A brit macska szíve tompán dobogott a mellkasában, gondolatai szétszéledtek, lelke fájt. Mi történhetett, hogy a gazdája idegenekhez adta, miért hagyta őt el? Amikor Olgának a beköltözési buliján egy teljesen fekete brit kandúrt ajándékoztak, néhány percig teljesen sokkolta az eset… Szerény, használt egyszobás lakása, melyre alig tudott összekuporgatni, még nem volt berendezve. Más gondjai is akadtak, amik lekötötték figyelmét. És akkor megérkezett a cica… Kilábalt a sokkból, belenézett a kölyök borostyánszín szemébe, sóhajtott, elmosolyodott, és megkérdezte az ajándékozótól: – Kandúr vagy nőstény? – Kandúr! – Rendben, akkor te Barni leszel – mondta nevetve a kiscicának. Barni kinyitotta apró száját, és alázatosan nyávogott egyet… ***** Kiderült, hogy a brit macskák egészen kellemes társak. Már a harmadik év, hogy Olga és Barni együtt élnek, igazi lelki társakként. Sőt, az együtt töltött idő alatt kiderült: Barni érzékeny lélek, nagy szívvel. Örömmel fogadja gazdáját munka után, melegíti az álmában, együtt néznek filmeket odabújva, és takarításkor követi, mint egy árnyék. A macskával az élet színesebb lett. Jó érzés, ha valaki vár otthon, akivel lehet nevetni, szomorkodni – és ami a legfontosabb, megérti őt fél szóból. Minden jónak tűnt, de… Az utóbbi időben Olga észrevette, hogy fáj a jobb oldala. Először azt hitte, csak rosszul mozdult vagy meghúzta az izmait, aztán a zsíros ételeket okolta. Amikor a fájdalom erősödött, orvoshoz fordult. Amikor az orvos elmondta a diagnózist és a teendőket, Olga átírta sírással az egész estén, belefúrta arcát a párnába. Barni, érzékelve a gazdija bánatát, csendben mellé bújt, és dorombolásával próbálta megnyugtatni. A macska dorombolására Olga lassan elaludt. Reggel, elfogadva a helyzetét, eldöntötte, hogy nem szól a rokonainak a betegségéről, elkerülendő a sajnálkozó pillantásokat és a kényelmetlen segítési próbákat. Maradt benne egy kicsi remény, hogy az orvosok talán meggyógyítják. Javasoltak egy kezelést, amely javíthat az állapotán. Felmerült a kérdés: mi lesz Barnival? Mélyen legbelül, belenyugodva abba, hogy a betegsége akár tragikusan is végződhet, úgy döntött, új otthont és jó gazdát keres neki. Feltette a netre a hirdetést: fajtatiszta brit kandúr szerető kézbe elvihető. Aki először felhívta, megkérdezte, miért válik meg a felnőtt állattól – Olga, maga sem tudja miért, azt mondta, várandós lett, és a terhesség miatt macskaszőr allergiája lépett fel. Három nap múlva Barni, a hordozóban, minden felszerelésével új gazdáihoz költözött, Olga pedig kórházba vonult… Két nappal később felhívta az új tulajdonosokat Barniról érdeklődve, mire százszor is bocsánatot kérve azt mondták: a macska még aznap este megszökött, és azóta sem találják. Első gondolata volt, hogy vagy kiszökik a kórházból, és elindul megkeresni Barnit. Fel is kereste az ügyeletes nővért, hogy engedje ki, de ő szigorúan visszaküldte a kórterembe. A szomszéd asszony a kórteremben észrevéve Olga kavarodását, megkérdezte, mi történt. Olga keservesen elmondta mindent. – Várj még a bánattal, kislányom – mondta a sovány idős nő –, holnap jön ide egy budapesti neves orvos. Nekem is rossz a diagnózisom, a fiam – ő vállalkozó – értem aggódott, másik klinikára akart vinni, de én itt maradtam. Nem tudom, hogy rendezte, de sikerült elintéznie. Megkérem, hogy téged is nézzen meg, hátha mégsem olyan rossz a helyzet – mondta biztatóan, végigsimítva Olga vállán. **** Barni miután kijött a hordozóból, rájött, hogy idegen helyen van. Itt egy ismeretlen ember próbált megsimogatni… A cica idegei nem bírták tovább, tiszta szívből ráütött a kézre, és beszaladt a sötét sarokba. – Pál, inkább ne nyúlj hozzá, hagy szokja meg a helyzetet – szólt egy női hang, de ez nem volt a gazdája hangja. A brit macska szíve tompán dobogott, gondolatai szétszéledtek, lelke fájt. Mi történhetett, hogy a gazdája idegenekhez adta, miért hagyta el? Borostyánszínű szemeivel aggódva fürkészte a szobát. Ekkor meglátta a nyitott ablakot. Fekete villámként átfutott a szobán, kiugrott! Szerencsére csak a második emeleten voltak, az ablak alatt pedig ápolt gyep. Innen indult Barni vissza hazafelé… ***** A híres orvos Olga elé lépett, egy csinos, negyven körüli nő