Nem tudom elhinni még most sem, hogy mi történik velem. Ma reggel a feleségem, akit az egész életemnek, támaszomnak és szeretetemnek tartottam azt mondta: Már nem szeretlek. Olyan erős volt a döbbenet, hogy sokáig csak ültem az asztalnál, a fejemet két kézzel átkarolva, és néztem, ahogy Judit magához veszi néhány holmiját, csörög a kulcsokkal, és rohan ki a lakásból. Ez hiányzott még nekem! Egy hónapja vesztettem el édesapámat: hirtelen, váratlanul. Édesanyámon kívül ott volt a húgom 18 évesen egy súlyos agysérülés után rokkanttá vált. A család a szomszéd városban él. A kisfiam, Bence, most kezdte az első osztályt. Júniusban megszűnt a munkahelyem, azóta munkanélküli vagyok. Most meg Judit is…
Karommal a fejemet átölelve ültem le az asztalhoz, és felszabadultan sírni kezdtem.
Istenem, mit tegyek most? Hogy tovább? Jaj, Bencét hozni kell az iskolából!
A mindennapok kényszere felemelt a székből, menni kellett, csinálni kellett a dolgom.
Mama, sírtál? kérdezte Bence.
Nem, kisfiam, nem…
Biztos a nagypapa miatt sírsz? Annyira hiányzik nekem!
Nekem is, Bencém. De erősnek kell maradnunk. Nagypapa mindig az volt. Most már jól van fent az Úrnál, nem kell aggódni! Megérdemelte a pihenést, sosem tudott megpihenni életében.
És apa hol van?
Apa… valószínűleg megint elutazott dolgozni. Na és az iskolában mi újság?
Tudtam: élni kell, nincs mese. Ha már nem szeret, hát nem szeret. Az érzést erőltetni nem lehet. Biztos valamit nem vettem észre a forgatagban.
Az ebéd ideje alatt, amíg Bence játszott a katonáival, beléptem Judit otthagyott laptopjába. Sohasem tettem ilyet azelőtt. Könnyen bejutottam a bal felső sarokban volt a levelezés, Judit nem törölte az utolsó pár üzenetet… Tele szerelemmel. Én viszont már csak volt vagyok. Tíz évig fényes napom voltam, aztán a nyolc év gyötrő harc után született kisfiunk anyjaként is mamácska lettem.
A világ most felfordult. Ezt el kell fogadni, hozzászokni valahogy. Legelső dolog: új állást találni. Hiába a diplomám a munkaközvetítőnél kapott néhány ezer forint átmeneti segély nem old meg semmit.
Mi történt, hogy a felelősségteljes, gondoskodó, olykor kicsit féltékeny feleségemből egyszerre idegen lett? Egy magyarázat járt a fejemben: Judit egyszerűen megbolondult. A közös házunk téglánként építgettük félig készen, de legalább van fedél a fejünk fölött, egy szoba lakható.
Munka, annyira szükségem van rád! már majdnem sírtam újra. De nem volt időm rá. Most tényleg munka kell!
Napokig kerestem, eredménytelenül. Az egyedüllét és Bence első osztálya szinte nullára csökkentették az esélyeimet. Egy kudarcba fulladt nap estéjén aztán csörögött a telefon, Zoli keresett, a régi jó barátom.
Andris, visszajött már Judit?
Nem…
Tárolós munkát elvállalnál? Raktárosként?
Tényleg?
Persze, tudom, nem ez az álmod, főleg most, Judit után… Két műszak, de közben el tudod hozni Bencét a suliból, vagy napköziből is. Fizetés 250 000 forint. Nem sok, igaz… De jobb mint a semmi. Holnap viszünk nektek krumplit, hagymát, egy kis csirkét.
Zolikám, van nekem tyúkom! Ők is etetnek, tojást raknak.
Hát akkor rakjanak. Azokat nem vágjuk le!
Köszi nektek. Hogy van Gabi?
Jól viseli. Nagyon erős asszony.
Zoli, mint mindig, nem panaszkodik, pedig Gabi kemény műtéten esett át, most kemót kap, mégis mindent magára vállal a családban. Zoli egy igazi példakép marad nekem. Elgondolkodtam: van még remény. Istenem, te mindent látsz, sosem hagysz cserben! Köszönöm Zolinak is.
