Másnap a szomszédasszony ismét a kerítésünkön lógott – a feleségem közölte vele, hogy ma rengeteg dolgunk van, ezért nem tudunk vele időt tölteni, mint tegnap. „És holnap?” – kérdezte kíváncsian Barbara. „Holnap is ugyanez lesz. Egyébként se jöjjön többet át hozzánk.” Városi élet iránti vágyam semmi jót nem hozott. A feleségemnek vidéken van egy háza. Amikor az apósom és anyósom még éltek, gyakran látogattuk őket. Imádtam, amikor esténként kitettek egy hosszú asztalt a körtefa alá, és együtt beszélgettünk, míg be nem sötétedett. Télidőben a mama befűtötte a kemencét, friss sütemények illata lengte be az egész házat. Feleségemmel mindig imádtuk a téli sportokat, a síelést, szánkózást, és minden látogatás egy különleges élmény volt. Miután a szülei meghaltak, a házat sosem adtuk el, terveztük, hogy továbbra is kijárunk, de valahogy sosem jött össze. Mindig akadt valami teendő. Idővel már nem is gondoltunk a házra. Az évek teltek, a fiunk megnősült, a menyem, Viktória pedig gyakran mondogatta, hogy jó lenne vidéken élni, legalább nyaranta. Így újra eszünkbe jutott a ház. Én és a feleségem mentünk le először, hiszen régen jártunk már ott. Minden ugyanolyan volt, csak elhanyagolt. Elhatároztuk, hogy kicsit rendbe hozzuk. Anna nekilátott a takarításnak a házban, én a kertet kezdtem el rendezni. Meglepődtem, hogy az évek ellenére a ház nem omlott össze. Egy kis rendrakás csodát tett. Másnap megérkeztek a gyerekek is, ők is besegítettek. Egy nap alatt otthonos és tiszta lett minden. A nők vacsorát főztek, én meg a fiammal a régi asztalt és a padokat javítottam meg a körtefa alatt. Ekkor vettük észre, hogy egy nő bámul minket a kerítés túloldaláról. Kiderült, hogy ő nemrég költözött a szomszéd házba, és meg akart ismerkedni. Udvarias emberek lévén, meghívtuk vacsorára. Barbara – így hívták – elmesélte, hogy egyedül él, elvált, van egy lánya három unokával, de ő magányos. Folyamatosan beszélt, de egyszer csak éreztem, hogy valami simogatja a lábamat az asztal alatt: a szomszédasszony lába volt az. Elvettem gyorsan a lábamat, de ő tovább próbálkozott. Ilyet még nem éltem át. Próbáltam feltűnés nélkül felállni, nem akartam, hogy a feleségem észrevegye, mit csinál. A vacsora végén Anna meg is jegyezte, hogy Barbara „nem valami komoly nő”, és ebben teljesen egyetértettem, bár a lábas incidenst nem vallottam be – szégyelltem magam. Szerintem nem én voltam az első, akivel ezt megpróbálta. Másnap Barbara megint ott csüngött a kerítésen, de a feleségem határozottan közölte vele, hogy ma sok dolgunk van, nem tudunk vele időt tölteni. „És holnap?” – kérdezte még reménykedve. „Holnap ugyanígy, sőt: inkább ne jöjjön hozzánk többet!” – jelentette ki a feleségem. Igazán bátor dolog volt ez tőle. A szomszédasszony még sokáig morgott magában, de nem figyeltünk rá. Szerintem a feleségem nagyon helyesen tette. Mindig őszinték és nyitottak voltunk, de rögtön megéreztük, hogy ezt a nőt nem nagyon szeretnénk a közelünkben tudni.

Másnap reggel a szomszédasszony ismét ott lóg a kerítésünkön. A feleségem odalép hozzá, és határozottan közli vele, hogy ma sok a teendőnk, és nem lesz időnk beszélgetni, mint tegnap. És mi lesz holnap? kérdezi kíváncsian Borbála. Holnap is ugyanígy lesz. Általában sem kellene átnézned hozzánk válaszolja a nejem.