formájában. Bemutatkozott: Mária Pálné, figyelmesen áttanulmányozta a kezelési lapot, majd megkérte Olgát, hogy feküdjön oldalra. Sokat tapogatott, kopogtatott, kérdezte, hol fáj, milyen a fájdalom. Majd újra átnézte a lapokat. Végül további vizsgálatok következtek modern orvosi gépeken. Olga nem várt semmi jót. Visszatért a kórterembe, már ott feküdt a szomszédja. – Na, mit mondtak, kislányom? – kérdezte az asszony. – Még semmit, mondták, hogy benéznek később. – Értem. Nekem sajnos megerősítették a diagnózist – mondta szomorúan. – Nagyon sajnálom és köszönöm mindenért – válaszolta Olga, nem tudva, hogy lehet vigasztalni olyat, aki tudja, hogy nincs sok hátra. Fél óra múlva Mária Pálné más orvosokkal belépett a kórterembe. – Nos, Olga, jó hírem van! A betegsége szépen kezelhető. Már kijelöltem a terápiát, két hétig bent kell maradni, végigvinni a kezelést, és teljesen meggyógyul! – mosolyogva mondta. Miután az orvosok elmentek, szólalt meg a szomszéd: – Ez nagyszerű! Örülök, hogy még így a végén tehettem egy utolsó jó dolgot. Légy boldog, kislányom! ***** Barninak nem volt iránycsillaga, sőt nem is tudta, mi az. Ő csak hazafelé ment, ösztönösen. Az út hazafelé tele volt veszéllyel, kalanddal és komikussággal. Aki sosem élt utcán, az előző napok alatt szabályos ragadozóvá válik – kiélezett ösztönökkel és bátorsággal. Elkerülte a zajos utakat, futva, suhanva, néha repülve (legalábbis így érezte, mikor kutyák üldözték), villámgyorsan fára szökve – mindig hazafelé tartott… Egy nyugodt, kis kertben, ahova a forgalmas út elől menekült, szemtől szemben találkozott egy magabiztos, tapasztalt utcai kandúrral. Az alig nézett rá, rögtön felismerte Barniban az idegent. Hangos nyávogással támadt rá, Barni viszont, az arisztokrata helyett egy igazi túlélő lett – nem hátrált meg. A csata rövid volt. A helyi „kandúr vezér” futva rejtőzött a legközelebbi bokorban, csak egy kicsit szakadt fül maradt emlékül. Másképp nem is történhetett. Az idegen csak az erejét próbálgatta, Barni viszont hazafelé tart, semmi nem akadályozhatta. Az út hazafelé folytatódott. Felidézve távoli őseit, Barni megtanult fejfákon aludni, csak a legkényelmesebb villákra telepedve – ahogy a vadmacskák. Ó, Istenem, szégyen, de Barni megtanult a kukákból enni, sőt, ennivalót lopni a parkban etetett utcai macskáktól. Egyszer egy kutyafalka kergette. Egy gyenge fára üldözték, ugatva akarták elkapni, ugráltak, kaparták a fahéjat. Az emberek a hangzavarra összegyűltek, elűzték a kutyákat. Egy nő úgy döntött, magához veszi Barnit. Finom kolbásszal csalogatta. Az éhség és a rettegés elnyomta a félelmeit, leereszkedett, engedte, hogy megsimogassák, ölbe vegyék. Ám… Pár nap pihenés és táplálás után Barniba visszatért a vágy: haza akar menni. Később a nő után kisurrant a lépcsőházba, és az éppen kinyíló ajtón kiszaladt – folytatva útját hazafelé… ***** A kórházból kijövet Olga hazatért. Fejében visszhangzottak az idős asszony szavai: „Légy boldog, kislányom!” Természetesen őrülten örült, hogy a diagnózis nem igazolódott, gyógyult. De a szíve fájt – fájt Barnin. Már nem tudta elképzelni, milyen lesz üres lakásba belépni, ahol senki nem várja. Alig lépte át a lakása küszöbét, hívta azokat, akikhez Barni került – pontos címet kért. Kiérve hozzájuk elmesélték, hogy szökött el a macska, Olga elindult Barni nyomában. Mondták neki, teljesen lehetetlen, hogy két hét után megkerüljön, egy lakásbazárt macskának esélye sincs az utcán, ő viszont nem hitt ebben. Gyalg ment, bekukkantott minden udvarba, körbenézte a környéket, garázsokat, parkokat. Próbált macskamód gondolkodni – sosem járt Barni a szabadban. Hívta őt, nézett a pincék ablakain keresztül. Már hazafelé tartott, rájött: Barni eltűnt nyomtalanul. Lehetetlen, hogy e lakatlan városban eljusson hazáig, hová gyalog ő is két óra alatt ért vissza késésekkel. Saját udvarába szomorúan lépett be, könnycseppek gyűltek a szemébe, a lelke is fájt. Könnyes tekintettel látta, hogy az utca túloldalán egy fekete macska közeledik. „Egy fekete macska…” – villant át a fején. Megállt, és hitetlenkedve nézett. Aztán kitört belőle: „Barni!” A macska nem futott oda, már nem volt ereje, csak leült, szemét boldogan hunyorítva, s halkan megszólalt: „Hazajutottam!”

