Az én házam, az én konyhám – jelentette ki anyósom – Köszönöm, hogy még tévedni sem lehet jogom a saját otthonomban? – Az én házamban – javította csendesen, ám rendíthetetlenül Rimalda néni. – Ez az én házam, Júlia. És az én konyhámban a fogyasztásra alkalmatlan dolgoknak nincs helyük. A konyhát feszült csend telepedte meg. – Jucikám, te is belátod, ezt egyszerűen lehetetlen lett volna feltálalni az asztalra. A te szüleid rendes, jó emberek, nem engedhettem, hogy ilyen cipőtalpat kelljen rágcsálniuk – Rimalda néni rezzenéstelen arccal töltötte a teát a finom porceláncsészékbe. Júlia az asztal sarkánál állt, belül forró, fájó gombóc szorította. A füle zúgott. A szülei tányérján – akik épp most léptek ki a nappaliba Károllyal – még ott voltak az ominózus „cipőtalp” maradékai – a szaftos kacsamell áfonyaszósszal, amit négy órán át készített. Illetve… azt hitte, hogy elkészítette. – Az nem cipőtalp – Júlia hangja megremegett, de magát kényszerítette, hogy anyósa szemébe nézzen. – Anyukám receptje, külön vettem a tanyasi kacsát. Hová lett, Rimalda néni? Anyósa elegánsan letette a teáskannát, hófehér konyharuha sarkával törölte le a kezét a vállán. Arcán semmi megbánás, csak az a leereszkedő szánalom, amivel az oktondi kiskutyákat szokás illeti. – A szemetesledobóban van, kislányom. A pácod… hogy is mondjam… ecetszagú volt, fojtósan. Én normális konfitált kacsát csináltam, kakukkfűvel, lassú tűzön. Láttad, ahogy apukád repetázott? Na, az a szint. Amit te összevágtál, az legfeljebb egy lepusztult büfében mehet el. – Nem volt hozzá joga! – rebegte Júlia. – Ez az én vacsorám volt. Szüleim évfordulójára készítettem ajándéknak. Még csak nem is szólt! – Miért kellett volna szólnom? – Rimalda néni felhúzta szemöldökét, s tekintetéből a profi séf magabiztossága villant, aki már pincéreket tanít ki a belvárosi éttermekben. – Amikor ég a ház, nem kérnek engedélyt az oltásra. A családunk jó hírét védtem. Károly is szomorú lett volna, ha vendégeinknek baja esik. Menj csak, vidd be a tortát. Egyébként ahhoz is hozzá kellett nyúlnom – a krém túl folyós volt, adtam hozzá zselésítőt és citromhéjat. Júlia a kezére nézett, ami kissé remegett. Egész nap a konyhában sürgött-forgott, miközben Rimalda néni állítólag „pihent a szobájában”. Minden grammot lemért, a szószt szitán törte át, a tányérokat díszítette. Szerette volna megmutatni, ő itt nem csak egy „átmeneti lakó”, nem csak „Károly kislánya”, hanem gazdasszony, aki képes megteríteni. De amint fél órára felment a fürdőbe, hogy megigazítsa magát a vendégek előtt, a konyhában már „a profi” átvette az uralmat. – Jucikám, mit csinálsz bent annyi ideig? – Károly jelent meg a konyhaajtóban, arcán borpír és elégedettség. – Anyu, a kacsa valami isteni volt! Jucika, felülmúltad magad, nem is tudtam, hogy ilyeneket tudsz. Júlia lassan Károly felé fordult. – Nem én voltam, Károly. – Hogy érted? – pislogott értetlenül. – Pontosan úgy. Édesanyád kidobta, amit főztem, és ő készítette el a vacsorát. Amit ettetek – a salátától a főételig – mind az ő keze munkája. Károly egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, váltogatta tekintetét a feleségéről anyjára. Rimalda néni e percben nagyon időzítve