Ezek nem az én gyerekeim – segíthetsz a testvérednek, de ne az én rovásomra! Ő rontotta el a családját, most ránk tukmálja a gyerekeit, amíg a saját életét rendezgeti – Milyen otthonosra sikerült a házatok, tesó. Komolyan, irigylem. Janka végighúzta ujját a terítőn, miközben a konyhát mustrálta. Szonja letette a salátástálat az asztalra, és leült a férjével szembe. Szabolcs mosolygott a húgára, és nem vette észre, hogy a felesége ökölbe szorítja a szalvétát. – Nagyon igyekeztünk. Fél évig kerestük, mire megtaláltuk ezt a házat. Hogy beköltözhessenek, eladták a fővárosi lakást, és idejöttek, Szabolcs családjához közelebb, Szeged mellé. Saját kert, veteményes, csend – Szonja három éve álmodott erről. Két hónapja végre valóra vált. – Nekem meg nem sikerült együtt tartani a családot – sóhajtott Janka, a tányérra meredve. – Már három hónapja, de még mindig olyan, mintha a ködben élnék. Éjjel felébredek, senki sincs mellettem. A gyerekek kérdezik, hol van az apjuk. Mit mondjak nekik? A családfő, Tamásné, tenyerével megsimogatta a lánya kezét. – Semmi baj, kicsim. Minden rendbe jön majd. A lényeg, hogy a gyerekek egészségesek. Az a fickó meg még bánhatja, hogy lelépett innen! Kornélka, a négyéves unokaöccs ezekben a pillanatokban lecsúszott a székről és berohant a nappaliba. Egy pillanat múlva nagy csörömpölés: valami leesett a polcról. – Kornélka, vigyázz! – kiáltott Janka a helyéről fel sem állva. Alíz, a nemrég hároméves kislány, anyja ölében nyűgösködött, babusgatást kért. Janka gépiesen ringatta, közben folytatta a panaszt: – Azért jó, hogy most már ti is itt vagytok. Anya műtét után alig jár, nem tud segíteni senki. – Engem is csak taxival tudtak lehozni – kapcsolódott be Tamásné, a térdét masszírozva. – Negyedik emeletről, lift nélkül… a vérnyomásom is kiakadt. Mire felértem, úgy éreztem, mindjárt összerogyok. Már nem marad erőm az unokákra. Szonja felállt, hogy meleg ételt hozzon. Az ablakpárkányon kis paradicsompalánták zöldelltek – hónap múlva kiültetheti végre a földbe. Az első saját paradicsomai lesznek. – Ugye nem baj, ha néha a gyerekeket itt hagyom majd? – Janka hangja utolérte Szonját a tűzhely mellett. – Csak amikor tényleg muszáj. Ritkán. Munkát keresek, mennem kell orvoshoz, ügyvédre a válás miatt… a gyerekeket nem vihetem mindig. Szonja visszanézett. Janka úgy nézett a bátyjára, ahogy csak ő tud – az a különleges ártatlanság, amit Szonja már rég kiismerte. Huszonhét éves, mégis mindig előadja magát. Szabolcs egyből bólintott, együttérzéssel nézve a húgát. – Persze, Janka. Segítünk, magától értetődik. Igaz, Szonji? Mindenki felé fordult. Három pár elváró szem. – Igen, természetesen – mondta Szonja. – Amikor tényleg muszáj. Janka felderült. – Megmentők vagytok! Csak pár óráról van szó, becsszó! A vendégek késő estig maradtak. Szabolcs taxit hívott anyjának, kézen fogva kísérte le a lépcsőn. Janka betette az álmos gyerekeket a régi Suzukiba, és távozott, utoljára még visszakiabált: „Köszi az estét, ti vagytok a legjobbak!” Szonja elpakolt, mosogatott. Szabolcs hátulról átölelte, puszit nyomott a feje búbjára. – Ugye milyen jó kis esti program volt? Anyám boldog, Janka vidámabb lett. Jól tettük, hogy ide költöztünk. – Ühm. – Mi bajod van? Fáradt vagy? – Egy kicsit. Szonja nem szólt, mi bántja. A fejében csak visszhangzott: „amikor igazán muszáj lesz” – tudta, ebből lesz „mindennap, mert így kényelmesebb”. Egy hét múlva Janka telefonált reggel. – Szonji, ments meg! Orvoshoz kell mennem, anya nem bír a gyerekekkel. Három óra, ebédre viszem őket. Szonja a gép előtt ült, fontos negyedéves riportja égett. – Janka, épp most kéne leadnom a jelentést… – De hát ők olyan csendesek, eljátszanak egyedül is! Beteszel nekik egy