Figyelj, el kell mesélnem neked, mi történik mostanában nálunk, mert már néha fogom a fejem! A volt anyósom, Kovács Ilona, 52 éves, aki, ugye, a volt feleségem, Réka édesanyja volt. Rékával 23 évesen házasodtunk össze, ő még az esküvő előtt várandós lett, és így született meg a lányunk, Borbála.
Két évvel később viszont minden szétesett: Réka súlyosan megbetegedett, és elveszítettük őt.
Miután Réka meghalt, csak én és Borbála maradtunk egymásnak, ezért úgy döntöttem, hogy visszaköltözöm Székesfehérvárra, a szüleimhez. Ez teljesen logikus volt: rengeteget dolgoztam, és a szüleim segítettek a kislányomra vigyázni. Ez volt a megállapodás köztünk.
Aránylag gyorsan elő is léptettek a munkahelyemen, így összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy vettem egy saját házat a város szélén, nagyjából fél órányira a szüleimtől. Ettől kezdve Bori vagy náluk, vagy egy bébiszitterrel volt, mert ragaszkodtam hozzá, hogy a szüleim pihenjenek is néha nem akartam rájuk terhelni mindent. Most már Bori nyolcéves.
Na, és ebben a pillanatban lépett képbe Ilona néni, a volt anyósom, aki úgy döntött, ő is ideköltözik Fehérvárra, mert szeretett volna közel lenni az unokájához. Mondjuk, ez elég váratlan húzás volt És kicsit érthető is, hiszen Réka volt az egyetlen gyermeke, Bori pedig az egyetlen unokája. Gondolom, félt az egyedülléttől.
Először úgy voltam vele, oké, érthető, de hát főleg azért meglepő, mert korábban Budapestről jött, szóval eléggé nagy távot vállalt.
Csakhogy mióta ideköltözött, kisebb őrület van! Szó szerint napokat tölt el nálam. Gyakorlatilag egész nap itt van a lakásomban, nem csak hétköznap, de hétvégén is, sőt, amikor visszajövök a munkából, akkor is ő fogad mintha csak otthon lenne. Hétvégén sem rövid látogatásokra jön, hanem egész nap, reggeltől estig. Már-már úgy tűnik, mintha nálam költözött volna be!
A legviccesebb az egészben, hogy néha még akkor is nálam van, amikor Borbála iskolában van. És mindig talál valami “nyomós okot”, hogy miért kell ott lennie:
“Na látod, a lakásban muszáj rendet rakni, egy férfi sose tud úgy takarítani, ahogy kell!”
“Elfonnyadnak a virágaid, ha nem öntözöm meg őket.”
“Tegnap a szomszédban lopkodtak, de ide nem mertek bejönni, mert én itt voltam.”
“Nyugodj meg, nem fogom elvinni a pénzedet.”
Megmondom őszintén, szerintem ő valahogy azt hiszi, hogy a lánya szelleme itt van az új házban, és néha hallom is, ahogy magában beszél, mintha valakihez szólna, pedig teljesen üres a szoba. Ki tudja!
Már többször leültünk beszélgetni erről, próbáltam szépen elmagyarázni neki, hogy szükségem van saját térre, de valahogy egyszerűen nem érti meg. De most képzeld el, a múlt hétvégén történt valami, ami tényleg mindent betett.
Másfél éve járok egy lánnyal Zsófinak hívják, és úgy alakult, hogy most hétvégén végre egy csendes, kettesben töltött napot akartunk együtt Borbála nélkül, aki épp a szüleimnél aludt. Moziztunk, főztünk, beszélgettünk, üldögéltünk a kanapén. Egyszer csak valami furcsa zajt hallok a folyosóról, valami surrogást. Megnézem: ki áll ott az előszobában, ha nem Ilona néni szó nélkül, bejött a lakásba, mintha teljesen természetes lenne!
Én még fel sem ocsúdtam, de ő már kifakadt, kiabált, hogy mennyire tiszteletlen vagyok Réka emlékével szemben Hogy képzelem ezt! Elképesztő volt, teljesen ledöbbentem. Akkor mondtam el neki mindent, elvettem tőle a lakáskulcsomat, és határozottan közöltem: “Nem vagy többé szívesen látott vendég nálam!”
Azóta mindenki, még a szüleim is rábeszélnének, hogy gondoljam át. Hiszen Ilonának nincs már senkije. De szerintem azért is kell határt húznom, mert nem akarom, hogy a saját lakásomban idegenül érezzem magam. Az biztos, hogy ahányszor csak Borbálát szeretné látni, beszélhetünk róla, de nálam nem lesz többet kulcsa az otthonom számomra szent, és ezt most már komolyan is fogom venni. Ez van, barátom.






