Mindig vendégek voltak nálunk – majdnem minden este. Mindenki csak ivott, üres üvegek sorakoztak, de ennivaló szinte semmi. Még egy szelet kenyér sem… Az asztalon csak csikkek és egy üres halkonzerv-doboz. Laci még egyszer átfutatta a szemével az asztalt, hátha mégis talál valamit. – Na jó, anya, én megyek – mondta a kisfiú, miközben lassan húzta a szakadt cipőjét, bízva benne, hogy az anyja mégis visszatartja, megállítja: – Hová mész, kisfiam, étlen-szomjan, ráadásul kint hideg van? Maradj itthon! Mindjárt főzök egy kis kását, elküldöm a vendégeket, feltakarítok… – Laci mindig várta az anyai kedvességet, de az ő anyukája nem volt az a szelíd típus. Szavai szúrtak és fájtak, a kisfiú inkább összegömbölyödött volna. Ezúttal Laci elhatározta: örökre elmegy. Hat éves volt, és már felnőttnek érezte magát. Elszánva eldöntötte, hogy pénzt keres majd, hogy végre vehessen egy fonott kakaós csigát, talán még kettőt, olyan éhes volt. Fogalma sem volt, hogyan fog pénzt keresni, de amikor a sarki bódék mellett ment el, meglátott egy üres üveget a hóban, elrakta a kabátzsebébe, aztán talált egy kidobott nejlonzacskót, és egész délután gyűjtögette az üres üvegeket. Már egy csomó összejött, csilingeltek a zacskóban. Laci már magában látta, ahogy megveszi a puha, illatos mákos vagy mazsolás kiflit, talán még olyan kakaósat is, amit mindig irigyelt a boltosnéninél – de aztán rájött, ahhoz túl kevés a gyűjtött üveg, keresni kell még többet. Közelebb ment a HÉV-megállóhoz, ahol a férfiak sört ittak, remélve, hogy lesz ott üres üveg. A nehéz zacskót letette a büfé mellett, s a közelben keresgélt, amikor egy mocskos, dühös férfi elvette tőle a zsákot az üvegekkel együtt, és olyan fenyegetőn nézett rá, hogy Laci inkább hátat fordított és elment. A csigáról szőtt álma úgy tűnt el, mint egy délibáb. – Üveget gyűjteni sem könnyű munka – gondolta Laci, miközben újra elindult a havas utcákon. A hó nedves és ragacsos volt, lábai átfáztak és elgémberedtek. Estére teljesen besötétedett. Egy elhagyatott lépcsőházban kötött ki, ahol összegömbölyödött a radiátornál, és meleg álomba merült. Amikor felébredt, azt hitte, még mindig álmodik: meleg volt, nyugodt és békés, s valami finom illat töltötte meg a levegőt. Akkor lépett be egy asszony, nagyon kedves mosollyal az arcán. – Hát, kisfiam – szólította meg halkan – átfáztál, kialudtad magad? Gyere, reggelizz! Éjszaka láttalak, mint egy ázott kiskutya, ott feküdtél a lépcsőn, hát hazavittelek. – Ez most az én otthonom? – kérdezte Laci még mindig bizonytalanul. – Ha nincs más otthonod, akkor ez lesz az – mondta az asszony. Innentől az egész olyan lett, mint egy mese. Az idegen néni gondoskodott róla, ruhát vett neki, etette, és lassan mindent elmesélt neki az anyjáról meg az otthoni életéről. A jóságos néni neve csodaszép volt: Lili. Laci addig még nem hallott ilyen nevet, úgy gondolta, csak egy jó tündérnek lehet ilyen gyönyörű neve. – Mit szólnál, ha én lennék az anyukád? – kérdezte egyszer Lili néni, átölelve őt igazi anyai szeretettel. Persze, hogy szerette volna, de a boldogság gyorsan véget ért. Egy hét múlva megjelent az anyja, most szinte józan volt, hangosan ordított Lili nénivel: – Még nem vették el tőlem a gyerekem, minden jogom megvan hozzá! – Amikor elvitte Lacit, a hópelyhek hullottak az égből, és a fiú csak arra tudott gondolni, hogy a néni háza, ahol Lili maradt, olyan mint egy fehér kastély. Innentől a továbbiak nagyon nehezek voltak. Anyja tiszta idejét ivással töltötte, a fiú pedig menekült, éjszakát a pályaudvaron vagy lépcsőházakban töltötte, gyűjtötte az üvegeket, és abból vett kenyeret – senkitől nem kért segítséget. Végül az anyját megfosztották a szülői jogoktól, Lacit pedig nevelőotthonba vitték. Ami a legjobban fájt neki, hogy sehogy sem tudta felidézni, hol lakik az a fehér kastély-szerű ház, ahol a jóságos Lili néni él. Három év telt el. Laci a nevelőotthonban maradt, továbbra is magába zárkózott, kedvenc időtöltése a rajzolás lett. Mindig ugyanazt a képet festette: egy fehér házat, körülötte hulló hópelyhekkel. Egy napon újságírónő jött a gyermekotthonba, az óvónő megmutatta neki Lacit. – Laci kedves, érdekes gyerek, csak a beilleszkedéssel még vannak gondjai. Már három éve nálunk van, és még mindig tartunk egy családot keresni – magyarázta. – Ismerkedjünk, Lili vagyok – mutatkozott be az újságírónő. Ekkor Laci magára talált, mesélni kezdett, lelkesen elmondta mindent a másik jóságos Lili néniről. Szinte kinyílt, a tekintete csillogott, arca kipirult, az óvónő ámulva figyelte a változást. Kiderült, hogy Lili név aranykulcs a kisfiú lelkéhez. Az újságírónő, Lili, meghatódott és sírt, miközben Laci életét hallgatta, aztán megígérte, hogy ír róla a helyi újságban, hátha a régi jóságos néni elolvassa az írást, és tudni fogja, hogy Laci várja. Meg is jelent a cikk. És megtörtént a csoda. Lili néni nem járatott újságot, de a születésnapjára virágot kapott a kollégáitól, és mivel télen volt, a csokrot újságpapírba csomagolták. Otthon, ahogy kibontotta a csokrot, megakadt a szeme a címen: „Jószívű nő, Lili, keres egy kisfiú, Laci. Kérjük, jelentkezzen!” Elolvasta az írást, és rájött: őrá vár az a kisfiú, akit egyszer hazavitt a lépcsőházból és örökbe akarta fogadni. Laci azonnal felismerte. Odafutott hozzá, átölelték egymást. Sírtak: Laci, Lili néni, s a nevelők is, akik végignézték a találkozást. – Olyan nagyon vártalak – mondta a fiú. Csak nagy nehezen tudták rábeszélni, hogy engedje haza Lili nénit. Azonnal nem vihette haza, örökbefogadás kellett, de minden nap eljött hozzá. P.S. Innentől Laci boldogan élt. Ma már 26 éves, elvégezte a műszaki főiskolát, eljegyezte választottját. Vidám, társaságkedvelő fiatalember, és nagyon szereti Lili anyukát, akinek mindent köszönhet. Később, amikor felnőtt lett, Lili néni elmesélte neki, hogy a férje elhagyta őt, mert nem lehetett gyerekük. Emiatt érezte magát olyannyira magányosnak, pont akkor talált rá a lépcsőházban Lacira, és melegséggel fogadta be. Miután az igazi anyja elvitte, Lili néni csak azon gondolkodott: – Ezek szerint ez nem adatott meg nekem… – És kimondhatatlanul boldog volt, amikor megtalálta Lacit a gyermekotthonban. Laci később megpróbálta kideríteni, mi lett az igazi anyjával. Kiderült, hogy albérletben laktak, majd anyja rég elköltözött az országból egy szabadult férfival. Tovább már nem is kereste. Minek…