A cica szíve tompán vert a mellkasában, gondolatai ide-oda csapongtak, lelke sajgott. Mi történhetett, hogy a gazdája idegeneknek adta őt, miért hagyta őt el?

Amikor nekem, Orsolyának, a lakásavatómra egy teljesen fekete brit kandúrt hoztak ajándékba, néhány percig tényleg sokkot kaptam…

A kis, másodkézből származó egyszobás lakás, amire éppen összegyűjtöttem a pénzt forintban számolva nagy szó, még mindig nem volt rendesen berendezve. És persze más gondjaim is akadtak, amik türelmet igényelnek.

És ekkor ott volt a kiscica. Mikor végre megemésztettem a meglepetést, belenéztem a ragyogó borostyánszínű szemeibe, sóhajtottam, elmosolyodtam, és megkérdeztem az ajándékozót:

Kandúr vagy nőstény?

Kandúr!

Rendben, akkor a neved legyen Bercike fordultam a kiscicához.

Ő kinyitotta apró száját, és engedelmesen nyávogott: Miau

*****
Később kiderült, hogy a brit cicák igazán simulékony jószágok. Már harmadik éve élünk együtt Bercivel lélekben és testben. Még az is előjött, hogy Bercinek érzékeny lelke és hatalmas szíve van.

Örömmel várja, mikor hazaérek munkából, odabújik álmomban és melegít, filmnézések közben hozzám simul, ha takarítok követ, mintha az árnyékom lenne.

Macskával élni egészen más színbe öltöztette az életemet. Olyan jó érzés, mikor valaki vár otthon, akivel lehet nevetni, együtt szomorkodni, és aki fél szavakból megért.

Úgy tűnt, minden rendben, örüljünk, ahogy van De…

Az utóbbi hónapokban fájdalmat éreztem a jobb oldalamon. Először úgy hittem, csak rosszul ültem, vagy meghúztam egy izmot, aztán zsíros ételekre fogtam. Ahogy erősödött, orvoshoz mentem.

Amikor kimondták a diagnózist és elmagyarázták, mi vár rám, végigsírtam az egész estét a párnába temetkezve. Bercike mintha tudta volna csendben odabújt hozzám, és lágy dorombolással próbált megnyugtatni.

Az ő dorombolására észrevétlen elaludtam. Hajnalban, beletörődve a sorsomba, úgy döntöttem, a családnak nem mondom el, nehogy részvétet vagy kínos együttérzést érezzek.