mesét, kész! Lécci Szonji, tényleg szükségem van most erre. Fél óra múlva már ott voltak a gyerekek. Ebédidőn túl is, Janka nem járt vissza értük, este lett mire eljött. Hat órakor Szabolcs lépett be, a nappaliban meglátta a gyerekeket a tévé előtt. – Ó, még nem jött Janka? – Nem. Ebédre ígérte őket, később csak üzent, hogy késik. – Nem baj – vont vállat, kivett egy sört a hűtőből. – Nem idegenek a gyerekek, hadd maradjanak! Szonja hallgatott. Kornélka addigra, felborított egy pohár szörpöt a szőnyegen, Alíznak meg már nem volt több pelenkája – a hátizsákban csak egy maradt. Janka este kilenc körül jött vissza. Friss, illatos, mosolygós, érezni lehetett rajta a kávét. – Bocs, belezavarodtam. Köszönöm, megmentettetek! Szonja a jelentéssel hajnali háromig szenvedett – a gyerekzsivaj a fülében visszhangzott. Négy nappal később – újra. Most állásinterjúra megy, fontos! Janka reggel kilenckor hozta a gyerekeket, háromig viszi el – így ígérte. Szabolcs aznap otthon volt, éjszakás műszak után kialudta magát, ebédre jött ki. – Még mindig itt vannak? – Mint látod. – Lépj túl rajta – megcsinálja a teáját, bekapcsolja a tévét. – Ne vedd a szívedre, én itt vagyok. „Itt volt.” Nézte a focit a nappaliban, miközben Szonja rohangált a gyerekek és a laptop között. Kornélka kétszer is jött – „Játssz velem, Szabolcs bácsi!” – csak legyintett: „Később, most meccs van!” Janka este nyolcra jött vissza. A harmadik hét végére már rendszer lett a dologból. Heti három vagy négy alkalom, mindig újabb kifogás. „Pár óra” minden alkalommal estig tartott. Egy este Szonja leült a férje elé. – Szabolcs, ez így nem mehet tovább. – Mi nem mehet? – Heti háromszor. Nem tudok dolgozni rendesen. Mérges lett. – Most tényleg? Gondolj bele, miken megy keresztül! Férje lelépett, két gyerekkel van egyedül. Ez a család! – Értem én. De mindig csak ígéri, hogy ebédre elviszi őket – aztán este tízre jön. Ez nem segítség, ez… – Mi ez? Szonja majdnem kimondta a szavakat: „arctalanság” és „nyakunkra ülni”. De csendben maradt. – Anyám is telefonált – szólt Szabolcs. – Szerinte Jankának idő kell. Fiatal még, tönkrement az élete. Én a bátyja vagyok, segítenem kell. – És én? – Te a feleségem vagy – jelentette ki, mintha ez mindent eldöntene. – Egy család vagyunk. Szonja az ablakhoz fordult. Kint sötétedett, az ablakpárkányon a palánták megnyúltak és már ültetésre vártak. Szombatra tervezte majd. Vitatkozni értelmetlen volt. Péntek este Szabolcs hazaért, rögtön mondta is: – Janka szólt. Holnap kérte, hogy vigyázzunk a gyerekekre. Két állásinterjúja van, ráadásul a kocsija is lerobbant – szerelőhöz vinné. Szonja félretette a laptopot, ráemelte a tekintetét. – Szabolcs, ezt már megbeszéltük. Nem tudok minden hétvégén így élni. – Ne legyél már ilyen érzéketlen – ledobta a kabátját és indult a hűtőhöz. – Ő a húgom! Igazán felfoghatnád. Úgyis csak itthon vagy. – Nem vagyok csak úgy „itthon”. Dolgozom. Az más. – Ugyan már, dolgozol, amíg a gyerekek nézik a mesét. Nagy ügy. Szonja felháborodott volna, de látta a férje arcát – fáradt, ingerült. Inkább hallgatott. Szombatra végre elültethette volna a palántákat, de tudta, ebből nem lesz semmi. – Rendben – mondta. – Jöhet. Janka szombat délelőtt jött. Szonja megfagyott, ahogy ajtót nyitott. A férje húga új ruhában, frissen fodrászolt hajjal, erős sminkben – mintha randira menne, nem pedig interjúra. – Hálás vagyok, ti vagytok a megmentők! – Janka bezúdította a gyerekeket az előszobába. – Ötig, legkésőbb hatig elviszem őket! – És a hátizsák? – Ja, a kocsiban! Máris jövök! Egy percre rá visszatért, a hátizsákot Szonja kezébe nyomta. – Pelenka, váltóruha benne van! Sietek, el fogok késni! Az ajtó becsukódott. Szonja két gyerekkel és majdnem üres hátizsákkal