törölgetni kezdte a már amúgy is makulátlan munkalapot. – Jucikám… – Károly próbálta átölelni a vállánál, de Júlia hirtelen kitért. – Anyu segíteni akart. Ha úgy látta, baj van… hát profi. Tudod, hogy rögeszméje a minőség. Legalább finom lett minden! A szüleid odavoltak. Kit érdekel, ki állt a tűznél, ha jól sikerült az este? – Kit érdekel? – Júlia szemébe könny tolult a megaláztatástól. – Az a különbség, Károly, hogy ebben a házban én senki vagyok. Bútor. Dekoráció. Három napja terveztem erre a menüt! Szerettem volna én kínálni fel a szüleimet! Anyád megint úgy állított be, mint egy kétbalkezes szerencsétlen, aki még a szószt sem tudja felverni. – Nem így van – szólt Rimalda néni, gondosan összehajtva a konyharuhát. – Nem mondtuk meg nekik. Azt hiszik, te főztél. Én megmentettem az arcodat, Jucika. Inkább köszönj meg, mintsem hogy itt a Színművészetin adsz elő jelenetet. – Megköszönjem? – gúnyosan mosolygott Júlia. – Hogy még hibázni sem engedtek a saját otthonomban? – Az én házamban – ismételte halkan, de nyomatékkal Rimalda néni. – Ez az én házam, Júlia. És az én konyhámban az ehetetlen dolgoknak nincs helyük. A konyhában nehéz csend lett. A nappaliból a tévé halk moraját és apja vidám történeteit hallotta. Ott minden rendben volt. A vendégek azt gondolták, a lányuk ügyes háziasszony. Julia viszont úgy érezte, mintha nyilvánosan arcul verték volna, majd rászórták volna a sebre a sót. Júlia csendben kilépett a konyhából. Elhaladt szülei mellett. – Anyu, apu, bocsánat, kicsit rosszul érzem magam. Fáj a fejem. Károly majd kikísér, jó? – Jucikám, mi van veled? – anyja felpattant a kanapéról. – A kacsa mennyei volt, lehet, csak elfáradtál a nagy sürgés-forgásban? – Igen – bólintott Júlia, a semmibe nézve anyja válla felett. – Nagyon elfáradtam. Többször nem fog előfordulni. Bement a hálóba, az ágy szélére ült. A fejében ugyanaz a gondolat lüktetett: „Ez így nem mehet tovább.” Fél éve tartott már ez, mióta „ideiglenesen” beköltöztek Rimalda nénihez, spórolás céljából. Ha az élelmiszert ő vette, Rimalda néni undorodva válogatta szét: – Honnan hoztad ezt a paradicsomot? Műanyag. Forgatni kellene filmben, nem salátába vágni. Ha krumplit próbált sütni, anyósa a háta mögött sóhajtozott, mintha bűnt követne el. Júlia végül lemondott a konyháról, ha Rimalda ott volt. Ma este azonban diadalt szeretett volna – mégis megadás lett belőle. Nyílt a háló ajtaja. Károly lépett be. – Figyelj, mindenki elment. Annyira jól sikerült minden, csak az a kis kiborulásod… Anyu túlzásba esett, majd beszélek vele, de… – Ne szólj neki – szakította félbe Júlia, közben utazótáskát húzott ki a szekrényből. – Mit csinálsz? – dermedt meg Károly. – Összepakolok. Hazamegyek a szüleimhez. Most rögtön. – Jucikám, ne bolondozz! Egy kacsa miatt? Csak egy vacsora! – Nem a vacsoráról van szó, Károly! – Júlia kifakadt, a pulóvere szorításában. – Az anyád… neki én csak egy kellemetlen csomag vagyok, aki elrontja az ő tökéletes világát. És te megengeded neki: „Anyu csak jót akart”, „anyunak mániája a minőség”… És én ki vagyok? A feleséged, vagy anyád inasa? – Nem akart megbántani, csak… hát ilyen. Egész életében étteremben dolgozik, szakmai ártalom. Mindent