Maradt az apró remény, hogy talán az orvosok mégis segítenek rajtam. Felajánlottak egy kezelést, ami javíthat az állapotomon.

De eszembe jutott Berci sorsa is. Lélekben már felkészültem rá, hogy lehet, tragikusan végződik minden, így eldöntöttem, keresek neki új otthont, szerető gazdit.

Feladtam egy hirdetést az interneten, hogy fajtatiszta kandúrt adok megbízható kezekbe.

Amikor az első jelentkező megkérdezte, miért válok meg egy felnőtt macskától, magam sem tudom, miért, azt mondtam, hogy várandós lettem és a terhesség alatt kiderült, allergiás vagyok a macskaszőrre.

Három nap múlva Berci a hordozójában, teljes felszereléssel új gazdáihoz költözött, én pedig befeküdtem a kórházba…

Két nap múlva telefonáltam az új gazdáknak, érdeklődtem Berciről, mire sokszor elnézést kérve azt mondták, a cica még aznap este megszökött, nem tudják hol van.

Azonnali késztetés fogott el, hogy kiszökjek a kórházból és keresni induljak. Meg is próbáltam a nővérnél, de ő szigorúan visszaküldött a szobámba.

A szobatársam, egy idős, törékeny asszony, észrevette a zaklatottságomat, és megkérdezte, mi történt. Keservesen elmondtam neki mindent, könnyek között.

Várj még, kislány mondta ő kedvesen, holnap érkezik egy neves professzor Budapestről. Nekem sem jó a diagnózis, a fiam vállalkozó már intézte, hogy másik klinikára vigyen, de én nemet mondtam.

Hogy hogyan szervezte le, nem tudom, de elintézte. Megkérem, hogy téged is nézzen meg, hátha mégsem olyan rossz a helyzet mondta, és barátságosan megsimogatta a vállamat.
****
Bercike, miután kimászott a hordozóból, azonnal észrevette, idegen helyen van. Egy ismeretlen kezét érezte magán, ahogy megsimogatná…

Kiborultak az idegei, ösztönösen rávágott a kézre és befutott a sötét sarokba.

Pál, ne nyúlj hozzá, hagyd, majd megszokja hallotta Berci a lágy női hangot, de ez nem az ő gazdájának hangja volt.

A cica szíve tompán vert és lelke fájt. Mi történhetett, hogy eladták idegenekhez, miért hagyták őt el?

Borostyánszemekkel kutatott a szobában, ijedten. Akkor meglátta a nyitott ablakot. Fekete villámként átszökkent a szobán és kiugrott!

Szerencséjére alig volt második emelet, és puha, gondozott fű fogadta odalent. Innen indult Berci vissza haza.

*****
A professzor, akiről beszéltek, végül egy negyvenes nő formájában érkezett, úgy mutatkozott be: dr. Mária Pálné. Alaposan átnézte a kezelési kartonomat, aztán megkért, feküdjek fel a vizsgálóágyra, forduljak oldalra.

Sokáig vizsgálgatott, kopogtatott, kérdezte hol-mennyire fáj. Ismét áttanulmányozta az irataimat. Aztán további vizsgálatok jöttek valami orvosi műszeren.

Semmi jót nem vártam. Visszamentem a szobába, az idős hölgy már feküdt ágyán.

Na, mit mondtak, kislány? kérdezte.

Még semmit, mondták, hogy majd bejönnek később.

Értem. Nekem nincs szerencsém, nálam megerősítették a rossz hírt mondta szomorúan.

Nagyon sajnálom, és köszönöm mindent feleltem, nem tudtam mivel vigasztalni valakit, aki tudja, hogy nincs sok hátra.

Fél óra múlva dr. Mária Pálné jött vissza más orvosokkal.

Orsolya, jó híreim vannak. A betegség szépen kezelhető, már ki is írtam a terápiát. Két hetet itt kell maradnod, végigcsinálod a kúrákat, és egészséges leszel mondta mosolyogva.

Amint elmentek, megszólalt a szobatárs:

Hát ez csodás! Örülök, hogy sikerült még egy jót tennem az indulás előtt. Légy boldog, kislány tette hozzá.

****
Bercinek nem volt iránycsillaga, mégis tudta, miért kell hazamenni. A brit cica egy nap alatt igazi harcos vadállattá változott, ösztönélesítéssel.