maradt. Szabolcs kint a garázsban, a kocsi körül szerelt, a szomszédnak is ígért valamit. Délre Kornélka megunta a mesét, rohangálni kezdett, Alíz nyűgösködött – enni, inni, ölelgetést akart. Szonja próbált főzni, közben figyelni rájuk. Kettő körül Szabolcs benézett hozzájuk. – Minden oké? – Elmegy, – Szonja megtörölte a kezét a kötényében. – Megnéznéd őket kicsit? Ki akarom ültetni a palántákat, különben tönkremennek. – Oké, csak megmosom a kezem. Szonja kiment a kertbe, vitte a palántákat, elkezdte kiásni a helyüket. Tíz perc múlva bentről dörgés, aztán gyerekbőgés. Letette az ásót és berohant. A nappaliban Szabolcs a kanapén, telefonját nyomkodva. Kornélka a földön, mellette a törött cserép, szétborult föld, összetört palánták – azok, amiket két hónapig nevelt. – Mi történt? – Felmászott az ablakpárkányra – Szabolcs csak a telefonról fel sem nézett. – Nem tudtam megállítani. Szonja a földre nézett – a földben összenyomott palántákába, amikben két hónapig reménykedett. – Haragszik rám, Szonja néni? – nézett fel ijedten Kornélka. – Nem, – guggolt le, kezdte összeszedni a cserepeket. – Menj Szabolcs bácsihoz. Szabolcs végre letette a telefonját. – Ugyan már, csak palánták. Ültetsz újat. Szonja nem válaszolt. Gombóc volt a torkában. Ez nem palánta volt, hanem álom – és most is háttérbe szorult valaki más gyerekei miatt. Ötre Janka nem jött. Hatkor csak egy üzenetet írt: „Kicsit kések még.” Hétkor semmi. Szonja hívta, de a telefon ki volt kapcsolva. Nyolc körül motorzúgás. Szonja kinézett, fekete, drága terepjáró állt meg. Kiugrott belőle Janka, kipirultan, feldobottan, a sarkaiban alig állva, a volánnál egy negyvenes férfi bőrkabátban. – Köszi Alex! – intett utána. – Beszélünk! A kocsi elrobogott. Janka boldogan fordult a kapuhoz, ott Szonját meglátta. – Szia! Bocsánat, hogy késtem, de összefutottam egy ismerőssel, elhozott. Szonja érezte: bor és valami édes likőr keveréke belengi Jankát. Nem volt ma állásinterjú, sem szerelő. Egyszerűen leadta a gyerekeket, majd szórakozott. – Milyen volt az interjú? – kérdezte Szonja feszesen. – Ja, jó, majd jelentkeznek! – És a szerelő? Janka egy pillanatra tétovázott. – Jövő hétre kaptam időpontot. Most sok a sor. Hazudik, szemrebbenés nélkül. – Szerdán is ráérsz? Akkor egy újabb interjúm lesz. – Nem. A szó kemény és rövid volt. Janka felnézett. – Hogyhogy nem? – Úgy, hogy szerdán nem tudok. – De miért? Otthon vagy úgyis… – Otthonról dolgozom. Saját dolgom van. Janka arca elfelhősödött, szeme könnyes lett. – Szonja, tudod te, mennyire nehéz ez nekem? Egyedül két gyerekkel! Azt hittem, hogy ti és a bátyám támogatni fogtok. Senki másom nincs. Te pedig még egy napot sem bírsz vállalni… – Támogattalak. Három hete támogatlak. De nem vagyok bébiszitter, ez nem bölcsőde. – Veled mi van?! – Janka hangja éles lett. – Néhány óra a gyerekekkel, ennyi az egész! Nem idegenek neked! – Nem is a sajátjaim, – mondta Szonja, meglepve magát a higgadtságán. – Ezek a te gyerekeid, Janka. A te felelősséged. Az ajtóban feltűnt Szabolcs, a veszekedés végszavait hallotta. Arca elkomorult. – Mi folyik itt? Janka rögtön a bátyjához fordult, megremegő hangon. – Szabi, a feleséged nem segít nekem! Egy napot kérek tőle, csak egy napot… Sírt, kezét a mellére tette. – Tudod, min megyek keresztül. Arra számítottam, hogy a családom segít. De hát… Félbehagyta, legyintett és kiment az autóhoz. A lépcsőn még visszaszólt. – Lehetnél kedvesebb is, Szonja. Tényleg. Telefonját elővette, taxit rendelt. Nem nézett Szonjára. Az álmos gyerekeket elvitte, el sem búcsúzott. Szonja a teraszon állt, valami nyomasztó érzés kavargott benne – bűntudat vagy szégyen. Talán tényleg túl szigorú volt? Szabolcs a távozó autó után nézett, majd Szonjára