– Apa, bemutatom a leendő feleségemet és a te menyedet, Varvarát! – ragyogott a boldogságtól Bori. – Kit? – kérdezte döbbenten Filimon Római professzor, a tudományok doktora. – Ha ez valami vicc, akkor nem túl mulatságos! A professzor undorral vizsgálgatta a „meny” durva ujjain lévő körmöket. Úgy tűnt számára, mintha Varvara még sosem látott volna vizet vagy szappant, annyi kosz volt beágyazódva a körmei alá. „Jaj nekem! Hála Istennek, hogy Lárika ezt a szégyent már nem érte meg! Mindig próbáltuk ebből a kis semmirekellőből a legjobb modort kinevelni” – futott át a fején. – Ez nem vicc! – válaszolta kihívóan Bori. – Varvara nálunk lakik, és három hónap múlva összeházasodunk. Ha nem akarsz részt venni a fiam esküvőjén, elvégzem nélküled is! – Jó napot kívánok! – mosolygott Varvara, és teljesen otthonosan ment a konyhába. – Hoztam pogácsát, málna lekvárt, szárított gombát… – sorolta, ahogy előpakolta az ütött-kopott vászonzacskóból a finomságokat. Filimon Római a szívéhez kapott, amikor látta, ahogy Varvara a hófehér, kézzel hímzett terítőt elrontja a kifolyt lekvárral. – Borikám, térj már észhez! Ha bosszantani akarsz, ez már sok, túl kegyetlen! Melyik faluból szedted össze ezt a neveletlent? Nem engedem, hogy ebben a házban lakjon! – kiáltott kétségbeesetten professzor úr. – Szeretem Varvarát! A feleségemnek jogában áll az otthonomban élni! – vágott vissza gúnyosan Bori. Filimon professzor rájött, hogy a fia csak hülyíti őt. Tovább már nem vitatkozott, csendben visszavonult a szobájába. Az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolata a fiával. Lárika halála után Bori kezelhetetlenné vált: otthagyta az egyetemet, durván beszélt apjával, és kicsapongó, gondtalan életet élt. Filimon Római remélte, hogy a fia majd megváltozik, visszatér a régi, okos és jólelkű énjéhez. Ehelyett minden nappal távolabb került tőle, és ma is egy falusi lányt hozott a házba, jól tudva, hogy az apja sosem fogja jóváhagyni ezt a választást… Hamarosan Bori és Varvara összeházasodtak. A professzor megtagadta, hogy részt vegyen az esküvőn, nem akarta elfogadni számára kellemetlen menyét. Dühítette, hogy Lárika, a kiváló háziasszony, feleség és anya helyére ez a képzetlen, két mondatot összefűzni sem tudó lány került. Varvara mintha fel sem fogta volna, hogy az após nem szereti őt, mindenben igyekezett a kedvére tenni, ami sajnos csak még rosszabbá tette a helyzetet. A professzor egyetlen jó tulajdonságot sem látott benne, csak azt, hogy neveletlen és műveletlen… Bori, miután kipróbálta a példás férj szerepét, újra ivásnak és kicsapongásnak adta magát. Gyakran lehetett hallani a fiatalok veszekedéseit, és az após titkon örült, remélve, hogy Varvara végleg elköltözik. – Filimon bácsi, segítsen! – sírva rohant be a meny. – Bori válni akar, kidob az utcára, pedig gyereket várok! – Miért, hát nem vagy hajléktalan… Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Az, hogy terhes vagy, nem ad jogot, hogy válás után tovább itt lakj. Sajnálom, nem avatkozom bele az ügyeitekbe – mondta, titkon megkönnyebbülve, hogy végre megszabadul a zavaró menyétől. Varvara kétségbeesve sírt és nekiállt csomagolni. Nem értette, miért utálta meg őt az após első pillanattól, miért dobta ki Bori, mintha csak egy kiskutyával