Képzeld, náluk szinte mindig voltak vendégek. Most is tele volt a lakás ismerősökkel. Csak az ital fogyott; borosüvegek mindenütt, de étel szinte semmi. Még egy szelet kenyeret is nehéz lett volna találni az asztalon csak hamutartó, és egy üres sprotnis konzervdoboz árválkodott. Laci, hatéves, egy utolsó reményteli tekintettel végignézett mindent, de tényleg semmi ehető nem volt.

Akkor, anya, én megyek szólt csendesen Laci, miközben a szakadt bakancsát húzta. Titkon remélte, hogy az anya egyszer csak megszólal majd, hogy:
Hová mennél, kisfiam? Hideg van kint, éhes vagy, maradj csak itthon, mindjárt főzök egy kis tejbegrízt, a vendégeknek pedig mondom, hogy menjenek haza, közben felmosom majd a padlót is…
Mindig vágyott anyai gyengédségre, de az ő anyja nem volt az a simogató típus. Szavai kemények és szúrósak voltak, amiktől Laci csak összehúzta magát belülről is.

Most viszont eldöntötte, hogy elmegy és nem is jön vissza. Még csak hatéves volt, de úgy érezte, elég érett már ehhez. Először pénzt akart keresni, hogy vegyen egy friss, illatos kakaós csigát, vagy legalább kettőt, hisz a hasa hangosan is tiltakozott. Azt persze Laci nem tudta, hogyan is lehetne pénzt keresni, ám amikor elhaladt a műanyag bódék mellett, kiszúrt egy félig a hóba süllyedt üres üveget. Zsebre tette, aztán talált egy kidobott nejlonzsákot, s egész délután üvegeket gyűjtött.

Már jó sok összegyűlt, csilingeltek a zsákban, Laci meg közben elképzelte, ahogy egy igazi aranybarna lekváros bukta lesz majd a jutalma, vagy egy mazsolás, vagy akár egy csokis, aztán rájött, hogy a csokisra biztos nem lesz elég az üveg, szóval folytatta a gyűjtögetést.

Közelebb ment aztán az elővárosi vonatok peronjához, ahol a férfiak meg-megállnak sörözni, miközben várnak a vonatra. Laci letette a nehéz zsákot az egyik bódé mellé, és elszaladt egy frissen eldobott üvegért. Ahogy visszajött, egy koszos, morcos férfi odalépett, egyszerűen elvette tőle az összes üveget, és olyan komoran nézett Lacira, hogy a fiú inkább csendben elindult, nem merte visszakérni.

Az álom a bukta után úgy vált semmivé, mint egy délibáb. Laci arra gondolt, hogy az üvegezés is nehéz munka, és újra nekiindult a latyakos, sáros, jeges utcaknak. Lábai átáztak, már nagyon fázott. Teljesen besötétedett. Nem tudta, hogyan, de egyszer csak egy lépcsőházban találta magát, összeesett a folyosón, odakúszott a radiátorhoz, és szinte azonnal elnyomta az álom.

Amikor felébredt, először azt hitte, még mindig alszik. Meleg volt, biztonságban érezte magát, és valami mennyei illat terjengett a levegőben. Aztán belépett egy asszony, nagyon kedvesen, mosolyogva:
Na, Lacikám, sikerült átmelegedni, kipihented magad? Gyere gyorsan reggelizni! Az éjjel, ahogy mentem haza, úgy feküdtél ott a lépcsőházban, mint egy kölyökkutya, hát hazahoztalak, gyere!
Mostantól ez az otthonom? kérdezte Laci még alig hívőn.
Ha nincs hová menned, akkor igen válaszolta az asszony.

Innentől minden mese lett. A néni etette, gondoskodott róla, ruhát vett neki. Laci lassan mindent elmesélt a letaglózó, rideg otthonáról. Ennek a jószívű néninek csodaszép neve volt, Ibolya. Igazából semmi különös, de Laci először hallotta ezt, és úgy gondolta, csak tündérnek lehet ilyen szép neve.

Mit szólnál, ha a mamáddá válnék? kérdezte egyszer, ölelte Lacit, szorosan magához húzta úgy, mint az igazi, szerető anyák.
Persze, Laci nagyon akarta.

A boldog napok hirtelen értek véget. Egy hét múlva megjelent az anya, már csak alig volt részeg, de annál hangosabban kiabált a jószívű nénivel:
Még nem vették el tőlem a gyerekemet, minden jogom megvan Lacihoz!
Laci ment az anyjával, és ahogy a hópelyhek hullottak az égből, úgy tűnt, az Ibolya háza, mint egy fehér kastély, ott marad mögöttük.

Utána minden rosszabb lett. Anya csak ivott, Laci megszökött, éjszakánként pályaudvarokon húzta meg magát, gyűjtötte a palackokat, vett magának kenyeret, de senkihez se szólt, semmit se kért.