tökéletesen akar. – Akkor éljen a tökéletességével egyedül. Vagy veled. Én azt szeretném, ha jogom lenne a túlsózott leveshez és az odaégett rántottához a saját otthonomban, ahol senki nem dobja ki, amit csináltam, amíg tusolok. – Hova mész? – Károly karolta volna át, de Júlia kibújt. – Éjszaka van. Beszéljük meg reggel. – Nem. Ha reggelig maradok, reggel majd azt is meghallgathatom, hogy rosszul főztem le a kávét. Nem bírom tovább, Karcsi. Holnap keresünk bármilyen albérletet, szobát, mindegy. Vagy… nem tudom. – Mostanában nincs rá keretünk – morogta Károly –, gyűjtünk. Még fél év – és összejön az önrész. Miért dobnánk most ki a pénzt albérletre? Egyszerűen tarts ki! Julia úgy nézett rá, ahogy még soha. Tekintetében sehol sem volt az ő fájdalmának megértése – csak számítás és vágy, hogy a konfliktus magától kioltódjon. – Fél év? – keserűen mosolygott Júlia. – Fél év múlva nem marad belőlem semmi. Itt árnyékká válok. Gyorsan összepakolta a legszükségesebbeket, cipzára panaszosan sírt. A folyosón Rimalda néni várta, keresztbe tett kézzel, harcra készen. – Demonstratív távozás? Harmadik felvonás: „A méltatlanul elutasított gasztrozseni”? – Nem, Rimalda néni, – felelte Julia, miközben cipőjébe bújt. – Ez a finálé. Ön győzött. A konyha teljesen az öné. A fűszereimet is kidobhatja, talán azok is „selejtesek”. – Jucika, elég! – Károly utolérte. – Anyu, mondj valamit! – Mit is mondhatnék? – vont vállat Rimalda néni. – Ha egy kislány egy lábas miatt szétrombolja a családját, akkor ilyen család volt. Az én koromban tudtunk hibákat beismerni, tanulni az idősektől. Most mindenki büszke, mindenki személyiség… Júlia már rá sem hederített. Felkapta a táskát és kilépett a lépcsőházba. A kinti hűvös éjszakai levegő csodálatosan tisztának tűnt. Ment a lifthez. Mögötte halk morajt hallott: Károly próbált valamit mondani anyjának, az felelt neki megszokott „pedagógusi” hangján. *** Júlia egész héten a szüleinél lakott. Mindenki értette a helyzetet, még ha nem is kérdezősködtek. Anyja nagyokat sóhajtva tett a tányérjára palacsintát – simát, nem „konfit” vagy „demiglasz”, csak finomat. Károly minden nap hívta. Először dühös volt, aztán könyörgött, majd megígérte, hogy „komolyan beszél” anyjával. Az ötödik napon megjelent. – Jucikám, gyere haza – vacakul nézett ki, arca beesett, inge gyűrött. – Anyu… lebetegedett. Julia megdermedt a teával a kezében. – Mit történt? Megint magas a vérnyomása? – Nem… – Károly leült az asztalhoz, arcát tenyérbe temette. – Valami ronda vírus. Három napig 40 fokos láza volt. Most alszik, de… teljesen letört. Nem eszik semmit. Azt mondja, az ételnek nincs íze. Semmi. – Úgy érted, teljesen eltűnt az ízérzékelése? – Igen. Úgy érzi, mintha papírt rágna. Még az illatok sem jönnek át. Neki ez… el tudod képzelni. Tegnap szétütötte az üveg fűszert, mert semmit nem érzett. A földön ült, sírt. Soha nem láttam sírni korábban. A düh, amit Júlia egy hét alatt szorgalmasan dédelgetett, halványodni kezdett. Pontosan emlékezett, hogy Rimalda néni minden reggelt a „rituáléval” kezdett: kávéőrlés, mély szippantás, mintha oxigén lenne, csak aztán kezdett neki napnak. Egy olyan embernek, aki egész életét a zamat, az ízek, a friss