játszott volna. Mit számít, hogy falusi lány? Neki is van lelke, érzései… *** Eltelt nyolc év… Filimon professzor öregotthonban élt. Nagyon leromlott az utóbbi időben. Természetesen ezt Bori azonnal kihasználta, gyorsan beadta apját, hogy megszabaduljon a gondoktól. Az öreg belenyugodott a sorsába, tudva, hogy más kiút nincs. Hosszú életében ezreknek tanította meg a szeretetet, tiszteletet, gondoskodást. Még mindig kap köszönő leveleket volt tanítványaitól… Ám a saját fiát nem tudta rendes embernek nevelni… – Fecó, látogatód jött – mondta a szobatárs, amikor visszatért a sétáról. – Ki? Bori? – szakadt ki belőle, bár tudta: ez szinte lehetetlen. A fia soha nem jönne el hozzá, túl nagy a haragja… – Nem tudom. A nővér szólt, hogy hívjalak. Mit ülsz itt? Menj, siess! – mosolygott a szomszéd. Filimon bácsi botjára támaszkodva lassan kilépett a kis, fülledt szobából. Ahogy lement a lépcsőn, távolról meglátta, és rögtön felismerte őt, bár sok idő telt el az utolsó találkozás óta. – Jó napot, Varvara! – mondta halkan, lehajtott fejjel. Talán máig érezte bűnét az őszinte, egyszerű lány iránt, akit nyolc éve nem mert megvédeni… – Filimon bácsi?! – lepődött meg a pirospozsgás asszony. – Menyit változott… Beteg? – Kicsit…, – mosolygott szomorúan. – Te hogy kerülsz ide? Honnan tudtad, hol vagyok? – Bori elmondta. Ön is tudja, semmi pénzért sem akar a fiával beszélni. Pedig Vani folyton vágyik, vagy az apjához, vagy a nagyapjához… Nem tehet róla, hogy ön nem ismeri el, kevés neki a rokonok szeretete. Mi ketten egyedül vagyunk… – mondta elcsukló hangon. – Bocsánat, lehet, hogy feleslegesen jöttem. – Várj! – kérte az öreg. – Milyen nagy most Vani? Emlékszem, utoljára három évesen küldtél róla képet. – Itt van, a bejáratnál. Szólítsam? – kérdezte tétován Varvara. – Persze, lányom, hívd csak! – örült meg Filimon bácsi. A folyosón belépett egy vörös hajú kisfiú, aki pont úgy nézett ki, mint Bori kiskorában. Vani bizonytalanul közelített nagyapja felé, akit először látott. – Szervusz, fiam! Milyen nagy vagy már…, – könnyezett az öreg, ölelve az unokáját. Sokáig beszélgettek, az őszi parkban sétálva, amely az öregotthonhoz tartozott. Varvara mesélt nehéz életükről, arról, hogy korán meghalt az édesanyja, és milyen fiatalon kellett egyedül fiát és a háztartást felnevelnie. – Bocsáss meg, Varvara! Nagyon hibáztam veled szemben. Hiába gondoltam, hogy okos és művelt vagyok, csak most jöttem rá: az embereket nem az eszük vagy neveltségük alapján kell értékelni, hanem őszinteségük és lelkiségük miatt – mondta az öreg. – Filimon bácsi! Lenne egy ajánlatom – mosolygott Varvara idegesen, dadogva. – Költözzön hozzánk! Ön egyedül van, mi is Vani fiammal… Szeretnénk, hogy velünk legyen egy rokon. – Nagyapa, költözzön! Együtt megyünk horgászni, gombászni az erdőbe… Gyönyörű a falunkban, és sok hely van a házban! – kérte Vani, nem engedve el a nagyapja kezét. – Költözöm! – mosolygott Filimon bácsi. – Sok mindent elszalasztottam a fiam nevelésében, remélem, neked meg tudok adni mindazt, amit Borisnak nem tudtam. Ráadásul még sosem jártam falun. Remélem, tetszeni fog! – Biztosan tetszeni fog! – nevetett Vani.

Apa, bemutatom neked a jövendőbeli feleségemet, majdani menyedet, Piroskát! ragyogott boldogságtól Bálint.