Végül anyától elvették a szülői jogot, Lacit pedig nevelőotthonba vitték.

A legfájóbb az volt, hogy nem tudta pontosan, hol van az a fehér kastély, ahol Ibolya lakik, a tündérnéni.

Eltelt három év. Laci bent lakott a gyermekotthonban. Zárkózott maradt, nemigen beszélt senkivel. Egyetlen öröme a rajzolás lett mindig ugyanazt: egy fehér házat, hóeséssel.

Egy nap újságíró érkezett az otthonba. Az egyik nevelő körbekalauzolta minden szobán, végül Lacit is bemutatta:
Laci jó gyerek, de választani nehéz vele, három éve nálunk van, nehéz beilleszkednie. Próbálunk családot keresni neki.
Szia, én Ibolya vagyok szólt mosolyogva az újságíró nő.
Laci szinte felragyogott, és megállás nélkül mesélni kezdett arról a másik jószívű Ibolyáról. A nevelő csak ámult, úgy kitárult Laci lelke, szikrázott a szeme, arcán pír jelent meg.

Az Ibolya név igazi aranykulcs volt Laci szívéhez.

Az újságíró, Ibolya, elérzékenyült, sírva hallgatta a történetet, megígérte Lacinak, hogy cikket ír róla a helyi újságba, hátha az a kedves néni elolvassa, és ráismer Lacira.

Így is lett. Ibolya néni nem járatott újságot, de épp születésnapja volt, a kollégái szép virágokat adtak neki, télen persze újságpapírba csomagolták. Otthon, ahogy kibontotta a csokrot, pont egy kis cikk címére bukkant: “Kedves Ibolya, egy kisfiú keres jelentkezz!”
Elolvasta, és rögtön tudta, Lacira vár, arra a kisfiúra, akit egyszer hazavitt a lépcsőházból.

Laci azonnal felismerte. Odaszaladt hozzá, megölelték egymást. Mindenki sírt Laci, Ibolya, a nevelők.

Nagyon vártalak! mondta Laci meghatottan.
Alig lehetett lebeszélni, hogy hazaengedje Ibolyát, hisz az ügyintézés hosszú lesz, de minden nap jött, látogatta őt.

P.S.
Most már boldogan él. Most 26 éves, végzett a Műszaki Egyetemen, esküvőt tervez egy kedves magyar lánnyal. Vidám, barátságos srác, imádja az anyját, Ibolyát neki köszönheti az életét.
Amikor már felnőtt lett, elmesélte neki Ibolya, egyszer őt elhagyta a férje, mert nem lehetett gyermeke. Nagyon magányosnak érezte magát, amikor Laci ráakadt a lépcsőn, és saját szeretetével melegítette fel.
Miután az igazi anya magához vitte a fiút, Ibolya úgy gondolta, nem volt szerencséje. Mégis, végtelenül boldog lett, mikor ismét rálelt Lacira.
Laci próbált utánanézni az igazi anya sorsának, de csak annyit tudott meg, hogy albérletben laktak Budapesten, az anya több éve eltűnt, ismeretlen helyre ment egy börtönből szabadult férfival. Többet már nem keresett. Minek isEgy tavaszi délutánon Laci és Ibolya kézen fogva sétáltak végig a városliget virágzó ösvényein. Laci hirtelen megállt, lehajolt egy árván nyíló ibolyához, és Ibolya tenyerébe helyezte olyan egyszerű, mégis mindent jelentett.

Tudod, anya, ha akkor nem találsz rám, most nem lennék itt. Hangjában még mindig ott rezgett az a régi, gyermeki hála.

Ibolya mosolya őszinte volt, mint mindig: Talán mindketten egymásra vártunk egész addig.

Ahogy haladtak tovább, kikacagott rájuk a fény, Laci elengedte az összes régi félelmet. Tudta: néha egyetlen jószívű néni, egy illat, egy szó vagy éppen egy sorsszerű ibolya elég ahhoz, hogy újra elkezdődjön az élet.

Az ég ragyogott, az otthon már nem kastély, hanem egy mindennapi, meleg hely ott, ahol a szeretet lakik. És Laci végre nem álmodik, hanem él.