A munka érthető volt, találtam időt magamra, hogy elgondolkozzak, sírjak, próbáljam feldolgozni a történteket.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Egy év elteltével már tudtam enni, aludni, nevetni, örülni Bence sikereinek. A Judit árulásával járó fájdalom mindig felfrissült, mikor hétvégére jött az apja, elvitte magához a kisfiamat. Nem akadályoztam, hisz nem akarom, hogy a mi fájdalmunk Bencét boldogtalanná tegye. Annyiszor szerettem volna megkérdezni, mi volt a hibám, de tudtam: nem itt keresendő a magyarázat Juditban hirtelen fellángolt egy új szerelem. Eszembe jutott egy magyar filmben elhangzott mondat: A szerelem, az csak egy kanyarig tart, utána az élet veszi át. Nekem mindig egy volt a szerelem és az élet. Neki?
Az ősz ebben az évben mintha meghosszabbította volna a nyarat: meleg, zöldellő fák, a gyerekek hangja az utcán, a kertben színes őszirózsák és krizantémok. Azon a napon, mikor Előd rám nézett a bolt előtt, nem történt semmi rendkívüli, csak talán a nap melegebb volt, a szomszéd rádiója hangosabban szólt, vagy a sorstól úgy kellett, hogy két magányos ember végre összetaláljon.
Uram, segíthetek? Nem szabadna így megpakolnia magát.
Megszoktam már.
Rossz szokás, ha egy ilyen csinos nő hozzászokik a súlyok cipeléséhez.
Minden csinosnak segít, vagy itt jár őrködni a bolt körül?
Bizony, őrködtem én már jó ideje, de most végre megláttam a legszebbet!
Nehezen lehetett nem nevetni, és így nevettünk: szívből, szinte könnyekig.
Előd vagyok kezet nyújtott, a szemében még ott ugráltak a kis vidám szikrák.
Luca.
Luca, Luca, másé vagy ismered ezt a régi slágert?
Nem, de én nem vagyok férjnél.
Ez szerencse! Végre egy nő, akiről álmodni lehet, ráadásul szabad vagy! Mindenki megbolondult, vagy vak lett?
Látom, a humorod rendben van. És a komolyság?
Abban sincs hiba. Luca, mit szólnál egy mozihoz ma este, beszélgethetnénk?
Sajnos nem lehet, Bencét kell hazavinnem a napköziből.
Nem hiszek a fülemnek. Neked gyereked van?! Huszonévesnek nézlek, micsoda napközi?
Harmincöt vagyok.
Akkor pont, mint én! Ez érdekes. Rád tényleg azt hittem, hogy fiatalabb vagy.
És most?
Hát gondolkozom… Minden férfi arról álmodik, hogy fia legyen. Te pedig csak úgy kijelented, hogy egyedülálló anyuka vagy. És a gyerek apja?
Erről most nem szívesen beszélnék.
Értem. Nem is faggatlak. Akkor hétvégén? Elmehetnénk Bencével gyerekfilmre.
Hétvégén apjával lesz Bence.
Luca, nem akarok terhet jelenteni. De ha van egy szabad órád, hívd fel. Itt a kártyám, telefonszámmal. Gyerek hematológus vagyok.
Ez igazán komoly foglalkozás.
És nincs időm keresni a szép hölgyeket!
Jó, Előd, majd kereslek, mondtam neki őszintén.
Várom!
Micsoda csodaszép ősz volt az! Igazi ajándék. Puha nap, kiteljesedő színek a leveleken, ragyogás a városi parkokban. És az a gyengédség, ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, amire magam is meglepődtem: húzott Előd felé a szívem, és másfél hónap után én hívtam el magamhoz egy teára.
Lucám, ne haragudj. Ma este inkább nem megyek fel hozzád. Ami most velem történik, fontos, én vigyázni akarok rá, magamnak megőrzöm. Bízol bennem?
Következő hétvégén a pákozdi parkerdőben vettünk ki egy kis házat, ami egy mini kastélyra hasonlított. Odabent minden makulátlan és otthonos volt, de Lucának csak Előd hatalmas barna szemei számítottak. Elveszett benne csak őt látta, csak ő létezett. Nem tudtam, hogy a legmélyebb, legkivételesebb együttlét ilyen édes is lehet.
Előd, hol vagyok, mi történik velem? Olyan érzés, mintha meghalnék. Úgy szeretlek! Hogy lehettem nélküled? Olyan jó veled!
Gyönyörű vagy! Én vagyok a legboldogabb!
Újabb pár hónap, és már el sem akartunk válni egymástól.
Lucám, légy a feleségem!
De Előd, a válásom csak hónap végén lesz végleges.
Akkor azonnal hozzám jössz, nehogy elveszítelek!
Én választok magamnak, nem vagyok mindenkié. Már van, akiért élek te vagy az! De kérlek, ne legyen ünnepség, csak házasodjunk össze, és vigyél vissza abba a kastélyba, ahol örökre a feleséged lettem!