Kit?! húzta fel a szemöldökét dr. Róbert Fodor professzor. Ha ez vicc akar lenni, nem találom valami mulatságosnak!
A férfi undorodva mustrálta a meny durva ujjainak körmeit. Olyan érzése volt, mintha ez a lány soha nem hallott volna a vízről, nemhogy szappanról. Más magyarázat nincs arra, hogy ennyi fekete piszok legyen a körmei alatt.
Jaj nekem! Micsoda mázli, hogy az én Erzsikém nem érte meg ezt a szégyent! Szigorúan próbáltuk nevelni ezt a semmirekellőt, hogy úriember legyen forgott a fejében.
Ez nem vicc! Bálint kihívóan szólt. Piroska itt marad nálunk, három hónap múlva férjhez veszem. Ha nem akarsz részt venni a fiad esküvöjén, akkor nélküled is boldogulok!
Csókolom! mosolygott Piroska, és magabiztosan besétált a konyhába. Hoztam pogácsát, málnalekvárt, szárított gombát…, sorolta, miközben a szakadt szatyrából pakolta elő az ínyencségeket.
Róbert Fodor kapott is azonnal a szívéhez, amikor látta, hogy Piroska a hófehér, kézi hímzésű terítőt csinosan elrontotta egy adag kifolyt lekvárral.
Bálint! Észt adj magadnak! Ha ez bosszú, már túlzás Ezt nem érdemlem! Milyen faluból szalajtottad ezt az oktalan leányt? Nem engedem, hogy a házamban lakjon! hörögte kétségbeesetten a professzor.
Szeretem Piroskát. Joggal lakhat ott, ahol a felesége! vigyorgott gúnyosan Bálint.
Róbert Fodor rájött, csak bosszantani akarja a fia. Nem vitatkozott tovább, inkább elvonult a szobájába.
Nemrégiben megromlott a fia és közte a viszony. Anyja halála óta Bálint kezelhetetlen lett. Otthagyta az egyetemet, szemtelenkedett apjával és átállt könnyed, lump életre.
A professzor remélte, egyszer csak rendbejönnek a dolgok, hogy a fia újra olyan lesz, mint régen: okos, kedves, megbízható. Ehelyett Bálint egyre inkább eltávolodott tőle. És most, tessék, idecipelte is ezt a falusi lányt, kimondottan tudva, hogy apa sosem hagyná jóvá, hát csak azért is odahozta az ismeretlent
Hamarosan Bálint elvette Piroskát. Róbert Fodor megtagadta, hogy részt vegyen az esküvőn; nem akarta elfogadni a nem kívánt menyet. Hát mérges volt, hogy az egykori Erzsike, a pompás háziasszony, feleség, anya helyét ez az egyszerű, tanulatlan lány vette át, aki még két értelmes mondatot sem tudott összehozni.
Piroska mintha észre sem vette volna az após ellenszenvét, mindenben igyekezett kedvében járni, de inkább csak rontott a helyzeten. Róbert semmi jó tulajdonságot nem látott benne, csak azt, hogy tanulatlan és borzasztóak a szokásai
Bálint, miután belefáradt a példás férj szerepébe, újra ivott, csavargott. Az apa gyakran hallotta, ahogy vitatkoznak, s titkon örült ennek, remélve, hogy Piroska végleg odébbáll.
Professzor úr! rohant be egyszer csak sírva a meny. Bálint válni akar, ki akar dobni az utcára, pedig gyereket várok!
Először is, ugyan miért az utcára? Nem vagy hajléktalan, nem? Menj vissza, ahonnan jöttél. Az, hogy várandós vagy, nem ad jogot ahhoz, hogy a válás után is itt maradj. Bocsáss meg, de nem avatkozom bele a magánéletetekbe mondta a férfi, közben magában ujjongva, hogy végre megszabadul ettől a kitartó menytől.
