Apa elhatározta, hogy megházasodik
Édesanyám, Mária, öt éve halt meg. Akkor mindössze negyvennyolc éves volt. A szíve egyszerűen megállt, miközben az ablakpárkányon nevelt ibolyákat locsolta a konyhában. Apám, László, ekkor ötvenöt éves volt.
Nem sírt, nem kiabált. Csendben leült anyám régi foteljába, és hosszan bámulta a fényképét. Úgy nézte, mintha puszta akaratával visszahozhatná anyámat az életbe.
Azon a napon tulajdonképpen nemcsak anyámat veszítettem el, hanem apámat is. Bár közöttünk maradt, ugyanabban a lakásban, mégis mintha csak a teste lett volna ott, a lelke pedig bezárkózott a gyászába. Egy árnyék lett, akit minden emlék fájdalmasan elválasztott a jelentől.
Az első év kifejezetten nehéz volt. Huszonhárom évesen nekem kellett apám számára egyszerre lánynak, ápolónak és valami lelki támasznak is lennem. Főztem húslevest, amit ő meg sem kóstolt, kimostam az ingeit, amelyeket aztán vissza se tett a szekrénybe, csak mondtam a mondandómat, próbáltam kirángatni valahogy abból a szakadékból, amiben elmerült.
De apa csak hallgatott. Néha egy-egy szóval felelt, de mindig úgy, mintha rám csapott volna: Ne szólj bele! Hagyjál békén! Ne is érj hozzám!
Közénk idővel egy vastag, áthatolhatatlan, szürke fal nőtt
***
Múlt az idő. Két külön világban éltünk egymás mellett.
Reggel találkoztunk a konyhában, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Este megint összefutottunk a konyhában, és utána mindketten elvonultunk a saját szobánkba. Alig beszéltünk, kapcsolat gyakorlatilag nem létezett köztünk.
Egy idő után lemondtam arról, hogy gondoskodjak róla. Ő ezt láthatólag értékelte is. Így mindenki lassan megszokta az új életet.
Nélküle Nélküle is.
***
Aztán hónapok múltán mintha élet költözött volna apámba.
Rámosolygott a szomszédasszonyra, amikor az megint hozott ránk egy tál meggyes pitét. Eljárt pecázni a régi barátjával. Felfedezte újra a laptopját meg a régi kedvenc filmjeit.
Így már nem úgy nézett ki, mint aki teljesen összeroppant volna. Azt hittem, már túl vagyunk a legnehezebb részen. El is mertem vállalni egy nyári állást, távol a lakástól, egy balatonfüredi gyógyfürdőben.
Amikor visszajöttem, apám egy nagy bejelentéssel várt.
***
Közölte velem, hogy megnősül.
Alighogy átléptem a küszöböt, ezt mondta, teljesen nyugodt hangon, mintha már minden eldőlt volna.
Leültünk a konyhába, ő velem szemben.
Megismerkedtem egy nővel, mondta, elmosolyodott. Gizellának hívják. Hamarosan összeházasodunk.
Lehűlt bennem a vér. Nem az volt a bajom, hogy talált valakit örültem is volna, ha újra igazán mosolyog. Csak egyetlen gondolat vihogott a fejemben: A lakás!
A mi lakásunk! Ebben nőttem fel, itt van még mindig anyám varrógépe a sarokban, és a kedvenc bögréje is a szekrényben! Nem pedig ez, amit valami idegen nő hagyott a konyhaasztalon piszkosan!
Fanyalogva néztem a bögrére
Apa kezdtem, nagyon nehezen találtam a szavakat nem gondolod, hogy ez egy kicsit gyors? Jól ismered egyáltalán? És hol fogtok lakni? Ne mondd, hogy itt! Ez nem csak a te lakásod ez anyáé is
Apa lassan rám emelte a szemét. Csak fáradtságot és hideg, szomorú közönyt láttam benne.
Szóval erről van szó, mondta halkan. Gyorsan eljutottunk ide. Hiszen még élek Elhamarkodottan osztogatod még a medve bőrét.
Nem osztogatok semmit! Csak tisztán szeretném látni a helyzetet! csattantam fel. Lesz majd új családod, de én mi történik velem, ha történik valami?
Majd azon akkor gondolkodj, vetette oda komoran, és elvonult a szobájába.
***
Gizellát pár nap múlva haza is hozta. Magas, vékony nő volt, szomorú, okos szemekkel és túlságosan udvarias modorral.
Lucácska, megértem az érzéseid, mondta lágyan. Hidd el, nem akarok semmit, nekem van saját életem, saját lakásom. Egyszerűen csak szeretem az apádat.
Gizella próbált kedves lenni, de a kérdései!