Az a vágyam, hogy városban éljek, nem hozott semmi jót.

A feleségemnek van egy háza vidéken. Amíg apósom és anyósom éltek, gyakran mentünk oda. Szerettem, amikor esténként terítettek a diófa alatt, és beszélgethettünk, amíg be nem sötétedett. Ez minden alkalommal így volt, amikor meglátogattuk őket. Télen pedig anyósom begyújtotta a kemencét, friss süteményeket tett elénk, egész házat belengte az illat.

A feleségemmel szívesen jártunk síelni és szánkózni. Aztán a feleségem szülei elhunytak. Nem adtuk el a házat, terveztük, hogy éppoly gyakran járunk ki, mint korábban de ebből nem lett semmi.

Mindig akadt valami feladat. Idővel már gondolni sem gondoltunk a vidéki házra. Az élet ment a maga útján. Az évek szinte észrevétlenül elteltek. A fiunk barátnőre talált, majd összeházasodtak. A menyem, Kincső, sokszor mondogatta, milyen jó lenne falun élni, legalább a nyári hónapokban.

Akkor jutott eszünkbe újra a ház. Én és a feleségem, Anna voltunk az elsők, akik kimentünk oda. Rég jártunk ott. Minden ugyanúgy állt, csak kicsit elhanyagoltnak tűnt.

Elhatároztuk, hogy rendet teszünk. Anna kitakarította a házat, én a kertet raktam rendbe. Arra gondoltam, ennyi év alatt biztosan tönkrement az egész, de meglepetésemre egy kis rendrakás után minden más lett. Másnap megérkeztek a gyerekeink is. Ők is besegítettek a takarításban. Egyetlen nap alatt a ház újra tiszta és otthonos lett. A nők vacsorát készítettek, én a fiammal az öreg diófa alatti padokat javítottam meg.

Akkor tűnt fel, hogy a szomszéd ház kertjéből folyamatosan minket figyel egy asszony. Kiderült, hogy nemrég vette meg a házat mellettünk, és most szeretne megismerkedni velünk. Illedelmesen vacsorára hívtuk. Borbála volt a neve. Elmondta, egyedül él itt; a leánya számára vette a házat, lánya három gyereket nevel. Borbála elvált, férje nincs. Folyamatosan beszélt, de egy idő után már alig hallgattam, mert hirtelen valami végigsiklott a lábamon.

Lenéztem az asztal alá, és észrevettem, hogy a szomszédasszony lába súrolja az enyémet. Gyorsan elvettem a lábam, de ő tovább próbálkozott. Még sosem éltem át ilyesmit, igyekeztem mozdulatlan maradni, hogy a többiek főleg Anna észre ne vegyék. Borbála meg csak beszélt tovább. A gyerekek is kezdtek fáradni és nyűgösködni, én pedig csak azt kívántam, bárcsak végre hazamenne. Amikor összepakoltunk, Anna megjegyezte, hogy Borbála komolytalan nő, és ezzel teljesen egyetértettem de azt, amit az asztal alatt csinált, elhallgattam, szégyelltem volna elmondani. Sejtem, hogy talán nem először próbált hasonlót férfiakkal.

Másnap újra ott lógott a kerítésen. Anna gyorsan odament hozzá, és mondta, mennyi dolgunk van.

És holnap? kérdezte Borbála.

Holnap is épp így lesz. Ne jöjjön át többet hozzánk válaszolta Anna.

Borbála sokáig motyogott még maga elé, de már nem érdekelt, mit mond. Úgy érzem, Anna helyesen cselekedett. Nálunk mindenki nyílt és őszinte, ha valakit nem szeretünk, azt éreztetjük is így többet nem keresünk vele kapcsolatot.