Egy macska, aki egy budapesti toronyház harmincadik emeletén élt, minden héten játszott egy ablakmosóval míg az ember egyszer csak hat hónapra eltűnt, és a találkozásuk milliókat késztetett sírásra.
Borsika egy fekete macska volt, aki egy fényes, fehér falú lakásban élt a Dunára néző harmincadik emeleten, a belváros magasságában. Nem ismerte a Kiskörút forgalmát, sem a parkok földillatát, sem a troli zörejét. Az ő világa függőleges volt: hófehér falak, hatalmas ablakok, és az ég, amely közelebbinek tűnt mindennél.
Ő igazi benti cica volt.
De nem volt egyedül.
Már kölyökkora óta Borsika az üvegen át tanulta meg szemlélni a világot. Látta, ahogy a város fényei esténként felragyognak, mint mesterséges csillagképek; követte a madarak röptét, akik elérhetetlenül suhantak el a magasban; és órákig elterült a napsütésben, mintha a magasság mindentől megvédené.
Gazdája, Gergő otthonról dolgozott és csak ritkán beszélt. Szerette Borsikát, de a szeretete csendes, megszokott és visszafogott volt, nem jellemezték nagy gesztusok. Így a macska hosszú órákat töltött magában, csupán a város távoli zúgása volt társasága.
Egyik nap azonban megérkezett Attila.
Attila ablakmosó volt. Negyvenegy éves, keze munkában edzett, mosolya könnyed és viharvert. Minden kedden, szinte már rituálisan, leereszkedett a ház oldalán, akár egy pók, száz méterekre a föld fölött, mintha a félelem nem létezne számára.
Első alkalommal, amikor Attila eljutott a harmincadik emeletre, Borsika épp szunyókált. A gumilehúzó puhán súrlódó hangja felébresztette. Kinyitotta egyik szemét. Majd a másikat.
És ott volt.
Egy ember lebegve a semmiben.
Borsika óvatosan közelebb lépett. Az ablak elé ült, farkát maga köré csavarva, figyelte, ahogy az ablakmosó fütyörészve törli az üveget, egy dalt dúdolva, amit ugyan nem hallhatott, de érzett.
Attila felnézett, és két aranyszemmel találkozott.
Hát szervusz, pajtás mondta vidáman nevetve.
Borsika nem értette a szavakat, de a hangból mindent megértett.
Aznap Attila egy kis mosolygó arcot rajzolt a szappanos habba, ösztönösen. Borsika ugrásra készen kapott rá mancsával az üvegre.
Attila kuncogott.
Így kezdődött minden.
Minden kedden, amikor a platform megközelítette a harmincadik szintet, Borsika már várta. Nem számított, mennyire aludt mélyen: valami belül pontosan tudta, mikor van ott az idő.
Lehuppant az ablak mellé, vibrált az izgalomtól.
Attila úgy játszott vele, mintha rajtuk kívül nem lenne más ezen a világon. Jobbra-balra húzta a lehúzót, grimaszokat vágott, szíveket, köröket, kis alakokat rajzolt a párás üvegre. Borsika minden mozdulatot vadászatként vett komolyan: ugrott, forgott, nyújtózott, míg teljesen felfeküdt az üvegre.
A tíz perc erejéig Budapest megszűnt létezni.
Attilának ez a tíz perc volt a horgonya. Feleségét évekkel korábban egy tragikus baleset vitte el, azóta az élete jól szervezett, de üres volt. A macska nem tudta, de hetente egyszer ő mentette meg Attilát.
Jövő kedden találkozunk búcsúzott mindig Attila.
Borsika nem értette, mi az a holnap, de a változatlanságot értette.
Egyik kedden Attila nem jött.
Borsika várt.
Kora reggeltől ült az ablaknál. Fel-alá sétált, nyugtalanul nyávogott. Mikor egy másik platform ereszkedett le, felugrott.
