Amikor az édesanyám megtudta, hogy férjnél vagyok, jó munkahelyem van és saját lakásom, azonnal jött pénzt kérni tőlem – de a beszélgetést meghallotta a mostohaanyám, aki rögtön összehívta a férjemet és a fiamat, végül pedig a férjem világosan megmondta a anyámnak, hogy tőlem többé ne várjon semmit.

Ma este leültem a naplóm fölé, mert úgy érzem, muszáj kiírnom magamból mindazt, ami az utóbbi időszakban történt velem.

Mikor anyám megtudta, hogy férjnél vagyok, jó állásom van és saját lakásom Budapesten, szinte azonnal felkeresett, hogy kérjen tőlem anyagi támogatást.

Anyám mindig is rendkívül szigorú volt velem. Apám sokat utazott üzleti ügyekben, ő pedig egyedül nevelt. Apám szeretett engem, de minden hazatéréséből mindig egy halom ajándékkal jött haza. Anyám ezzel szemben sosem mutatta ki nyíltan a szeretetét. Egy nap aztán apám elment egy útra, és soha többé nem láttuk viszont.

Az iskolában sosem voltak barátaim. Úgy öltöztem, mint egy koldus: anyám egy elnyűtt, régi iskolaköpenyt talált valahol az utcán, azt adta rám. Mindig azt mondta: “Azt hordod, ami van, előbb rendet kell tennem az életemben, és pénz sincs, hogy vegyek neked bármit.” Így hát végig viseltem ezt a kopott ruhát egész ötödik osztályban.

Később a szomszédnőnk rám bízta a lánya régi egyenruháját, amikor az végzett iskolában. Én abban jártam egészen a gimiig. A cipő, amit hordtam, szintén valamilyen véletlen folytán került hozzám, és éveken át tartott, de végül, amikor már szorított, akkor sem tudtunk újat venni. Ennek ellenére kitűnő eredménnyel érettségiztem, és eldöntöttem, hogy közgazdaságtant tanulok tovább az egyetemen. Az egyetemi évek alatt is legtöbbször barátaim levetett ruháit hordtam, amit ők már meguntak.

Egy napon találkoztam Vincével, aki néhány évvel idősebb volt nálam, és szintén a közgázon végzett. Egyre többet jártunk együtt, és hamarosan bemutatott a szüleinek. Az első látogatásom alkalmával iszonyúan szégyelltem a már szétroncsolt, régi cipőmet. A lábam vizes volt, de Vince édesanyja úgy tett, mintha nem is látta volna. Másnap meghívott magukhoz, és átadott egy vadonatúj cipőt ajándékba.

Attól féltem, hogy Vince szülei nem fogadnak majd el, de nagyon hamar családtagként bántak velem. Mai napig nem értem, mivel érdemeltem ezt ki. Az esküvőnkre egy lakást ajándékoztak, és amikor lediplomáztam, az anyósom saját cégénél adott munkát. Ott tisztességes fizetést kaptam, így végre megengedhettem magamnak mindazt, amire szükségem volt. Soha nem fogok eleget hálát adni az Istennek, hogy ilyen szerencsével jártam végig az utam.

Még mindig élesen él bennem annak a pillanatnak az emléke, amikor anyám megtudta, hogy férjhez mentem, jó munkám van és saját lakásom. Rögtön felkeresett, hogy pénzt kérjen tőlem. A beszélgetést azonban meghallotta anyósom is, aki azonnal hazahívta Vincét és a fiunkat. Végül Vince elmondta anyámnak, hogy ne várjon többet tőlem. Azt is hozzátette, hálás, hogy ilyen feleséget kapott, de anyámnak nem szabad többé a házunkba jönnie.

Azóta anyám nem keresett, én pedig inkább a jövőbe tekintek, és izgatottan várom, mikor születik meg a kisbabánk.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

