A saját édesanyám tett ki az albérletből, mert a nevelőapám fontosabb volt számára!
Ötéves koromig édesapámmal éltem, akkor voltam a legboldogabb gyerek. Amikor meghalt, anyukám teljesen elzárkózott, rám alig figyelt, inkább új életet akart kezdeni. Nyolcéves lettem, amikor megjelent az életemben a nevelőapám, aki minden mozdulatunkat irányítani akarta. Egy csapásra felfordult minden.
Szabály szerint éltünk, mindent a nevelőapám mondott meg: ki mikor mit csinál, a házimunkát is ő osztotta be. Persze magának ritkán írt fel munkát, mindig fáradt volt a munkától. Anyám rám parancsolt, hogy mindent teljesítsek, amit ő kér, mert rettegett a kiabálástól és a veszekedésektől.
Amikor kamaszodtam, egyre kevésbé tűrtem, hogy iskola után nekem kell főznöm, takarítanom, lemosni a nevelőapám kocsiját, és egyéb sosem látott feladatokat kitalálni nekem, míg a boldog pár csak ült és tévét nézett. Ha ellenkeztem, egy fülest kaptam, meg óriási fejmosást, hogy mennyire hálátlan vagyok, amiért mindezt megkapom.
Az ételen és egy tetőn kívül, amit lényegében a munkámért kaptam, soha semmit nem adtak. Ha sportolni szerettem volna, vagy különórára járni, kinevettek, hogy először pénzt kéne keresnem, aztán költsem, amire akarom. Ruhát is alig vettek. Ha mégis kaptam kabátot vagy cipőt, hetekig hallgathattam, mennyire tartozom nekik
Amikor vállalkozókorú lettem, az érettségi után anyám közölte, hogy ideje saját lakást keresni és elhelyezkedni, mert egyetemre nem mehetek, nincs maradásom náluk.
Mi egy kisvárosból származunk, ott nehéz munkát találni. Ráadásul én nem éreztem magam késznek, reménykedtem, hogy megenyhül anyám, ha látja, mennyire egyedül próbálok tanulni. Ezzel szemben egyre sürgetett, az utolsó három hónapomban egész nap egy kávézóban mosogattam, reggel tíztől délig, fillérekért, borravaló szinte semmi. Csak annyit tudtam összespórolni, hogy két hónap albérleti díját kifizessem, de fogalmam sem volt, miből fogok enni. Az érettségim is rettenetes lett, mert sok órát kihagytam a munka miatt, így nem kerültem be állami egyetemre, ösztöndíjra sem volt esély.
Nyáron felmondtam, remélve, találok jobban fizető állást. Ekkor anyám és nevelőapám naponta kérdezték, mikor költözöm már el végre, megunták várni, kidobtak az albérletükből
Próbáltam elhelyezkedni egy háztartási boltban, de pár nap után elázott a kezem a vegyszerektől és megbetegedtem. Mire visszamentem volna, felvettek helyettem valaki mást. Teltek a napok, kipróbáltam mindenféle alkalmi munkát, de egyedül sosem sikerült tisztességesen megélnem.
A születésnapom nyár közepén van, éppen ekkor jött át hozzám látogatóba a nagynéném. Nem mondtam előtte senkinek, min mentem keresztül, de amikor külön megkérdezte, hogy vagyok, kitört belőlem minden: zokogtam, panaszkodtam. Aznap segített összepakolni a holmimat és magához költöztetett Budapestre. Így teljesítettem szüleim vágyát, elköltöztem, és valamivel könnyebb lett minden.
Nagynéném segített jó munkát találnom egy könyvesboltban, ott tudtam tanulni is, és sikerült egy évvel később letennem a sikeres érettségit. Egyedül bejutottam a Corvinus Egyetemre. A nagynéném mindenben segített: sosem hagyott egyedül a rossz gondolatokkal, amikor a családom újra számonkért, hogy milyen hálátlan vagyok.
Azóta évek teltek el, befejeztem az egyetemet, és jó állásom lett. Most már én is támogatom a nagynénémet, ha tehetem, elutaztatjuk drágább helyekre, megpróbálom meghálálni, hogy volt mellettem, amikor a legrosszabb volt.