Piroska zokogva kezdett pakolni. Nem értette, miért utálja őt annyira az após, miért játszott vele Bálint úgy, mintha kiskutyát dobnak ki az utcára. Mi baj, hogy falusi? Neki is van lelke, érzései…
***
Elmúlt nyolc év Dr. Fodor Róbert már idősek otthonában élt. Az elmúlt évek igencsak megtépázták hamar lefogyott, elgyengült. Természetesen, Bálint élt is a helyzettel, gyorsan betette apját az otthonba, hogy ne kelljen vele bajlódni.
Az öreg beletörődött, tudta, nincs más választása. Hosszú életében emberek ezreit tanította szeretetre, tiszteletre, gondoskodásra. Még ma is kap hálás leveleket egykori diákjaitól Viszont a saját fiát emberré nevelni nem sikerült
Robi, látogatók jöttek hozzád! szólt be a szobatárs, Frici, amikor visszatért a sétáról.
Ki? Bálint? bukott ki az öregből, noha tudta, lehetetlen. A fia sose jönne hozzá, túlságosan gyűlöli az apját
Nem tudom, a gondozónő szólt, hogy szóljak neked. Mit ülsz, gyere már ki! mosolygott Frici.
Róbert fogta a botját, és lassan kisétált a szobából. Ahogy a lépcsőn lement, meglátta őt, s rögtön felismerte, bár már igen régen volt, hogy utoljára látta.
Szervusz, Piroska! mondta halkan, lesütött fejjel. Talán ma is szégyenkezett, hogy akkor, nyolc éve nem állt ki az őszinte, egyszerű lány mellett.
Professzor úr? csodálkozott a pirosarcú asszony. Nagyon megváltozott Beteg?
Hát egy kicsit mosolygott szomorúan. Te hogy kerülsz ide? Honnan tudtad, hol vagyok?
Bálint mesélte. Tudja, ő egyáltalán nem akar foglalkozni a fiával. A kis Márk egész nap azt hajtja, menne az apjához, vagy a nagypapához Neki nem járja, hogy ne ismerjék el. Egy gyereknek család kell. Mi ketten vagyunk csak, mondta Piroska remegő hangon. Bocsásson meg, talán nem is kellett volna felkeresnünk.
Várj egy kicsit! kérte az öreg. Milyen nagy már Márk? Emlékszem, utoljára a fotón három éves volt
Itt van a bejáratnál. Behívjam? kérdezte félénken Piroska.
Persze, hívjad, lányom! örült meg Róbert.
A folyosón belépett egy vörös hajú, kicsi fiú Bálint tökéletes, piciben zsugorított mása. Márk bizonytalanul odalépett ahhoz a nagypapához, akit sosem látott.
Szia, kisfiam! Milyen nagy már vagy meghatódottan ölelte meg az öreg a kisunokát.
Sokáig beszélgettek, sétáltak az otthon melletti park őszi sétányain. Piroska mesélt nehéz életéről, hogyan halt meg fiatalon az édesanyja, és hogyan próbált egyedül boldogulni a fiával és a gazdasággal.
Bocsáss meg, Piroska! Nagyon hibáztam ellened. Azt hittem, okos, tanult ember vagyok, pedig csak most értettem meg: nem a tudás vagy a modor számít, hanem az őszinte szív, a lelki jóság mondta a professzor.
Professzor úr! Nekünk volna egy javaslatunk mosolygott idegesen Piroska. Jöjjön hozzánk! Maga egyedül él, mi is ketten vagyunk Jó volna, ha lenne mellettünk igazi családtag.
Papa, gyere! Menjünk együtt horgászni, gombászni Nagyon szép nálunk a falu, nagy a ház, bőven van hely! könyörgött Márk, lelkesen fogva a nagypapája kezét.
Menjünk! mosolygott Fodor Róbert. Sok hibát követtem el Bálint nevelésében, remélem, neked tudok pótolni valamit, amit neki nem adtam meg. Különben is, sose jártam falun. Remélem, megtetszik majd!
Tuti, tetszeni fog! nevetett Márk.