De nem Attila volt.
Egy másik férfi, fiatalabb, komolyabb. Be se nézett az ablakon. Egyszerűen letakarított mindent, és ment tovább.
Borsika mozdulatlanul bámulta, aztán lehorgasztott farokkal odébb sétált.
Aznap a nap tovább csillogott az ablakon, de valami eltört.
Attila hat hónapig nem tért vissza.
Nem szándékból. Küzdelem volt.
Egy komoly fertőzés kórházba juttatta; eleinte csak napokra, később hetekre. Olykor már az orvosok sem reménykedtek. Attila éjszakákon át a plafont bámulta, közben olyan apróságokra gondolt, amik addig jelentéktelennek tűntek: a szappan illata, a szelek hangja harminc emelettel a föld felett, egy fekete macska, aki úgy néz rá, mintha számítana.
Túl fogom élni? töprengett. És ha igen minek?
Közben a harmincadik emeleten Borsika már nem ült az ablaknál.
Nem felejtett.
Megértette, hogy várni fáj.
Többet aludt. Kevesebbet játszott. Gergő észrevette a változást, de nem tudta megnevezni.
Talán öregszik gondolta.
Pedig Borsika csak gyászolt.
Mikor Attila végre meggyógyult, törékenyen, nehéz lélegzettel tért vissza a munkába. Főnöke szerint szünetre lett volna szüksége.
Vissza kell mennem mondta Attila , legalább egy napra.
Kedden remegő kézzel szállt a platformra.
Mi lesz, ha már nem emlékszik? aggódott. Mi lesz, ha elköltöztek?
Harmincadik emeletre érkezve csend volt. Borsika összegömbölyödve aludt a kanapén.
Attila halkan kopogott az ablakon.
Tap.
Borsika azonnal felkapta a fejét.
Szemei kitágultak, mintha kísértetet látott volna.
Aztán futni kezdett.
Nekivetődött az üvegnek. Olyan hangosan nyávogott, hogy Attila áthallotta a vastag ablakon is. Dörgölőzött az üveghez, úgy dorombolt, mint még soha életében.
Attila zokogni kezdett.
Rátette a kezét az üvegre.
Borsika pontosan ugyanoda helyezte a mancsát.
Gergő nem gondolkodott; lefotózta a pillanatot.
Feltöltötte az internetre, csak ennyit írt alá:
Hat hónap után a macskám újra találkozott a legjobb barátjával.
A fénykép futótűzként terjedt.
Ezrek osztották meg, kommentelték, sírtak, eszükbe jutott valaki, akit elvesztettek, valaki, aki őket is várta.
Attila és Borsika valami kimondhatatlan szimbólumává lett, amit minden magyar érzett, de nehezen mondott ki.
Hogy a szeretet nem szorul szavakra.
Hogy a barátság nem ismer fajt.
Hogy az üveg, a magasság, az idő nem mindig választ el.
Néhány nappal később Gergő privát üzenetet kapott.
Attila volt.
Elmesélte, mi történt vele. A kórházat. A fertőzést. A tompa szomorúságot.
Nem tudom, felkeltem volna-e valaha, ha nem gondolok arra a macskára írta. Tudnom kellett, hogy valaki vár rám.
Gergő könnyes szemmel olvasta a sorokat.
Aznap este ránézett Borsikára, ahogy alszik, és ráébredt valamire, amit addig nem gondolt:
Borsika nem Attilát várta.
Ő tartotta őt életben.
Attila újra ablakot mosott.
Borsika továbbra is a harmincadik emeleten élt.
Minden kedden, tíz percre, az idő megszűnt.
És bár sosem érinthették meg igazán egymást, tudták, amit sokan elfelednek:
A barátsághoz nem kell közelség.
Csak jelenlét.
Mert vannak kapcsolatok, amiket semmi sem szakíthat szét.
Sem az idő.
Sem a magasság.
Sem az üveg.