Elkerülte a zajos utakat, az autókat. Hol szaladt, hol lopakodott, hol repült a rémület miatt (legalábbis így érezte, mikor kutyák elől menekült), hol meg ugrott fel a fára, csak ment a maga útján…

Egy csendes házudvarban, ahova menekült az autók zaja elől, szemtől szemben találkozott egy tapasztalt házi macskával.

Az nem nézett soká, rögtön sejtette, hogy Berci idegen. Hangos nyávogással rárontott, Berci meg ahelyett, hogy visszavonult volna, felvette a kesztyűt.

A harc nem tartott sokáig. A házi vezér szégyenszemre elbújt egy bokorban, csak egy kis szakadt fül maradt, mint emlék.

Mi más is történhetett volna? Ugyan, a boss csak fitogtatta az erejét. Berci viszont hazafelé ment, semmi nem állhatott az útjába.

Tovább haladt. Az ősei emlékén tanult meg fán aludni, mindig olyan ágat keresett, ahol kényelmesebb volt a fekvés.

Ó, Istenem, szégyen, de Berci rájött, hogy a kukából is tud enni, sőt, kaját csenni a többi házi cica elől, akiket a lakók szánakozva etettek.

Egyszer kutyacsapat támadta meg, egy gyenge fácskára kergették, alul ugattak, ugráltak, rázták a törzset.

Emberek jöttek a zajra, elkergették a kutyákat. Egy nő kolbásszal csalogatta le Bercit.

Az éhség és a rettegés feledtette vele a józanságot, lement hozzá, hagyta magát megérinteni, felvenni legalább átmenetileg…

Miután kipihente magát, jóllakott és felmelegedett, megint eszébe jutott, hova tart. Kislisszolt a lépcsőházban, mikor épp ajtónyílás volt, s folytatta az utat vissza haza…

*****
Mikor hazaengedtek a kórházból, izgatottan utaztam haza. Folyton visszhangzott bennem a kedves idős hölgy jókívánsága. Boldog voltam, hogy nem volt igaz a betegség, egészséges vagyok.

De a szívem fájt Berci miatt. Nem tudtam elképzelni, hogy üres lakásba kell mennem, hogy senki se vár otthon.

A lakás ajtaján belépve rögtön felhívtam azokat, akik elvitték Bercit, elkértem a címet. Odaérve kiderítettem, hogyan szökött el, és nyomába eredtem a macskának.

Mondták, hogy ez esélytelen, eltelt két hét, egy lakásból szabadult cica nem él túl az utcán én viszont nem hittem nekik.

Mentem, néztem minden udvarba, figyeltem a parkokat, garázsokat. Próbáltam úgy és ott keresni, ahol egy bentlakó cica járna, kiabáltam a nevét, néztem a pincék sötétjébe.

Ahogy hazafelé közeledtem, megértettem, hogy Berci nyomtalanul eltűnt. Ki nem tudja a várost, én is kétórás gyaloglással jöttem ide a kitérések miatt.

A saját udvaromba szomorúan léptem be, már potyogtak a könnyeim, nehéz volt a lelkem. A könnypárás szemmel ekkor láttam, hogy a járda túloldalán egy fekete cicát közelít felém.

Valami fekete cica futott át az agyamon. Megálltam, és jobban megnéztem. Felkiáltottam: Berci!

De ő nem szaladt felém, nem volt ereje. Leült, boldog hunyorgással azt nyávogta: Hazaértem!Odaballagtam hozzá; Berci lassan, elfáradva, de kitartóan jött a lábamhoz. Leguggoltam, ő pedig megállás nélkül dorombolt, fejét nekem nyomta. Megsimogattam nem lehetett félreérteni ezt az összetartozást.

Megcsókoltam az apró, borostyánszín homlokát, a könnyem ráhullott. Ő hunyorított; mintha csak azt mondta volna: Ne sírj, minden rendben van. Hazaértünk.

Aznap este nem volt szükség telefonra, társaságra, sem filmre. Berci összegömbölyödve aludt az oldalamon; hangosan dorombolt, mintha minden fájdalmamat el akarná simogatni.

Életem új szakasza kezdődött; már tudtam, hogy minden nehézséget túl lehet élni, ha van, aki hazavár, aki nem adja fel. És amíg Berci mellettem van, örökké otthon leszek bárhol is legyünk.