Figyelj, képzeld el, hogy a férjem mindig azt mondogatta, hogy nem vagyok elég nőies. Először csak elszórtan jegyezte meg hogy jobb lenne, ha kicsit többet sminkelnék, ha gyakrabban hordanék szoknyát, vagy ha lágyabb lennék. Soha nem voltam az a típus. Mindig is céltudatos, szókimondó, nem túl hiú nő voltam. Dolgozom, problémákat oldok meg, azt csinálom, amit kell. Így ismert meg engem, nekem nem volt mit lepleznem előtte.
Ahogy telt az idő, egyre sűrűbbek lettek ezek a megjegyzések. Elkezdett összehasonlítani más nőkkel akiket láttunk a Facebookon, az ismerőseink feleségeivel, a kolléganőimmel. Mondta, hogy inkább barátnak nézek ki, mint feleségnek. Hallgattam, néha visszaszóltam, aztán ment az élet tovább. Nem gondoltam, hogy ez valami komolyabb gond. Azt hittem, ez csak azok a szokásos kis különbségek, amik minden kapcsolatban vannak.
Aztán, amikor apukámat eltemettük na, akkor minden feleslegessé vált. Egyszerűen sokkot kaptam. Nem aludtam, nem ettem, semmi máson nem tudtam gondolkodni, csak azon, hogy hogyan fogom ezt túlélni. Az első fekete ruhát felvettem, amit találtam, sminkről szóra sem lehetett, a hajammal is csak annyit csináltam, amennyire muszáj volt. Egyszerűen nem volt ehhez erőm.
Mielőtt kiléptünk volna a lakásból, a férjem rám néz, és megkérdezi:
Tényleg így akarsz menni? Nem igazán öltözöl fel egy kicsit jobban?
Először nem értettem, mire céloz. Mondtam neki, hogy teljesen mindegy, hogyan nézek ki, hiszen épp most veszítettem el az apámat. Erre ő:
Tudom, de akkor is Az emberek majd beszélnek. Túl lestrapált vagy.
Egy furcsa, nyomasztó érzést éreztem, mintha valaki belülről összetört volna.
A temetésen magához illett: együttérző volt, elmondta a részvétét mindenkinek, komoly arcot vágott. De hozzám valahogy távolságtartó volt. Nem ölelt igazán meg, nem kérdezte meg egyszer sem, hogy hogy vagyok. Az egyik pillanatban, mikor elsétáltunk a nappali tükre előtt, halkan odasúgta, hogy össze kellene szednem magam, és hogy az apukám sem akarná, hogy így lásson engem.
Otthon, már a temetés után, megkérdeztem tőle, komolyan ez volt az egyetlen dolog, ami feltűnt aznap. Hogy tényleg nem vette észre, mennyire össze vagyok törve. Erre ő csak annyit mondott, hogy ne dramatizáljam túl, ő csak elmondta a véleményét, hogy egy nőnek ilyenkor sem szabad elhanyagolnia magát.
Azóta teljesen másképp nézek rá.
De nem tudom elhagyni.
Úgy érzem, képtelen lennék nélküle élni.
Te mit mondanál ennek a nőnek, ha ott állna előtted?