Úgy lesz, ahogy mondod.
Zoli és Gabi voltak a tanúk az anyakönyvvezetőnél. Anyám és a húgom boldog, örömteli üzenetet küldtek. Beköltöztünk egy kétszobás lakásba, amit Előd bérelt, és közösen alakítottuk át otthonná. Előd külön odafigyelt Bence szobájára. Már rég ismerte a fiamat, de Bence, aki mindig kétfelé szakadt a szülők között, nehezen közeledett Elődhöz.
Lucám, ne ijedj meg, de szerintem nézessük meg Bence vérét. Nagyon sápadt.
Ne aggódj Előd, csak nagyon megviselte a válás. Minden gyerek azt reméli, nem lesz vége… Olvastam, hogy a válás nagyobb trauma, mint a szülő elvesztése.
Igazad van, okos nő vagy! Én gyerekként túléltem a saját szüleim válását, világvégének tűnt. De vért veszünk, oké, Bence?
Előd aznap lehangoltan jött haza. Tudtam, baj van.
Lucám, ne aggódj. Bence vérében változás van. Sajnos. Holnap elviszem magammal.
Azt éreztem: a boldogságért most fizetni kell. Méghozzá drágán. Leukémia… Szörnyű szó.
Elkezdődött a másfajta élet. Szabadságot kértem, nem tudtam elképzelni, hogy Bence nélkül kibírná a vizsgálatokat, infúziókat, vérvételeket. Fogtam a kezét és csak suttogtam neki: Tarts ki, Bence! Te vagy a legerősebb barátom! Soha nem hagytalak magadra, együtt leszünk mindig!
Előd, amikor tudott, hazaküldött pihenni. Aludni ritkán tudtam… az ágyban néztem a plafont.
A volt feleségem telefonált, követelte hogy írassam ki magam a közös, félig kész házból.
Majd én figyelek a gyerekünkre. Jön hozzám az én házamba.
Jobb lenne, ha inkább meglátogatnád.
Nem érek rá. Utazom.
Előd megsimogatta a vállam:
Lucám, mi már mindent együtt fogunk felépíteni. Engedd el a múltat, ne haragudj!
Nehéz, főleg amikor tudom, hogy minden pénzt beletettem a házba. De most nem ezen kéne gondolkodnom, hanem azon, hogy ki akarnak írni?
Felejtsd el. Minden gondolatoddal Bencét segítsd! Én elbírjuk, mindig családot akartam. Isten tudja ezt, nem veszítjük el egymást!
Előd, mi van az eredményekkel?
Megyünk tovább egyelőre rosszak.
Sírni csak csendben mertem. Bence nem láthatja.
Előd bácsi, mi a baj a véremmel?
Tudod, Bence, a vérünkben piros és fehér hajók hajóznak. Nálad most harcolnak!
Ki nyer?
Most a fehérek.
És mi lesz ezután?
Segíts a pirosaknak!
Mama, vigyetek el valahova! Nagyon fáradt vagyok!
Lucám, én is ezt akartam mondani: vigyük ki Bencét a kis kastélyunkba. Szép az idő, sétáljunk az erdőben, pihenjen kicsit.
A tavasz színes virágokkal, bokrokkal öltöztette a kis házunk kertjét. Az erdőben bóklásztunk hármasban, Bence minden virágnak, fűszálnak örült. Volt, hogy befelé fordult, elcsendesedett.
Mi baj, kisfiam, rosszul vagy?
Mama, csend legyen! Tengeri csatát vívok.
A kis kiruccanás hamar véget ért. Bence megváltozott: kipirult, frissebb lett.
Mama, hol van apa?
Dolgozik, elutazott.
Megint? Hát jó
Visszatérve a klinikára újra vért vettek. A laborvezető maga jött át.
Előd doktor, hová vitte a fiút?
Csak ide a parkerdőbe, mi történt? Mi van a vérrel?
Minden rendben van. Remisszióban van, szép vérkép!
Előd szinte ugrálva rohant be hozzánk.
Bencém, mit csináltál? Jobban vagy! Ne sírj, Luca, javul! Mi volt, Bence?
Apa, emlékszel, mesélted a hajókat? Mindig a pirosakat győztettem meg a tengeri csatában.
Most, amikor visszagondolok, már tudom: nem az a fontos, hogy minden a terveink szerint alakuljon, hanem hogy minden nehézség közepette is megtanuljunk újra nevettetni, szeretni, remélni. Az életben a legnagyobb ajándék az, amit egymásnak adunk: törődést, hitet, kitartást. Ezt soha nem veszítem el.
