. Erre azt felelte, neki elege van abból, hogy a házra költsön.

Ekkor döbbentem rá egy szívszorító igazságra: az apám fukarul bánik azzal az asszonnyal, aki gondoskodik róla, míg bőkezű azokkal a gyermekeivel, akik csak a pénzéért keresik, de sosem ápolják.

Végül tönkrement a házasságuk. Ma magányosan él. Egy lányát mintha ápolná, de mind tudjuk, valójában ő tartja el a lányt, a férjét és a gyerekeiket. A többi gyermek csak telefonál, utasít, ő pedig küldi nekik a pénzt habozás nélkül. A nőt, aki valóban mellette állt, mindig elutasította.

Most már nem tudok ugyanaz lenni vele. Szeretem, de már nem úgy, mint régen. Nem hívom utazni, alig beszélünk. Ha én nem keresem, nem jelentkezik. Nem tudok már ugyanaz az ember lenni. Szomorú bevallani, mert megtalálni őt régen maga volt a megvalósult álom, most azonban olyan, mintha nem is létezne.