És messze van a telketek a várostól? kérdezte ártatlan kíváncsisággal. Régóta van már ez a lakás? Ezek a régi bérházak manapság aranyat érnek.
Ráadásul Gizella szerint nem illik előre beszélni az örökségről, szerinte ez csak bántja apát, és úgy érzi magát tőle, mintha csak felesleg lenne.
Ettől a látogatástól az én kételyeim csak erősödtek. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy ez a nő számító és ügyeskedő, így aztán az amúgy is megromlott kapcsolatunk apámmal teljesen tönkrement. Őt egy öreg, késői szerelmes bolondnak láttam, aki akár mindent odaadna az első jöttmentnek. Ő meg valószínűleg egy pénzéhes, bizalmatlan lányt látott bennem, akit csak a biztos jövő érdekel.
Minden beszélgetésünk vitatkozás lett. Apa azt mondta, joga van a saját életéhez. Én visszavágtam: nekem is jogom van a biztonságos jövőhöz. Csipkedtük egymást, nem értve, hogy közben magunkat sebesszük.
***
Végül nem bírtam tovább, javasoltam, menjünk el közjegyzőhöz, és lezárjuk a vagyoni kérdéseket.
Sokáig vonakodott, de végül, mély sóhajjal, belement.
Rendben mondta szomorúan. Legyen úgy, ahogy akarod.
Út közben egyikünk sem szólt. Én idegesen szorongattam a táskámat, a harcra készülve.
A közjegyzőnél csönd volt. Apa kissé távolabb ült, összekulcsolt kézzel, arca zárt maradt.
A szigorú arcú, ősz közjegyzőnő elővette a dossziét.
Tehát azért vagyunk itt, hogy kezdte hivatalosan.
Várjon csak, szakította félbe apa. Halkan szólt, de olyan határozottan, hogy belém fagyott minden. Én más céllal jöttem.
Átnyújtott egy iratot a közjegyzőnek.
Tessék.
A nő felvette a szemüvegét és olvasta a papírt, majd döbbenten nézett fel:
Biztos benne? Ez ajándékozási szerződés. Teljes egészében átadja mindenét a lányának? Így, ingyenesen?
Megállt bennem a levegő. Mi? Mindenét nekem adja? Csak úgy? Ez valami csapda? Később majd rám fogja, hogy kierőszakoltam?
Apám arcát fürkésztem, megpróbáltam átlátni a szándékán.
De úgy nézett rám, hogy majdnem megfagytam. Nem láttam dühöt vagy sértettséget, csak végtelen csalódottságot és szánalmat. Felém. Lucára
Tessék mondta halkan, felállt, és elém tette az aláírt papírt. Vedd el. Minden, amit akartál. A lakás. A telek. Minden. Most már nyugodtan alhatsz, nem adom oda valamiféle mesebeli boldogságért ezt a kincset.
A boldogság szót olyan keserűséggel ejtette ki, hogy beleremegtem.
Apa én nem ezt akartam suttogtam, ahogy a szégyen könnyei arcba borulva folytak.
Nem ezt? nevetett gúnyosan. Az a mosoly rémisztőbb volt bármilyen kiabálásnál. Lucám, az elmúlt fél évben egyszer sem kérdezted, hogy vagyok, vagy kell-e valami. Nem tudtad, fázom-e, kell-e gyógyszer. Minden szavad csak papírokról, négyzetméterről szólt. Apát nem láttál bennem. Egy terhet, amely útban van a tulajdonodhoz. Azt hitted, nem veszem észre?
Már az ajtóban állt, visszanézett:
Erről a kalitkáról álmodtál? Hát, tessék. A tied.
Apa elment. Én csak ültem, a kezemre fagyott a papír, de győztem! Mindent megkaptam! De akkor hirtelen mindent elveszítettem
***
Évek teltek el.
Apa és Gizella még mindig együtt vannak. Néha látom őket a boltban vagy a parkban, egymásba karolva. Apa megöregedett, de amikor Gizellára néz, az arca ragyog.
Én egyedül élek.
A háromszobás, nívósan felújított lakásomban. Új bútorokkal. Hétvégente kijárok a telkemre, ott is minden rendben.
Csak éppen a boldogság valahogy eltévedt…
Most már értem: az apám nem dühből vagy sértettségből adta nekem mindezt. Azt adta oda, amit én választottam: falakat ember helyett, papírokat szeretet helyett.
Az apámat cseréltem el három szobára és egy telekre. Ez a tudat ez az igazi örökségem.
Jó lenne, ha tudnánk időben észrevenni, mit veszítünk a szorongásunkban. Ma már tudom: a szeretet többet ér a négyzetméternél.