eight + 1 =

Amikor az édesanyám megtudta, hogy férjnél vagyok, jó munkahelyem van és saját lakásom, azonnal jött pénzt kérni tőlem – de a beszélgetést meghallotta a mostohaanyám, aki rögtön összehívta a férjemet és a fiamat, végül pedig a férjem világosan megmondta a anyámnak, hogy tőlem többé ne várjon semmit.
A 13-as kulcs Apám reggel hívott, olyan természetességgel, mintha csak apróságot kérne: – Beugrasz ma? Fel kéne vinni a biciklit, egyedül nincs kedvem hozzá. A „beugrasz” és a „nincs kedvem” szavak így egymás mellett – ez szokatlan. Apám általában csak annyit mondott: „Kell” és „Megcsinálom egyedül”. Felnőtt fia, már őszülő halántékkal, azon kapta magát, hogy óvatoskodva keresi az áthallást ebben a meghívásban – ahogy régi beszélgetésekben tette. De most nem volt csapda, csak egy rövid, halk kérés, és ettől valami zavarba ejtő érzés fogta el. Dél körül érkezett, felsétált a harmadikra, a kulcs a zárban éppen lassan fordult, mintha meg akarná várni, vele fordul-e a világ is. Az ajtó rögtön kinyílt, mintha apám mögötte várakozott volna. – Gyere csak, cipőt le, – mondta apám, és félreállt. Az előszobában minden a megszokott helyén: szőnyeg, komód, gondosan rakott újságok. Apám ugyanúgy nézett ki, mint máskor, csak mintha a vállai keskenyebbek lennének, kezének remegése pedig, amikor felhajtotta az ingujját, egy pillanatra megingott. – Hol van a bicikli? – kérdezte a fia, hogy ne kelljen mást kérdeznie. – Az erkélyen. Odavittem, ne legyen útban. Gondoltam, egyedül is elbírom, de… – legyintett, majd elindult előre. Az üvegezett, de hideg erkélyen dobozok, befőttesüvegek. A bicikli a falnál, letakarva egy öreg lepedővel. Apám óvatosan vette le, mintha valami fontosat bontana fel, majd végigsimított a vázon. – A tiéd, – mondta. – Emlékszel? Születésnapodra vettük. A fia emlékezett. Emlékezett kerti körökre, bukásokra, ahogy apja csendben emelte fel, port söpört le térdéről, láncot igazított. Akkoriban apja szinte sosem dicsért, de a tárgyakra úgy nézett, mintha élnének, és felelősség lenne értük. – A gumi leeresztett, – jegyezte meg a fiú. – Az hagyján. A hátsó agy is recseg, a fék se marad meg. Tegnap tekertem rajta egyet, belém nyilallt a szív – apám elmosolyodott, de csak röviden. Átvitték a biciklit a szobába, ahol apjának „műhelye” volt – inkább csak egy sarok: asztal az ablak alatt, rajta szőnyeg, lámpa, doboz szerszámokkal. A falon fogók, csavarhúzók, kulcsok rendezetten. A fiú automatikusan vette észre: apja ott tartott rendet, ahol lehetett. – Megtalálod a tizenhármas kulcsot? – kérdezte apja. A fiú kinyitotta a dobozt. A villáskulcsok sorban, de a tizenhármas hiányzott. – Itt van a tizenkettő, tizennégy… tizenhárom nincs. Apám felvonta a szemöldökét. – Hogyhogy? Hiszen… – elhallgatott; mintha a „mindig” szót nem akarta volna kimondani. A fiú átnézte a szerszámokat, kihúzta az asztalfiókot. Régi anyák, alátétek, szigetelőszalag, egy darab smirgli. A kulcs gumikesztyűk alatt került elő. – Megvan, – mondta a fiú. Apja átvette, a tenyerében mérte meg, mintha a súlyát figyelné. – Akkor én raktam oda. Ezt hívják emlékezetnek, – dünnyögte, majd vállat vont. – Na, add ide a biciklit. A fiú oldalára fordította a kerékpárt, pedál alá rongyot tett. Apám leült mellé lassan, óvatosan, mintha térdei már cserbenhagynák; fiú észrevette, de úgy tett, mintha nem venné. – Először kereket szedjük le, – mondta apja. – Tartsd, én meglazítom az anyákat. Nekiesett a tizenhármasnak, feszített rajta. Az anya makacsolta magát, apja megszorította ajkát, a fiú is rámarkolt a kulcsra, együtt