bazsalikom illata köré építette, az érzékek elvesztése olyan, mintha festőként megvakulna. – Volt orvos? – kérdezte halkan Júlia. – Igen. Azt mondták: utóhatás – idegi vagy mi. Visszajöhet egy hét, egy év alatt, vagy soha. Becsukta magát a szobájába, nem jön ki. Szerinte, ha nem érez ízeket, nincs is. Júlia az ablakon át nézte a lámpa fényében kavargó hópelyheket. Elképzelte Rimalda nénit – a konyhai front vasasszonyát –, ahogyan most érzéktelenül ül a konyhájában, nem ismeri fel a vaníliát a fokhagymától. Rettegett. – Jucika, nem magam miatt hívlak vissza – Károly a szemébe nézett. – Segíts neki! Még főzni sem mer. Két napja próbált levest készíteni, annyira elsózta, hogy ehetetlen lett, csak amikor meg akart etetni velem, akkor vette észre. Megijedt. – Mit segítsek? – kesergett Júlia. – „Kétbalkezes” vagyok. Oda sem engedett a tűzhöz. – Te vagy az egyetlen reménye. Kimondani nem fogja, a büszkesége nem engedi. De láttam, hogyan nézi az üres polcodat a hűtőben. Másnap Júlia visszaköltözött. Nem azért, mert megbocsátott, hanem mert ismeretlen, furcsa felelősséget érzett. Végül is, Rimalda néni része volt az életének, bármilyen szúrósan is. A lakásban furcsán idegen szag terjengett. Nem sütött sütemény, se párolt zöldségillat. Csak por és szomorúság. Júlia bement a konyhába. Az asztalnál ült Rimalda néni, tíz évet öregedettnek tűnt. Haja rendetlenül összegumizva. Előtte gőzölgő tea, amibe csak bámult. – Jó napot, Rimalda néni – szólalt meg Júlia halkan. Anyósa összerezzent, lassan felnézett. – Jöttél kárörvendeni? – hangja fáradt volt. – Hajrá. Süssed csak a cipőtalpad, úgysem érzem a különbséget a bélszín és a zsömle között. Júlia földre tette a táskát, közelebb lépett. Látta, hogy anyósa keze – az a kéz, ami makulátlanul filézett halat – most remeg. – Nem kárörvendeni jöttem. Főzni jöttem. – Minek? – Rimalda néni elfordult az ablaktól. – Semmit nem érzek. A világ szürke, Júlia. Mintha lenémították volna a színeit, hangját. Ha kenyeret rágok, vattát eszem. Ha iszom a kávét, forró víz. Minek pazarolni az ételt? Júlia nagyot sóhajtott, levette a kabátját. – Azért, mert ezentúl a te nyelved és orrod leszek. Te mondod mit csináljak, én kóstolok helyetted. Rimalda néni keserűen felkacagott. – Te? Még a kakukkfüvet sem ismered fel szárított állapotban. – Akkor taníts meg! Profi vagy. Vagy már feladtad? Anyósa hallgatott. Sokáig nézte a kezét, majd Júliát. Egy pillanatra fellobbant a régi szikra, buksi, kicsit gúnyos – de élő. – A kést sem jól fogod – morogta. – Az első percben megvágnád magad. – Akkor majd bekötöd – Júlia a hűtőhöz lépett határozottan. – Van egy szép marhahúsunk. Mi legyen? Marhapörkölt? Rimalda lassan az asztalhoz ült, hideg főzőlapot simítva meg. – A pörkölthöz fontos a lepirítás. Kéreg kell, nem égett hús. Te mindjárt megfőzöd a saját levében. – Akkor figyelj! – Júlia felkapta a húst és vágódeszkát. – Ülj ide mellém, és dirigálj. Csak sértések nélkül, jó? Gyakornok vagyok, nem bokszzsák. Rimalda lesoványodott a székre. Nézte, ahogy a meny késsel bénázik. – Fogást válts – szólalt meg hirtelen. – A hüvelykujjad a penge hátán, a mutatóujjad oldalán. Ne szorítsd, csuklóval dolgozz. A hús érzi a fémet, nem az