fordult. – Miért kellett ezt így? – Mit – így? – Ő szépen kért, te pedig… – nem fejezte be, bement a házba. Egy hét csend következett. Aztán megint: – Janka hívott, állásinterjú, nagyon fontos. Hadd menjen, kérlek. Ne legyél ilyen makacs! – Szabolcs, ezt már… – Csak egyszer, utoljára, ígérem! Ha megint eltűnik, magam intézem. Szonja a férjére nézett. Fáradt, tanácstalan volt – két tűz között: húga és felesége. – Rendben. Tényleg utoljára. Másnap reggel Janka szinte berobogott, fellelkesülten búcsúzott a gyerekektől. – Köszi, sietnem kell, már várnak is! Ajtó becsapva, Szonja két gyerekkel maradt. Ebédidőben rápillantott a telefonra – friss kép a Facebookon. Janka. Új fotó egy kávézóban, poharak, valaki átkarolja. Férfikéz. Alatta felirat: „Végre találkoztam az osztálytársaimmal! Úgy hiányzott már a régi élet!” Húsz perce került fel a kép. Szonja nézte, és minden világos lett. Nem álláskeresés, nem orvos. Janka csak „leadja” a gyerekeket – és éli a saját életét. A férj, aki lelépett, talán nem is akkora gazember – lehet, ő is csak belefáradt. Felhívta Szabolcsot. – Gyere haza, és foglalkozz te az unokaöccseiddel. – Mi van? Dolgozom! – Akkor kérd meg az anyádat. Én ezt nem csinálom tovább. – Szonja, mi a baj? – Menj fel a húgod Facebookjára. Nézd meg, hol van most. Aztán beszéljünk. Csend. Majd sóhajtás. – Oké. Megpróbálok előbb jönni. Két óra múlva Szabolcs hazaért, némán végignézett a gyerekeken, Szonjára. – Láttam a képet – mondta csendesen. – És? – Lehet, tényleg csak osztálytársak… – Szabolcs, minden alkalommal részegen jön haza. Előzőleg egy vadidegen férfi hozta haza terepjáróval. Szemet hunysz mindezek felett? – Azért ők a gyerekeim – feldúltan. – Az unokaöcsém-kicsijeim nem tehetnek erről. – És én tehetek bármiről? Ezek NEM az én gyerekeim, Szabolcs! Nem kell velük foglalkoznom, ez nem az én dolgom. Segíts ha akarsz, de ne az én időmből! – Ő a húgom! – Ő rontotta el. És most nekünk passzolja át a gondjait, miközben bulizik. – Mit beszélsz! – Az igazat. Minden alkalommal hazudott. Nekem ennyi elég. Neked nem? Szabolcs hallgatott, elfáradtan dörzsölte az arcát. – Jó, – mondta végül. – Hallottalak. Janka késő este jött. A gyerekek már a kanapén aludtak, takaró alatt. Janka belépett, magyarázkodni kezdett, de Szabolcs leállította. – Janka, ennek vége. – Mi tesz véget? – döbbent meg. – Az, hogy lepasszolod a gyerekeket, és eltűnsz egész napra. Mi nem vagyunk bébiszitterek. Janka Szonjára nézett, felismerés villant a szemében. – Ez mind az ő ötlete volt? – Nem. Én döntöttem így. Janka lenézően vont vállat, felkapta Kornélkát. – Mindegy. Világos. Rokonság, mi? Elviharzott. Ajtócsapódás, ablak megremegett. Reggel együtt ültek a konyhában, teáztak. Megszólalt a telefon – „Anya” villogott a kijelzőn. Szabolcs felvette. – Igen, anya. Szonja csak a hangfoszlányokat hallotta – a mama éles hangját a telefonból. – Ez most hogy van? Nincs, aki a húgán segítsen? Tudod jól, én sem tudok még… – Anyu, mi sem tudunk. Nekünk is saját életünk van. – Te is! Lakást vettetek, és a lelketeket is eladtátok! Világos! Letette. Szabolcs Szonjára nézett. – Most megsértődött. – Láttam. Hallgattak. Kint sütött a nap, az ablakban üres palántacserép. Szonja nézte – egy hónapja ezért a nyugalomért, saját kertért költöztek ide. Most csak mások gondját, mások gyerekeit, és családi vállveregetést kaptak. Szabolcs odatette a kezét Szonjáéra. – Bocsánat… Ezt hamarabb le kellett volna zárni. Szonja hallgatott, megszorította a férje ujjait. Ez nem igazi győzelem volt. Az anyós sértett, Janka dühöng, most indul a „hidegháború”. De hosszú hetek után először megkönnyebbülést érzett. Ki merte mondani, hogy „elég”. És a férje végre meghallotta. A többi majd jön magától.