engedett. – Egyedül is ment volna, – mormolta apja. – Segítek csak… – Tudom. Tartsd, le ne essen. Rövid, szikár szavak között dolgoztak. „Tartsd”, „ne húzd”, „ide add”, „vigyázz az alátéttel”. A fiúban megkönnyebbülés volt: munkában a szavak végesek, nem kell mögéjük figyelni. A kereket letették a padlóra. Apja elővett egy kopott pumpát. – A belső szerintem jó, csak kiszáradt, – jelentette ki. A fiú kérdezte volna, honnan ilyen biztos, aztán mégsem tette. Apja mindig biztosan szólt, akár volt alapja, akár nem. Amíg apja pumpált, a fiú a féket nézte. Kopott betétek, rozsdás bowden. – Ezt cserélni kell, – mondta. – Bowden… – apja megállt, megtörölte a kezét. – Valahol kell lennie tartalékban. Előszedett egy, majd egy másik dobozt. Mindben papír cetlikkel címkézett alkatrészek. A fiú számára ez már többről szólt, mint gondosságról: apja így próbálta megőrizni az idő rendjét is. Amíg mindennek neve van és helye, nincs szétesés. – Nem látom, – mondta apja, dühösen csattintva be a fedelet. – Talán a tárolóban? – javasolta a fiú. – Ott rendetlenség van, – mintha bűnt vallana be. Fiú elmosolyodott. – Nálad? Rendetlenség? Ez új. Apja összehúzott szemmel nézte, de szemében hála csillant a tréfáért. – Menj, nézz körül. Én addig pumpálok. A szűk tároló tele dobozokkal. Fiú meggyújtotta a villanyt, táskák között kutatott. A felső polcon, újságpapírba csomagolva, megvolt a bowden. – Megvan, – kiáltott. – Na, látod, – szólt vissza apja. – Mondtam, hogy van. Fiú átadta, apja forgatta, végeit vizsgálta. – Jó lesz. Csak végekre sapka kell. Újabb doboz, apró fém kupakok. – Na, szereljük a féket, – mondta apja. Fiú fogta a vázat, apja lecsavarta a rögzítőt. Ujjai szárazak, repedezettek, rövidre vágott köröm. Fiú eszébe jutott, gyerekként mekkora erőt látott benne. Most másféle erő: takarékos, kitartó. – Mit nézel így? – kérdezte apja, fejét le sem hajtva. – Csak azon gondolkodom, hogy mindent hogy tudsz megjegyezni. Apja felhorkant. – Azt meg tudom. A kulcsok helyét nem mindig. Ez vicces, mi? Fiú mondani akarta: „nem vicces”, de rájött, apja nem is viccnek szánta. Inkább félelem az. – Nálam is előfordul, – mondta. Apja bólintott – ebben a bólintásban benne volt: szabad néha nem tökéletesnek lenni. Amikor a féket szétszedték, hiányzott egy rugó. Apja hosszan bámult a hiányra, majd felnézett. – Tegnap kotorásztam, leeshetett. A padlón kerestem, nem volt meg. – Nézzük meg még egyszer, – mondta a fiú. Letérdeltek, tenyérrel keresték a földet, az asztal alatt is. A fiú a szegélynél, szék lábánál megtalálta a rugót. – Tessék. Apja szeméhez emelte. – Hála istennek. Már azt hittem… – nem mondta tovább. Fiú sejtette, mit akart mondani: „azt hittem, már semmit se találok meg”. De nem mondta. – Kérsz teát? – ütötte el apja a pillanatot. – Kérek. A konyhában apja vízforralót tett fel, két bögrét vett elő. Fiú leült, nézte apja mozdulatait: rutinból, de kissé lassabban, mint régen. Apja két bögrét tett le, kipakolta a kekszet is. – Egyél. Olyan sovány vagy. Fiú vissza akart vágni, hogy csak a kabát vékonyít, de nem szólt. Ebben a mondatban minden gondoskodás benne volt, amit apja tudott. – Milyen a munka? – kérdezte apja. – Megvannak. Az egyik projektnek vége, kezdjük az újat. – Fő, hogy a fizetés megjöjjön. Fiú elmosolyodott. – Te mindig a pénz miatt aggódsz. – Mi miatt kéne? – nézett rá apja. – Az érzések miatt? Fiúban valami összerándult. Nem várta, hogy apja maga hozza szóba ezt a szót. – Nem tudom, – válaszolta őszintén. Apja elhallgatott, majd két kézzel fogta a bögrét. – Tudod… – kezdte, s