erődet. Júlia igazította az ujjait. – Így? – Kicsit jobb. Vágd háromcentis kockákra, mindet egyformán. Ha különböznek, máshogy főnek. Ez az alap. Így kezdődött első, furcsa közös órájuk. Júlia vágott, pirított, Rimalda dirigált. Néha reflexből beleszippantott az illatba, de arca fájdalmas lett – nem érzett semmit. – Most a bor – vezényelt anyósa. – Tégy egy keveset a lábasba, hagyd, hogy az alkohol elpárologjon. Júlia öntött. A lábas sercegett, a konyhát átiratott szőlős-meleg illat lengte be. – Milyen illata van? – kérdezte halkan Rimalda. Júlia elhallgatott, szimatolt. – Mintha vége lenne a nyárnak, és esős erdő jönne. Picit savanykás, de valami édes is benne. Rimalda becsukta a szemét, láthatóan ismételte Júlia szavait, próbált felidézni rég elveszített képeket. – Ezek a csersavak – motyogta –, jól van. Tegyél bele egy csipet cukrot, hogy kiegyenlítse. – Most? – Júlia megkóstolta kanállal a szószt. – Finom, de valami még hiányzik. Talán egy kis csípősség. – Mustárt, – mondta Rimalda. – Csak egy kiskanál. Dijoni. Júlia belerakta, újból megkóstolta, szeme kikerekedett. – Hű, ez már tényleg más! Hogy csinálja, hogy kóstolás nélkül tudja? Rimalda néni először mosolygott halványan, nagyon halványan. – Emlék. Az íz nemcsak a nyelvben van. A fejemben ezer recept él. Egész estét a konyhában töltötték. Amikor Károly hazaért, az asztalon illatozó marhapörkölt várta. – Hűha! – dermedt le az ajtóban. – Mik ezek az illatok?! Anyu, meggyógyultál? Rimalda néni a karosszékében ült, fáradtan, de megnyugodva. – Nem, Károly. Júlia főzött. Én csak tanácsokat adtam. Károly csodálkozva nézett feleségére. Júlia kacsintott, miközben a kezét törölte kötényébe. – Ülj le és egyél – mondta –, és egy szó panasz se legyen a sóra! Mindent együtt ellenőriztünk. Ahogy Károly már a második adagot szedte, Rimalda néni halkan, a semmibe beszélt: – Tudod, Júlia… Miért dobtam ki akkor a kacsádat? Júlia megdermedt a tányérral. – Miért? – Semmi baja nem volt. Nem lett volna csúcskategória, de ehető. – Akkor…? Rimalda sóhajtott. Júlia sosem látott rajta ilyesmit: egyszerű, emberi félelmet. – Mert ha tökéletes lett volna, már nem kellettem volna senkinek. A fiam felnőtt, van saját élete, asszonya. Nekem csak a főzés maradt. Ha nem etetek embereket, nincs értelmem. És attól féltem, hogy nélkülem is minden megoldható. Hogy nem vagyok főnök többé. Júlia lassan letette a tányért. Sosem gondolt anyósára így. Ő csak egy bástya volt, minden lében kanál, rendíthetetlen. De valójában csak egy ijedt, kapaszkodó asszony, aki az edényekbe kapaszkodott, mert máshoz már nem tudott. – Ön mindig fontos lesz, Rimalda néni – szólalt meg Júlia halkan, közel hajolva. – Ki tanítana meg helyesen vágni? Ma rájöttem, mennyire nem tudok főzni. Rimalda néni gyorsan megtörölte az orrát, és hirtelen visszavette szokásos szigorú ábrázatát. – Ez biztos. Úgy fogod a kezed, mint egy krumpliszsákot. Holnap főzni tanítlak. A sodót tanuljuk. Ha megint zselésítőt teszel bele, kizavarok a konyhámból! Júlia felnevetett. – Áll az alku! De utána jöhet a híres mézes torta receptje! – Majd meglátjuk, hogyan viselkedsz, – morogta Rimalda, de keze egy pillanatra gyengéden ráfeküdt Júlia kezére az asztalon.