megállt, mintha mérlegelné, nem lesz-e sok. – Néha azt gondolom, kötelességből jössz. Hogy kipipálod, és ennyi. Fiú letette a bögrét. A tea forró volt, égette az ujját, de nem húzta el. – Szerinted nekem könnyű idejönni? – kérdezte. – Itt mindig olyan, mintha megint kisgyerek lennék. És te mindig mindent jobban tudsz. Apja elmosolyodott, de nem rosszallóan. – Valóban azt hiszem, hogy jobban tudom. Ez a szokás. – És… – fiú sóhajtott. – Sose kérdezted meg igazán, hogy vagyok. Apja a bögrébe nézett, mintha ott lenne a válasz. – Féltem kérdezni. Ha kérdezel, hallgatni is kellene. Nekem ez… – felnézett. – Nem mindig ment. Fiú érezte, ahogy valami fellazul a mellkasában. Apja nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott, csak kimondta: nem megy mindig. Ez közelebb volt az igazsághoz, mint bármely kedves szó. – Nekem sem megy mindig. Apja bólintott. – Akkor gyakoroljuk. Mondjuk, kezdjük a bicajjal, – mondta kicsit gúnyosan, mintha önmaga is meglepődött volna. Megitták a teát, visszamentek a szobába. A bicikli, kerék, bowden a helyén. Apja nekiveselkedett. – Csináljuk úgy: te befűzöd a bowdent, én beteszem a betéteket. A fiú ügyetlenebbül mozgott, mint apja – magára is mérges lett. Apja észrevette. – Ne kapkodj. Ez nem izom kérdése, hanem türelemé. Fiú ránézett. – Ezt most a bowdenre érted? – Mindenre, – válaszolt apja, aztán elfordult, mintha túl sokat mondott volna. Rendbe tették a féket, anya a helyére került. Apja többször meghúzta a fékkart. – Sokkal jobb. Fiú pumpálta a kereket, abból most már tartott a nyomás, nem eresztett. Visszatették a kereket, csavart meghúzták. Apja a tizenhármas kulcsot kérte, fiú szó nélkül nyújtotta. Apja kezébe simult, mint rég megszokott tárgy. – Készen vagyunk, – mondta apja. – Próbáljuk ki. Levitték a biciklit a ház elé. Apja tolta, fiú mellette. Az udvaron csend, egy szomszéd asszony biccentett. – Ülj fel, tekerj egyet, – mondta apja. – Én? – kérdezte. – Persze. Én már nem vagyok akrobata. A fiú nyeregbe ugrott. Az ülés alacsony volt, mint régen, maga alá húzta a térdét. Eltekert pár kört a virágágyás körül, fékezett. A bicikli engedelmesen megállt. – Működik, – mondta, leszállva. Apja is kipróbálta: óvatosan, lassan haladt, majd megállt, lábát földre tette. – Jó lesz. Volt értelme bütykölni. Fiú apjára nézett, és megértette: nem a bicikliről van szó, hanem arról, hogy jó volt hívni. – Vidd el magaddal, – mondta apja hirtelen. – A szerszámokat. Nekem elég ami marad. Neked kelleni fognak. Úgyis mindig magadnak csinálsz mindent. Fiú tiltakozott volna, de tudta: ez apja nyelve. Nem azt mondja: szeretlek, hanem: „Vidd, legyen könnyebb.” – Rendben, elteszem. A tizenhármas kulcs maradjon nálad. Az a fő. Apja elmosolyodott. – Most már tényleg a helyére teszem. Visszamentek a lakásba. Fiú felvette a kabátját, apja nem sürgetett. – Jövő héten be tudsz ugrani? – kérdezte csak úgy, mellékesen. – Az antreszolszekrény ajtaját is kéne zsírozni. A kezem… már nem a régi. Ezt már békésen, szabadkozás nélkül mondta. Fiú érezte: nem panasz, hanem invitálás. – Beugrom. Csak szólj előre, ne rohanjak. Apja bólintott, és már becsukta az ajtót, mikor halkan hozzátette: – Köszönöm, hogy eljöttél. Fiú lement a lépcsőn, a textilbe tekert néhány apai kulccsal és csavarhúzóval. Nehezek voltak, de most nem nyomasztották. Kint visszanézett a harmadik emeleti ablakra. A függöny megmozdult, mintha apja nézné őt. Nem intett vissza. Elindult az autóhoz, tudva, hogy mostantól nem csak „ügyet intézni” jöhet, hanem azért, amit ketten végre kimondtak: azért, ami igazán számít.